J. J. Abrams sztárproducer és Julius Avery mozija ritka jószág. Egyrészt azért, mert mindenfajta franchise-építési szándéktól mentes, önálló alkotás (pedig sokáig azt hittük, ez lesz a negyedik Cloverfield), másrészt mert mindvégig komolyan veszi magát. Elborult ötletei ellenére (hősei náci zombikkal küzdenek!) nem kacsint ki a nézőjére, nem teszi idézőjelbe a látottakat. Bátor és szimpatikus a hozzáállása, ráadásul élvezetesre sikerült, még ha akadnak is vele gondok.
A történet szerint a D-nap előestéjén járunk. A szövetséges erők egy kis ejtőernyős csapata egy francia faluba készül leugrani, hogy egy rádiótorony likvidálásával előkészítsék a másnapi inváziót. A németek azonban már a levegőben észreveszik őket, és elkezdik darabokra szaggatni az alakulat repülőjét.
Az Overlord vitán felül a tavalyi év egyik legerősebb filmes nyitányával rendelkezik. Bombák robbanása és emberek halálsikolya tölti meg a levegőt, a film valósággal leszedi a fejünket. A bevezetés látványa, erőssége, pokoli atmoszférája durván leiskoláz jó pár hollywoodi blockbustert. Az ejtőernyős misszió kezdeti pillanatit látva rögtön eszünkbe jut a Ryan közlegény megmentése hasonló jelenete. A film alapmotívumait tekintve az említett mellett olyan klasszikus háborús filmeket idéz, mint például a Piszkos tizenkettő, a Kémek a sasfészekben vagy a Navarone ágyúi: adott egy kis csapat, amelynek durva túlerővel szemben kell végrehajtania egy szinte lehetetlennek kinéző küldetést.
A horror csak a földet érést követően, a film második harmadában kúszik be a háborús kalandba, amikor is a támadást túlélő katonák a faluban rejtőznek egy harcias francia partizánasszony segítségével. Innentől a világ egyik legkirályabb FPS-játéka, a Wolfenstein is előkerül, mint referencia, ugyanis a maroknyi csapat rájön, hogy a nácik iszonyatos kísérleteket végeznek a falu elhurcolt lakóin, aminek mindenféle bizarr kreatúra lesz az eredménye.
Ám a testhorror dacára az Overlord nem száll el, nem lesz belőle egy Tommy Wirkola-féle Náci zombik-trashélmény. Nincs vicceskedés, a készítők komolyan veszik a mutáns-zombi nácik jelenlétét, így a háború és a hátország pokla, az emberkísérletek miatt tagadhatatlanul megjelenő dr. Mengele-áthallások mindvégig feszültséggel és súllyal jelennek meg a történetben. Viszont vannak gondok az Overlorddal. A film a játékidő közepére, a már említett bújkálós részben iszonyatosan leül, a labor felfedezését leszámítva gyakorlatilag semmi nem történik, a karakterek terén pedig elég szegényes a film. Tulajdonképpen csak a zöldfülű Boyce-nak (Jovan Adepo) írtak érdekes jellemet. Wyatt Russellnek (aki nem mellesleg Kurt Russell fia) a tipikus tökös jenki figurája jutott, bár azt Russell legalább jól hozza. A többiek viszont mintha ott sem lennének, egyszerű töltelékfigurák maradnak mind – bár az igaz, hogy mindenki közt működik a kémia, ami egy missziós filmben nagyon fontos.
Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a filmnek vannak olyan momentumai, amelyeket nagyon nehezen lehet komolyan venni.Ezeknek a helyzeteknek az elviselését egy kis önirónia segíthetné, ám itt jön a dilemma: ha poénosabb lenne az alkotás, az nagy valószínűséggel aláásná a népirtás kétségtelenül jelenlévő tragikumát. Az ilyen szituációkra szokták mondani, hogy valamit valamiért.
Ezt leírva úgy tűnhet, nem is akkora buli az Overlord, pedig az. A fináléra alaposan felpörög, és kegyetlenül odadurrant. Ropognak a fegyverek, ami felrobbanhat, az felrobban, és a zombi ínyencek is megkapják a maguk falatjait. Újabb klasszikust biztos, hogy nem üdvözölhetünk benne, de egy kellően feszült és szórakoztató darab, vállalása, koncepciója miatt pedig mindenképpen a tavalyi esztendő egyik üde színfoltjának számít. Kár, hogy a magyar mozikban végül nem mutatták be.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
