Ha eddig az a vád érte volna John Scalzit, hogy nem alkot eléggé önálló és életerős női karaktereket, akkor az Egyesülés címre keresztelt sorozatában minden korábbi hiányosságot kárpótol. Az persze már más kérdés, hogy miként hat ennyi obszcén kifejezés egy okos és csinos karakter szájából.
A Vének háborúja-sorozat alkotója talán érzi a trendek változását, amely most a (újra)felfedezett nőiségnek és közvetve a másság elfogadásának üzenetét közvetíti a spekulatív irodalomban. Az utóbbi évek díjazottjai és a felbukkanó történetek jó része valamilyen formában arról szól, hogy nem csak a megszokott, az átlagos létezik, a társadalom sokszínű, a szexualitás változatos, a főszereplők pedig nemüktől függetlenül lehetnek érdekes és erős karakterek.
Az Egyesülés című regénysorozata egy galaktikus birodalom végnapjairól szól. A bolygókat összekötő térbeli hálózat, az „ár” rejtélyes átalakulásával veszélyezteti a bolygórendszerekben, mesterséges állomásokon élő emberiség jövőjét. Ha nem sikerül megfejteni és előre látni az ár transzrendszerének változásait, az több millió ember halálát okozhatja, valamint az Egyesülés politikai és gazdasági összeomlását is. Ebben a világban a hatalom egy dinasztikus rendszerű utódláson alapszik, az uralkodó család pedig a Wu klán, mely az előző kötetben éppen emperátort, azaz megnevezésében nem nélküli uralkodót helyezett a birodalom élére. A rivális családok, a Nohamapetanok és a Lagos-ház azonban saját terveket szőnek arra, hogyan vonják irányításuk alá a birodalom maradékát.
Mivel a Pusztító tűz egy sorozat második kötete, nehéz lenne a történetről érdemben spoilermentesen beszélni, ezért érdemesebb inkább a megváltozott, erősebbé tett karakterekre és cselekményvezetésre figyelni.
Az Összeomló birodalom ugyanis elég felemásra sikeredett, ami viszont nem feltétlenül határozza meg a teljes sorozat színvonalát. Ugyanis a Pusztító tűz hálásan fogadta, hogy már nincs szükség a karakterek bemutatására és a történet bevezetésére, éppen ezért minden női szereplő ki tudott bontakozni a maga valójában úgy, hogy jelenlétük újszerű nézőpontokat és izgalmasabb interakciókat eredményezett az előző kötetnél.
Ez leginkább azért fontos, mert Scalzi eddig elég fukarul bánt néhány összetevővel, amely egy regényt képes egyben tartani: a komolyan vehető férfikarakterek és a világ megismerését elősegítő leírások teljesen minimalizáltak ebben a kötetben, a keletkezett űrt pedig akciójelenetek és elmés, fordulatos beszélgetések töltik ki, akár csak egy igazi drámában.
Az Összeomló birodalomban megismert II. Grayland (Cardenia) emperátor végre kinőni látszik a kislányos szendeségből, és több olyan jelenete is van a Pusztító tűzben, ami nemcsak uralkodóhoz méltó, hanem sokat javított a karakter kedvelhetőségi indexén is. A szintén korábban megismert Kiva Lagos úrnő száját még nem (vagy haszontalanul) mosták ki szappannal, mert férfiakat és mocskos, tesztoszterontól bűzlő regényeket megszégyenítő módon képes káromkodni. Ez önmagában nem baj, és még az adott szituációhoz is illeszkedik ugyan, de idővel veszít a lendületéből és visszatetszővé válik. Talán ő a leginkább ellentmondásos karakter a sorozat eddigi köteteiben, és valószínű, hogy a folytatásokban is bőven találkozhatunk még szabadszájúságjával.
Újdonság azonban, hogy minden további mellékszereplő is nő: az érsek(asszony), az ügyvéd, a tanácsosok, a rivális család feje, a szeretők, valamint a katonák és a tudósok is. Az egész regény szinte alig vonultat fel férfiakat, és ha igen, vagy meghalnak, vagy súlytalanok és már-már férfiatlanokká (vagy éppen nem is emberi entitásokká) lesznek. ez pedig különös szituáció egy alapvetően férfias hatalmi játszmában, ahol az árulás, a halál, és a szex egyformán szerepet kap.
Viszont néhány korai hibát a második részre sem sikerült orvosolni, így ezekhez jobb lesz mihamarabb hozzászoknia annak, aki folytatni kívánja a sorozatot: Scalzi újításnak szánt, de indokolatlanul hosszú névvel ellátott űrhajói inkább zavaróak az írott történetvezetésben, mintsem érdekesek. Az „Igen! Ő az én kicsikém” és társai talán poénosak első olvasatra, de később maga a szerző sem tud vele mit kezdeni, így gyakran a hajónevek rövidítésre kerülnek, vagyis indokolatlanná válnak.Továbbá maga a világ is kidolgozatlan, a bolygórendszerek, az ár csak háttér. Díszlet valamihez, ami sokkal nagyobb és feltehetően részletesebb annál, mint amennyit láthatunk belőle. Van benne potenciál, de vajon remélhetjük-e, hogy a későbbiekben ezt Scalzi ki is használja?
Ami mellett még nem tudok szó nélkül elmenni, az a teljesen véletlenszerű névadás. Mintha az összes fő és mellékkarakter, bolygó, állomás nevét valamiféle internetes névgenerátorral rakták volna össze, néha egész oldalak telnek el anélkül, hogy rájöhetnénk, a beszélő éppen férfi-e vagy nő (bár tény, hogy ennek részben a magyar nyelv is oka lehet), egészen addig, amíg a minimumra vett leírások közül egy fél mondatban el nem hangzik, hogy milyen nemű az illető. Ez akár olyan komikus helyzeteket is okozhat, amikor egy erotikus jelenetet fejben teljesen át kell értékelni, hiszen utólag derül csak ki egyértelműen, hogy két nő között zajlott a nemi aktus.
Mindent egybevetve, a Pusztító tűz jobb lett, mint az Egyesülés első kötete, és ha lassan is, de emelkedik a tét és a színvonal egyaránt. Viszont maradt még hová fejlődni, és az enyhe katonai sci-fi beütéssel is tarkított történet sok lehetőséget rejt még magában a következő néhány évre. Remélem, John Scalzi ki is használja ezeket, és sokkal minőségibb, kidolgozottabb munkákat láthatunk még tőle hamarosan.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
