A Nagy X-Men Ranglista – Mutánsok a szélesvásznon

Mutánsok: a modern világ közellenségei. Annyi van belőlük, mint égen a csillag, némelyikük (de minimum a többségük) képességei irigylésre méltóak, mégis mindig a túlélésért kell küzdeniük, mert az egoista homo sapiensek nem szívlelik őket. Méghozzá nagyon nem, legalábbis ez az általános helyzet, a filmek szerint. A valóság viszont enyhén szólva is teljesen más: nemhogy nem bírjuk, de lássuk be; egyenesen imádjuk ezeket a túlfejlett szerencsétleneket! Hogy miért? Nos pontosan azért, amiért „elvileg” rühellnünk kellene mindet: azok miatt a piszok jó adottságaik miatt. Nem is éppen véletlen az, hogy a közelgő X-Men: Az eljövendő múlt napjai immáron a 7. nagyjátékfilm a sorban, mely ezekkel a „szörnyszülöttekkel” foglalkozik. Erre készülődvén összeszedtük és rangsoroltuk tehát, hogy milyen is lett az a bizonyos eddigi 6 mutánsos alkotás.

6. Farkas (The Wolverine, 2013)

Kezdjük is a sort a toplista kakukktojásával: a mutánsokat csupán elvétve, erőltetett szenvelgést viszont annál inkább tartalmazó Farkassal. Ez az az alkotás, mely gyakorlatilag Hugh Jackman képregényhősös mennybemenetelét jelenthette volna (mint Logan: a valaha élt legkúlabb mutáns), mármint ha jól sikerül, de sajnos ez nagyon nem így történt. Természetesen itt és most el lehet kezdeni merengeni és polemizálni azon, hogy a szkriptet viszont „milyen jól megírták!”, és hogy „mennyire fogyasztható lett!”, de nem. Egy Rozsomák-film (mert bennünket nem érdekel: a karakternek igenis ez a neve!) ne jól-megírt legyen, hanem irgalmatlanul látványos akciókkal teletűzdelt. Akkor már inkább gyengélkedjen a sztori, de az elsősorban Logan-re fókuszáló harci-szcénák tényleg üssenek (lásd: X-Men kezdetek: Farkas). Szóval hiába is agyaltak annyit a cselekményen, a Farkasmerő dögunalom lett. Mit sem ér a hős öngyógyító-képességének elvesztése generálta feszkó, sem a Yakuza, ha egyszer kizárólag a vonat tetején ugrándozós, illetve a pléh-szamuráj ellen agonizálós részek tekinthetők a film csúcspontjainak. Márpedig ezek a jelenetek sem valami nagy számok, úgyhogy több szempontból is jobban megerőltethették volna ám magukat James Mangold-ék.

5. X-Men: Az ellenállás vége (X-Men: The Last Stand, 2006)

Csupán az 5. helyre tartjuk érdemesnek a Brett Ratner-féle enyhén szólva is „félreálmodott” X-Men-trilógia záróepizódjának kisiklatását. Az ellenállás végeugyanis egy-két jobb jelenettől eltekintve (úgy mint a Grey-ék házában lerendezett acsarkodás, illetve a film végi nagy csata), a történetet tekintve rendkívül elnagyolt és csakúgy hemzseg az olyan drámai túlkapásoktól, mint Küklopsz és Picard kapitány Professzor X kiiktatásai, illetve Mystique és Vadóc haszontalan humánokká degradálódása. A végső inzultusról, azaz Magneto hatalmának az elvételéről aztán meg már nem is beszélve. Eleve „érdekes” lett ez a koncepció, miszerint több meghatározó karaktert kivontak az egyenletből, utóbb ezekkel a húzásokkal kompenzálva a vérszegény szkriptet. Hiszen az viszont olyan egyszerűre sikeredett, mint a döngölt föld. Nem kicsit kár tehát ezért a filmért, mert a trilógia addigi két remek darabja után nagyot zuhant általa a színvonal, még ha mondjuk nem is az akciók tekintetében. Ráadásul a legnagyobb gond az egésszel utóbb az lett, hogy a megannyi elhalálozással szépen keresztbe is tettek a franchise későbbi esetleges folytatásainak. Persze tudjuk jól, hogy az X-Men univerzumban még így is bármi lehetséges.

4. X-Men kezdetek: Farkas (X-Men Origins: Wolverine, 2009)

Megintcsak Rozsomák, ugyanakkor micsoda eltéréssel! A Farkashoz képest szó se róla: szimplább és komolytalanabb cselekménnyel, ellenben messzemenően izgalmasabb és mozgalmasabb struktúrával bírt ez, az adamantium-csontvázú hős „eredettörténetét” lefestő kis mese. Mind az akciók, mind a karakterek tekintetében az X-Men trilógia legszebb hagyományát követték az azoktól független kezdetek  készítői: név szerint azt, hogy számtalan új mutánst prezentáltak a nézőknek, élükön a Logan bátyját, Victor Creed-et már-már briliánsan megformáló Liev Schreiber-rel. Nem mellesleg megkaptuk a sokak által agyonhype-olt Gambit és Deadpool figuráinak elsőfilmes színre lépéseit is, jóllehet az utóbbi igen ellentmondásosra sikeredett, előbb Ryan Reynolds szájtépős, utóbb Scott Adkins akrobatikus alakításával. Természetesen lehet ezt a külön installációt a hibáiért ócsárolni, viszont akárhogy is: nem értek egyet azokkal, akik míg a „folytatását” jobbnak, addig ezt bénábbnak tartják. Az X-Men kezdetek: Farkas olyan lett ami egy ilyen képregényhősös zsánerfilm esetében teljesen vállalható: könnyed, dinamikus és korántsem elhanyagolható mértékben vicces. Ennélfogva dacára annak, hogy tény és való; több sebből vérzik, még mindig messze szórakoztatóbb, mint amilyen a pocsék Farkas volt.

