Charlie Higson YA-regényében, a The Enemy – Felnőttek nélkül című könyvben A Legyek Ura találkozik a The Walking Deaddel, aminek az eredménye egy mindkettőnél szívszorítóbb és elgondolkodtatóbb történet.
Miután egy ismeretlen eredetű járvány következtében a 14 évesnél idősebb emberek agyilag visszafejlődnek és testileg eltorzulnak, a gyerekek magukra maradnak egy olyan lepusztult világban, amelyben mindenhol éhes zombik leselkednek rájuk. Történetünk főhőse egy csapat fiatal, akik egy londoni áruházba vették be magukat, amit csak időnként hagynak el, hogy élelmet és a létfenntartáshoz szükséges eszközöket guberáljanak. Aztán egy napon találkoznak egy fiúval, aki egy állítólag biztonságos és jól felszerelt helyről érkezett, és ráveszi a társaságot, hogy menjenek ők is oda. Csakhogy az út igen veszélyes, ráadásul nem tudhatják, mennyire bízhatnak az idegen szavában.
A posztapokaliptikus világban való társadalomépítés témáját mostanra már elég sokszor körüljárták, éppen ezért az ember joggal kételkedhet benne, hogy bármi újat és érdekeset olvashat ezzel kapcsolatban – különösen az olyan alkotások után, mint a The Walking Dead és a Dmitry Glukhovsky-féle Metro-sorozat.
Charlie Higson regényének éppen ezért nagy erénye, hogy az író igazából nem is próbál úgy tenni, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt: a The Enemy nem foglalkozik a világépítéssel és annak felfedezésével, helyette végig a karakterekre fókuszál.
A könyv néhány szereplő nézőpontját kiemelve mutatja be, hogyan viszonyulnak a gyerekek ehhez a veszélyes és számukra teljesen szokatlan helyzethez, ahol nem csak a túlélésért kell küzdeniük, de olyan döntésekkel kell szembenézniük, amelyeket normális körülmények között a felnőttek hoznának meg helyettük. Elég kényelmes megoldást választott a szerző a különféle hozzáállások illusztrálására: a karakterei mind tipikusan olyan figurák, akiket az iskolásokról szóló történetekből ismerünk (van okos, de visszahúzódó srác; mindenkinél idősebb és népszerűbb fiú; kicsi, de a bátorsága révén mindent elérő gyerek és persze egy ügyeletes erőszakos bunkó is). Ám mivel nem annyira a jellemük az érdekes, hanem hogy abból fakadóan hogyan reagálnak az eseményekre, a történet folyamán nem érezni hiányát a kidolgozottabb vagy eredetibb személyiségeknek.
Noha a szereplők elég különbözőek, egy közös vonásuk mégis akad: a döntéseik mögött nincsenek olyan, jól átgondolt megfontolások vagy hátsó szándékok, mint az a felnőttek esetében elvárható.
Az teszi igazán hitelessé a könyvet, hogy a gyerekeket csak az alapvető vágyaik kielégítése motiválja: például képesek egy kis csoki vagy némi egyedül töltött idő kedvéért kockára tenni az életüket.
Van egy-két karakter, akikről elsőre úgy tűnhet, mivel tudnak hosszú távon gondolkodni, talán valamivel több vezérli őket, mint a társaikat – de ahogy jobban megismerkedünk velük, róluk is kiderül, hogy igazából ugyanolyan gyerekes okokból cselekszenek, mint a többiek. Szerencsére azonban a főbb karakterek jellemében van annyi fejlődés, hogy végül eljussanak az öntudatosságnak egy olyan szintjére, amikor megértik, miért volt téves vagy helytelen néhány dolog, amit korábban cselekedtek. Emiatt remek ifjúsági regény a The Enemy, hiszen nagyon jól tudja illusztrálni, mik a felnőtté válás legfontosabb velejárói: egyrészt, hogy az ember eljut oda, hogy már nem minden tettét a puszta vágykielégítés motiválja, másrészt, hogy megtanulja fel- és elismerni a hibáit, és tanul is belőlük.
Míg young adult sztoriként azért működik remekül a könyv, mert végigviszi a gyerekek önállósodásának folyamatát, addig felnőttként azért tudja nagyon szíven ütni az embert, mert megmutatja, mennyire nem tudnak mit kezdeni a fiatalok egy olyan szélsőséges és életveszélyes helyzettel, mint mondjuk egy zombiapokalipszis. Az idősebb olvasóközönségnek valószínűleg jóval ijesztőbb lesz ebbe belegondolni, mint a zombitámadásokról olvasni.
Egyetlen gyengéje van a The Enemynek: a regény egy könyvsorozat első kötete, de a nagy, egész átívelő történet felvezetését nem sikerült igazán jól beleszőni az első rész a sztorijába. Egészen kerek, lezárt a történet, viszont van egy elég jelentéktelennek tűnő mellékszála, amely valahogy nem illik az egészbe, de aztán a végén kiemelt szerepet kap – és ekkor derül ki, hogy valójában egy fontos karaktert volt hivatott felvezetni. De mivel ez a történetszál végig kilóg a sorból, nincs igazán köze a fő sztorihoz, emiatt kissé erőltetettnek hat, hogy éppen ez alapozna meg egy több könyvön átívelő sztorit.
Márpedig az igen ritka és örvendetes dolog, ha egy könyvvel csak annyi baj van, hogy nem elég ügyesen vezeti fel a folytatásait. Úgyhogy a Felnőttek nélkül ajánlott minden zombirajongónak, akinek nem tudja elvenni a kedvét a YA-besorolás – és minden YA-rajongónak, akit nem ijesztenek el a zombik!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
