A Bandersnatch napok leforgása alatt jelenséggé vált – valószínűleg pont úgy, ahogyan azt a Netflix és a Black Mirror alkotója, Charlie Brooker elképzelte. Sokan azonnal meg is vádolták az epizódot, hogy egy már régóta létező ötletet próbál újként eladni, Brooker pedig egy csokornyi harmatgyenge Black Mirror-sztorit próbál az interaktivitás parasztvakításába fűzni. Azonban a Bandersnatch viszonya a nézői inputokkal nem pusztán annyi, hogy ezekre a negyedik fal döntögetésével folyton reflektál, Brooker ugyanis a tartalomfogyasztás történelmének egyik legzseniálisabb húzásával teljesen új értelmezést nyit abban, ahogyan műalkotásokhoz, a Black Mirrorhoz és saját magunkhoz viszonyulunk. SPOILERES ELEMZÉS KÖVETKEZIK!
Okos, de kétségkívül nem a legeredetibb megoldás egy interaktív koncepciót a szabad akarat kérdéskörére felhúzni, a Bandersnatch azonban messze nem lövi el az összes puskaporát azzal, hogy bizonyos döntéseinknek csak egyetlen kimenetele lehet. Ugyanis az epizód a szabad akaratot nem emberi, hanem isteni szemszögből közelíti meg. Stefan azt is elég hamar kijelenti, hogy úgy érzi, valaki kontrollálja őt, később pedig üzenhetünk is neki – ez az „öntudatra ébredés” nem pusztán posztmodern meta-kikacsintás, hanem a koncepció egyik sarokköve, hiszen itt tényleg mindenhatók vagyunk. A legtöbb videojátékkal ellentétben a Bandersnatch nem azt a logikát alkalmazza, hogy bármilyen konklúzióra is jutunk, azzal együtt kell élnünk, és csak akkor van visszaút, ha „mesterségesen” visszatekerünk az utolsó mentésig, és kipróbáljuk a másik alternatívát is.
Ezt már az első percekben egyértelművé teszi, amikor – feltételezhetőleg – a többség arra szavaz, hogy Stefan fogadja el Thakur ajánlatát, a játék azonban nem sikerül jól, így főhősünk felkiált, hogy „próbálkozzunk újra!”, és a Netflix felhasználói input nélkül vissza is teker nekünk a szóban forgó döntéshez. „Melyik befejezés jött ki neked?” – kérdezi Stefan Colintól az „ismétlés” során. „Az összes” – válaszolja Colin. Azaz ennek az élménynek nem az a lényege, hogy kialakítsuk a saját, személyes történetünket, hanem a Bandersnatch akkor lesz kerek egész, ha minden lehetőségét kipipáltuk. (Ezt bizonyítja az is, hogy ha nem lépünk interakcióba, a Netflix akkor is végigviszi a főbb befejezéseket.)
De mit is akar ezzel Charlie Brooker üzenni? Ne feledjük, hogy a Black Mirror fő motívuma, hogy a technológia hogyan hozza felszínre az emberi lélek sötét oldalát, a Bandersnatchben azonban nincs új technológia, minden ízében korhű 1984-et vázol fel. De van annál nagyobb technológiai nóvum, hogy lineáris történetmesélés helyett mi dönthetünk? Ráadásul a Bandersnatchben teremtményünk – a befalazott szobákban halálra éheztetett és medencékbe fullasztott Simjeinkkel ellentétben – egyrészt tisztában van azzal, hogy játszunk vele, másrészt legalább annyiban hús-vér ember, hogy nem digitális bitek sokasága, hanem egy élő és lélegző színész által játszott figura (amire az egyik „Netflix-befejezés” is utal). Így még súlyosabbá válik az a kérdés, hogy milyen sorsot szánunk neki. Tehát Charlie Brooker ezúttal nem arra kíváncsi, hogy a szereplői hogyan süllyednek egyre mélyebbre a technológiának hála, hanem arra, hogy mi, nézők hogyan bukunk el. Persze, megtehetnénk, hogy bevesszük a gyógyszert, és beérjük a boldog, de csalódást keltő két és fél csillaggal, vagy később, hogy letesszük a hamutartót és kiszállunk.
Azonban ahogyan a Nosedive közösségi média-függői (mert bizony nem csak a halálugrás miatt szerepel az utalás), mi sem érjük be öt csillagnál kevesebbel, ami részben érthető a játék értékelésére, részben arra, hogy maximalistán teljesíteni akarjuk az összes történetszálat, még ha ez azzal is jár, hogy Stefant megöljük, (többszörös) gyilkossá tesszük és esetleg még fel is daraboltatjuk vele édesapja holttestét. (Vagy legjobb esetben is teljes őrületbe taszítjuk azzal, hogy bábként belerángatjuk egy szürreális akciójelenetbe.) A Hated in the Nationt vagy a U.S.S. Callistert még le tudtuk söpörni azzal, hogy „persze, a többi buta ember ilyen, bezzeg mi!”, a Bandersnatchben azonban nincs kifogás – itt bizony mi vagyunk azok, akik bár előszeretettel átkozzuk a Black Mirror pesszimizmusát és szadizmusát, lelkesen rákattintunk a test feldarabolására, akár már rögtön az első alkalommal is. A lehető legnagyobb kognitív disszonancia Brooker könyörtelensége miatt ostorozni az epizódot, hiszen mi voltunk azok, akik nem elégedtünk meg a pozitív lezárással, hanem vérszomjas perfekcionistaként végigvittük a Bandersnatcht.
A Black Mirror nevetve cincálja szét a frusztrált fanboyokat
Ezzel pedig Charlie Brooker azt üzeni, nem hogy emberként, de istenként sincs szabad akaratunk. Hiába van választási lehetőségünk, leggonoszabb ösztöneink felül fogják bírálni a józan eszünket, a végeredmény pedig igen jól megjósolható előre – jelen esetben az, hogy végig fogjuk játszani a Bandersnatcht. Mi nem azért fogjuk szívatni Jóbot, hogy megnyerjünk egy fogadást a Sátánnal szemben, mi pusztán a saját szórakozásunkra fogjuk ezt tenni. Ez pedig rendkívül fontos és lesújtó tanulság most, hogy a mesterséges intelligencia és a géntechnológia fejlődése révén az emberiség éveken belül maga is teremtővé válhat. A Westworld világa, ahol a robotok a kegyetlen emberek játékszerei, többé nem Michael Crichton és Jonathan Nolan kitalációja, hanem a Bandersnatch révén kicsiben már meg is valósult.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