3. X-Men – A kívülállók (X-Men, 2000)

Akárcsak egy sakkjátszmában, úgy tologatták ebben, a képregényfilmek újkorának hajnalát jelentő 2000-es alapfilmben is a maguk embereit, Charles Xavier (Patrick Stewart) és Erik Lehnsherr (Ian McKellen). A gyakorlatilag zseniálisan könnyed és mégis jól átgondolt történetvezetés, továbbá a bizonyos fokig egytől-egyig árnyalt karakterábrázolás (persze elsősorban a jók oldalán), bizony irányt mutattak nem csupán a későbbi X-Men-filmek, de a felvirágozó zsáner egyéb darabjainak is (lásd: Pókember-trilógia). Mindez elsősorban Bryan Singer keze munkájának köszönhető, aki kellőképpen komolyan vette a projektet, egyúttal megfelelő arányban elegytette a filmben a feszültséget, az akciót és a humort. A végeredmény pedig kész iskolapélda lett, mind a hősös látványfilmek, mind a sok szereplőt mozgató alkotások megálmodóinak a számára. Hiszen ahhoz képest, hogy mennyi tényező és mennyi új figura van a filmben, a kisebb-nagyobb történetszálakról már nem is beszélve, az egész egyáltalán nem hat úgy, mintha legalábbis szétesni készülne. De nem ám, hiszen a szkript nagyon egyben volt. Ehhez jött még a két, már akkor is élő legenda által megformált Professzor X és Magneto, illetve a sleppjeik közti szimplának tűnő, ámde komplikált szembenállás. Mindezekből pedig végül megszületett az X-Men alapfilm.

2. X-Men: Az elsők (X-Men: First Class, 2011)

5 évvel az X-Men: Az ellenállás vége leszereplését és a franchise ellehetetlenítését követően olyasmi történt, amire nem sokan számítottak: Matthew Vaughn és csapata a semmiből támasztotta fel az X-Men-t, mint Hollywood-i márkanevet, méghozzá egy teljesen friss és új színészgárda felállításával, illetve azzal a húzással, hogy jobb híján visszatértek a múltba. Mármint a sztorival, nem is mással. Fogták és elővették szépen a két legfontosabb karaktert; Xavier-t és Lehnsherr-t a maguk fiatal valójában, úgy ahogyan eddig még a közönség nem láthatta őket. Sőt mi több: a két kulcsszereplő megformálására igazi feltörekvő őstehetségeket szerződtetek, név szerint James McAvoy-t és Michael Fassbender-t. Melléjük még találtak egy, az ifjú színésznők generációjának azóta szimbólumává vált Jennifer Lawrence-t is Mystique szerepére, továbbá egy pár elfogadható fiatal színészt, na meg azt a Kevin Bacon-t, aki a kisujjából is mesterien rázta ki az ármányos Sebastian Shaw figuráját. Mindemellett még a forgatókönyv is korrekt lett, melynek legfőbb erényeként elmondható, hogy képes a karaktereket a már ismert későbbi idősík tükrében jól elhelyezni és kezelni. Lényegében még a motivációik is rendben vannak, így aztán az egésznek az egyetlen hibája abban rejlik, hogy nagyon kiszámítható.

1. X-Men 2 (X2: X-Men United, 2003)

A győztes kiléte nyilvánvaló, hiszen már csak kizárásos alapon is az X-Men 2maradt hátra, azaz a Singer-éra legjobb darabja, melyet az a gyászos Az ellenállás vége követett. Éppenséggel ami a majdnem hibátlan X-Men: Az elsők gyengesége, illetve gyakorlatilag a mindenkori X-Men-filmek jellemzője (leszámítva a Farkast, de azzal más bajok vannak), magyarul a kiszámíthatóság egyedül erre a filmre nem igaz. Hiszen az X2 cselekménye és eseményei üdítően meglepőek és váratlanok tudtak lenni, hála a ravasz és fordulatos szkriptnek. A film talán egyetlen előzetesen is megjósolható húzása Magneto kiszabadulása volt, de még azt is kifejezetten ötletesen oldották még, ráadásul végre Mystique karaktere is nagyobb hangsúlyt kapott ezáltal. Az olyan ügyes húzások a sztoriban, mint a Xavier-iskola megtámadása, Logan és a kölykök családias együtt menekülése, a két oldal művi összefogása, na és persze a Logan múltjával kapcsolatos részletek csepegtetése, mind-mind váratlanul hatott, pláne a 2000-es első film tükrében. A fontos karakterekről is egyre többet tudtunk meg, plusz ezúttal is jelentek meg újabbak, példának okáért a pazar nyitányt produkáló Árnyék, a későbbi X-es Kolosszus és Iceman, avagy éppenséggel a hitszegővé váló Pyro. Nem véletlen tehát, hogy mind a mai napig az X-Men 2 a legjobb és legmozgalmasabb a franchise összes darabja közül.

Az eddigi X-Men filmek minőségi versenyét az alaptrilógia második installációja nyerte. A kérdés természetesen adott: letudja-e majd taszítani az X-Men: Az eljövendő múlt napjai eme uralkodó alkotást a trónjáról, a szereplőgárdák epikusnak ígérkező összeboronálásával? Szerencsére a gyeplő ezúttal újfent a zsáner mesterének: Bryan Singer-nek a kezében van, akire azért lehet számítani. Hogy kemény 11 év elteltével képes volt-e ismételten frankó és fogyasztható mutáns-filmet készíteni, az Május 22-től kiderül…