2019 első szuperhősfilmje gyenge Üvegből készült

David Dunn (Bruce Willis) fiával Joseph-fel (Spencer Treat Clark) biztonságtechnikai boltjuk működtetése mellett igazságosztósdit játszanak. Az őszülő szakállú Dunn A sebezhetetlenből megismert ikonikus esőkabátjában járja a várost, fia pedig egy apró, a kabátra csatolt kémkamerával és mikrofonnal segíti a portyázásban. Dunn híres és hírhedt önbíráskodóvá vált az idők során. Megkapta a szuperhősneveit is, úgy mint a Sompolygó, vagy az Oltalmazó. A piti bűnözők falhoz vágása mellett megpróbálják elfogni a magát Hordának nevező, disszociatív személyiségzavaros Kevin Wendell Crumbot (James McAvoy) és 23 személyiségét, ugyanis a Széttörve eseményei óta Patricia, az OCD-s Dennis és az örökké kilencéves Hedwig személyiségek nem győzik Szörnyet etetni olyanokkal, akik még „sosem szenvedtek”.

Dunn hamar rátalál Kevinre és a Szörnyre, majd összecsap vele. Izmozásukat Dr. Ellie Staple (Sarah Paulson) pszichiáter szakítja félbe egy kommandós alakulat segítségével. A pszichiáter Dunn-t vízzel, Szörnyet pedig egy speciális fényvillanással ártalmatlanítja. A doktornőnek három napja van meggyőzni az így összesen 25 személyt (Dunnt és Kevin 23 személyiségét) arról, hogy nem szuperhősök, csupán elmebetegek. A friss pácienseket véletlenül pont abba az elmegyógyintézetbe szállítják, amiben Elijah Price (Samuel L. Jackson), aka. Mr. Üveg is az idejét tölti. (Őt a A sebezhetetlen magyar szinkronjában Porcelánnak fordítottak.)

Az Üveg is tipikusan az a film, amiről nehéz teljes bizonyossággal állítani, hogy rossz, viszont ha véleményt kell formálni róla, csak úgy ömlenek a negatívumok, pozitívumot viszont nehéz találni. Az összes hibájának az eredője, hogy a leghátsó sorban ülő nézőnek is a szájába akarja rágni, hogy ez egy szuperhősfilm. Egy olyan szuperhősfilm, ami kalapot emel a képregények és az abban szereplő történetvezetési hagyományok előtt, és ezt nem restelli azzal is az orrunk alá dörgölni,

hogy valami eszméletlen mennyiségű képregény-szakértői humbugot mondat el például Elijah Price édesanyjával, vagy magával Elijah-val.

Shyamalan filmje annyira be akar kerülni a mai szuperhősfilmek panteonjában, hogy nem csak megerőszakolja a dialógusokat a „szuperhős” szóval, de a cselekményét is képregény műfaji sajátosságaihoz hűen próbálja felépíteni. Utóbbival igazából nem lenne probléma, viszont Shyamalan sztorija az erőlködés miatt egy logikai baki-masszává válik, amit csak a színészi játék és az elmegyógyintézet atmoszférája ment meg attól, hogy botrányosan izzadtságszagú legyen.

Kapkodva ugrunk egyik jelenetről a másikra, egyszer félmondatokban, másszor pedig definíció-szerűen megmagyarázva, hogy mi történik, ki, mit és miért csinál. Ezek ellenére is gyakran azt érezhetjük az egész filmen, hogy az egyik jelenet, beszélgetés, cselekvés erőltetetten generálja a másikat. Nem egy következetesen megtervezett, eseményláncolat vezeti a cselekményt a végkifejlethez, hanem teljesen random mondatok és tettek. Azt a hatást keltik, hogy a készítők nem gondolkodtak a koncepción, egyszerűen felhasználták a legelső megfogant ötletet, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az mennyire és hogyan illeszkedik a teljes képbe. Az Üveg cselekménye a fentiek eredményeképp buta megoldások halmaza, amiben például a „Crumb-családnak” egyszer sem jut eszébe becsukott szemmel védekezni a Szörnyet megfékezni hivatott hipnotikus fény ellen. Ehhez hasonló inkonzekvens megoldások miatt képtelen magát limitált szériás történetnek eladni. Inkább egy összeszedett történetkoncepciót nélkülöző, közepesen szórakoztató képregénysztori, mint azokra a nagy volumenű történetekre emlékeztető film, amikre olyan gyakran hivatkozik, amikor a képregényekről mellébeszél.

Mert a film implicit és explicit a képregényes nagy „showdown” hagyományokat követi az előző részek szereplőinek visszarángatásával. A baj viszont az, hogy ezek a karakterek buták és feleslegesek is. Semmit nem tesz a filmhez a Stockholm-szindrómásként visszatérő Széttörve-hősnő, Casey Cooke (Anya Taylor-Joy), vagy  Dunn fia, Joseph, egyetemben Price édesanyjával, aki néha a fiáról, néha pedig a képregényekről hablatyol a pszichiáternek. Ezek a pehelykönnyű karakterek, idegesítően buta dialógusokban és közelikben mutatott bociszemekkel próbálnak drámai adalékai lenni filmnek. Valójában viszont azért vannak benne, hogy a finálénál jelen lehessenek, mivel a trilógiában valamilyen módon, legalább két percig fókuszt kapott a szereplésük. Mindezt természetesen a „limitált szériás hagyományokat” követendő.

