Kongó – Szuperlézer, szupermajmok, szuperrossz film

A majmok bolygója – Forradalom kapcsán felidéztük a realisztikus sci-fi nagymesterének, Michael Crichtonnak egy korai könyvéből készült filmet, a Kongót. Azt gondolnánk, hogy az ember, aki a Jurassic Parkot írta, a dinoszauruszokon kívül más fajokkal foglalkozó műveit is sikerülhet izgalmasan és jól adaptálni. Az 1980-ban megjelent Kongóugyan Michael Chrichton egyik legjobban sikerült kalandregénye volt, amit a 90′-es évek közepén vászonra is álmodtak, ám Frank Marshall több mint 10 évvel az Indiana Jones produceri munkája után egy ízig-vérig B-kategóriás, közel sem igazán majmos filmet készített, amin mai szemmel néha mosolyogni, vagy csak agyilag lefáradni lehet.

Az alapszituáció olcsó és szinte már túl egyszerű. Egy kongói kutatócsoport különleges kőzetet keres fenn a hegyekben, majd hirtelen eltűnnek a szatelitképekről – naná, hogy a New York-i operátorok majmokat láthattak az utolsó képsorokon, mielőtt a kapcsolat megszakadt. Az is kiderül, hogy egy lézerfegyver működéséhez a hegyekben található tökéletes kristályok szükségesek, ami a „kommunikációs ipart” fogja fellendíteni. A mágnás, burzsuj cégvezető ezt meg is akarja szerezni magának, viszont arra a film során nem jövünk rá, hogyan lendítené ez fel az ipart, de ezen okból, valamint az exférje eltűnése miatt Karen Ross szakértő-kutatónőt küldik ki a helyszínre.

Melléjük csapódik a kötelezően vicces, fekete kongói harcos, akinek azon kívül, hogy van két jópofa mondata, nem sok vizet zavar a vásznon – nem mintha az egész színészgárda túlságosan is megerőltetné magát. A történetben szerepet kap egy Homolka nevű román kalandor – maguk a szereplők emelik ki nemzetiségét, amit nem is értettem, hogy miért lényeges és később sem lesz igazán jelentősége. A férfi egész életében Zinj elveszett városát kutatta, és innentől pedig izgulhatunk, hogy a nagy utazás során vajon megtalálják-e az elveszett várost…

A történet egyetlen érdekes pontja Peter, a főemlőskutató  majmának, Amy-nek a természetbe való visszahelyezése lenne. Fontos kérdés lehetett volna, hogy az eredeti élőhelyéről kiszakított és jelbeszédre tanított majom milyen szocializációval rendelkezik, mit tanult el az embertől és hogyan alkalmazná ezt a természetben. Ehelyett gorillánknak a film első felében két fontos momentuma akad: ahol benyom egy pohár martinit, és ahol filteres, barna Szofi szivarkára pöffent rá a kocsi hátuljában úgy, hogy kiveszi valakinek a kezéből. Úgy látszik, orvosgazdájától ezt a két elemi, emberi tulajdonságot sikerült eltanulnia. Egy pár elejtett mondaton kívül nem igazán foglalkoznak a majom és ember kapcsolatával, sőt, magával a természettel sem. A narratíva megakadt a „böfögő majom jajdevicces” szinten, hosszú üresjáratok jellemzőek. Valahogy a kalandszerűség és a feszültség az, ami rettenetesen hiányzik az egészből. Alig hangzik el egy-egy értelmes mondat a szereplők között, utólag rengeteg felesleges beszélgetés zajlott le, ami nem vezetett sehova. De bánná a fene, ha ettől függetlenül izgalmas, kalandos történet volna, vagy csak szép lenne a táj!

Bájosan gagyi, ahogy egy utazós, menetelős kalandfilm háromnegyedéig szinte egy darab totált sem mutatnak be a kongói vidékről, a lávahegyekről, vagy a tájról, ahol éppen barangolnak – látszik, hogy nem volt pénz a jelenetekre, de a vége felé azért sokkal többet látunk ebből és van egy egészen tűrhető lávakifolyós pillanat is. Az akciók során MacGyver-t megszégyenítő módon tudja mindenki, hogy mikor, hol kell telibe lőni és eltéríteni két rakétát repülés közben. A film vége pedig az ismereteink alapján nem okozhat túl nagy meglepetést, végig lehet tudni, hogy mi a kapcsolat a majmok és a város között.

A Kongó majmos filmnek gyenge, kalandfilmnek kevés, akciónak pedig túl egyszerű ahhoz, hogy élvezetes legyen. Biztos vagyok benne, hogy az idő vasfoga is rengeteget rontott a filmen, de az átgondolatlanság és bugyutaság, valamint a nem jól felhasznált alapanyag és szereplők húzzák le az összképet.