A csalódást leginkább az okozza, hogy az okosan megírt és összerakott két rész után az Üvegben Mr. Üveg kivételével a főszereplők is buták. A karakterek butasága pedig megrontja a film legjobb ötletét, magát a kérdésfelvetést:Mi van, ha az elmúlt két filmben látott rendkívüli képességű emberek igazából nem szuperhősként rendkívüliek? Ha a képességük csupán a téveszméjük hordaléka, és azok csupán átlagon felüliek, de semmiképp sem emberfelettiek? Annak ellenére, hogy a Sarah Paulson által tűrhetően eljátszott Staple elég szép, logikus érveléssel támadja az előző két részben látott természetfeletti képességeket, a film nem kíván valódi diskurzust nyitni. Nem próbálja megvédeni magát a szuperhősiséget, a karaktereknek nincs igazi álláspontjuk, nem ellenérvelnek, nem próbálnak bizonyítani, vagy logikusan, a szabadulásuk érdekében egyetérteni, de még csak valódi, belső kétely, egzisztenciális probléma sem keletkezik egyik karakterben sem. Csak motyognak, ezzel kinyírva az egyébként nagyszerű ötlet erekcióját.

Shyamalan szuperhőssztorijának másik nagy problémája a központi karakterek szerepeltetésének kiegyensúlyozatlansága. Érdekes, hogy Kevin Wendell Crumb karaktere már A sebezhetetlenbe is bekerült volna, ám Shyamalan kihúzta belőle, ráadásul azért, mert a kiegyensúlyozatlannak találta a történet akkori változatát a személyiségzavaros karakterrel. Úgy látszik 19 évvel később csak eltalálta az a lövedék, amit akkor sikerült elkerülnie.

James McAvoy, mint ahogy a Széttörvében, úgy itt is tökéletesen játssza a személyiségeket. Szórakoztató, azonban a 24 fős bagázs poénja csak egy egyszer nagyot csattanó vicc, másodszorra már csak szimplán jó, de ahhoz kevés, hogy felhúzzanak rá egy egész estés show-t. Ennek ellenére a film igyekszik a lehető legtöbbet foglalkozni Hedwiggel és Patríciával, na meg a megtörtek apostolával, a Szörnnyel, akit Mr. Üveggel és az ő szupergonosz tervével egészít ki. Bár Samuel L. Jackson Elijah-ja és Kevin párosa egy izgalmas és működő gonosz-duó, a mozi szinte elfelejti az asszonyverő ábrázattal üzemelő Bruce Willis David Dunnját. A legnagyobb sajnálatunkra Dunnt a forgatókönyv egyszerű bicepszként, a Szörny szükséges ellenpólusaként kezeli. Annak ellenére, hogy A sebezhetetlenben szótlanul tamáskodó, nagyon lassan hőssé váló Dunn, aki az elmegyógyintézetben identitásválságba kerül, tökéletes példája lett volna az új típusú mozis szuperhősöknek. De sajnos nem ez történt, Dunn karaktere ugyanis nem okos, nem érdekes, csak szimplán Bruce Willis.

De ennek a filmnek nagyon jót tett volna még több Bruce Willis.

Ha abban reménykednénk, hogy az összecsapások legalább látványosak, de minimum izgalmasak, akkor rossz hírem van: sajnos az Üveg nagy akciójelenetei körülbelül abban merülnek ki, hogy egy esőkabátos és egy félmeztelen fazon egymás vállát és nyakát markolászva birkózik, a másikat sokszor a falnak, vagy gépkocsinak nyomva, közben a többiek meg nézik. Szóval, aki szerette volna látni azt, ahogy a kipattintott McAvoy és Bruce keményen pofozkodik, annak be kell érnie egy kis földharccal.

Az Üveget betörte a közönségfilmek és azon belül a szuperhősmozik kommersz ökle: a finálé nagy cliffhangere egy nagyobb univerzumépítés felé mutat, szóval amennyiben jól teljesít a pénztáraknál, számíthatunk további Shyamalan-hősökre. Csak az a baj, hogy közönségfilmes szuperhős-univerzumunk már van, kettő is, és nem biztos, hogy kérünk egy harmadikat.

M. Night Shyamalan szuperhőstrilógiája sajnos méltatlan lezárást kapott az Üveggel. Nem reformálta meg a műfajt, de a zárófejezettel (ami egy egésszé gyúrta A sebezhetetlent és a Széttörvét) redukálta azt egy abszolút középszerű, sokszor erőltetett képregénymozivá. A mozi próbál afféle meta-szuperhősfilm lenni, de még a filmvégi fordulat sem tudta felemelni a felejthetőből. Az Üveget egyedül csak azért érdemes megnézni, hogy megkapjuk David Dunn, Elijah Price és Kevin Wendell Crumb történetét, és talán csak azért nem mondható rossznak, mert Kevin személyiségei és Elijah főgonosza továbbra is képesek szórakoztatni.