A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 10. epizód: Kapcsolatfelvétel

Hajónapló – 29. nap

Szóval.

Miután szabotázs miatt lezuhantunk a Dormammu bolygón, zombihadsereget csináltunk a helyi őslakosokból, amit egy telepata reptilián irányít, majd a pizzafutár váratlanul a megmentésünkre sietett, megszavaztuk, hogy nem rohanunk azonnal hazafelé, hanem megpróbáljuk valahogy visszaváltoztatni a négymilliárd fős gyíklakosságot gondolkodó lényekké és segberúgjuk a RoboTranst, amiért átcseszett minket. Így már csak egyetlen dolgot kellett tisztázni.

–          Kapitány! Tudod jól, hogy akár a halálba is követnélek, és ez most sincs másképp. De csak úgy mellékesen, elárulnád kérlek nekünk, egyszerű tudatlan halandóknak, hogy miért repülünk a Dracarys felé, ha egyszer megszavaztátok hogy segítünk szerencsétlen hüllőkön?! – tette fel a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Zsótér, miközben egy fél tengergyümölcsei pizza lógott ki az arcából.

Az Ákos nevű futár M_AT.E őrizetében hevert a pilótafülke sarkában, arca pedig a pilóta minden egyes csámcsogásánál feszültebbé vált. Valószínűleg nem örült, hogy elkezdtük felzabálni a szállítmányát. Meg hogy einstandoltuk a hajót.

–          Ennek egyetlen nagyon egyszerű oka van – válaszolta meg a kérdést a kapitány, nyálas kagylódarabkákat pöckölgetve le felsőjéről – az eredeti útitervünk szerint az Atlantis-rendszer kisbolygóinak feltérképezését és az ásványok begyűjtését a Dracaryson kezdtük volna meg. Ugyan így a Dracarys lett volna az első bolygó, ahol megpróbálunk kapcsolatot létesíteni a helyi kultúrákkal, kereskedni velük, satöbbi, satöbbi. Nos, ennek megfelelően, körülbelül 4 hónappal ezelőtt egy mobil kutatóbázisunk landolt a bolygón, amely lakhelyünkül szolgált volna a küldetés során és később is magunkkal vihettük volna a többi égitestre. Ez a kabin a kutatáshoz szükséges műszereken felül nagyjából kéthavi élelemmel, tartalék fegyverekkel és rádióval is fel van szerelve, valamint egész kényelmes kabinokkal mindannyiunk számára.

–          És akkor ott szépen letelepszünk és krumplit termesztünk az ürülékünkben – jegyeztem meg szintén tele szájjal.

–          Ez egyrészt undorító, másrészt pedig nem hiszem, hogy lehetséges. Nekünk viszont szükségünk van egy biztonságos helyre, amíg kitaláljuk, mit teszünk. A Dracaryson nyugodtan összeszedhetjük magunkat ráadásul kulturált körülmények között.

Ez elég meggyőzően hangzott, így senki másnak nem akadt hozzáfűzni valója. Mivel az induláskor leadott segélykérésünkre senki nem reagált, feltételezhetően semmilyen technikailag fejlett életforma nem tartózkodik a rendszerben, vagy nem hajlandó tudomást venni rólunk. Ezután megegyeztünk, hogy nem kockáztatunk több adás sugárzásával, mert ha a RoboTrans esetleg figyeli a környéket, akár úgy is dönthetnek, hogy ajánlatosabb likvidálni minket.

A bázist viszonylag hamar megtaláltuk, mivel Zsótér még nagyjából emlékezett, a bolygó mely részén akartunk földet érni. Újdonsült otthonunk egy óriási tisztás szélén helyezkedett el, ember magasságú fűben. Pár száz méterre sűrű erdő feküdt magas, tölgyre emlékeztető fákkal. Fentről úgy látszott a rengeteg a bolygó ezen kontinensének jó egynegyedét teszi ki. A bázis kisebb lakás méretű volt, négy négyágyas kabinnal, fürdővel, konyhával, raktárral és egy, a bolygó vizsgálatához szükséges műszerekkel teli megfigyelőteremmel. Különös, hogy miért pont erre dobott ki a RoboTarns ennyi pénzt, mikor úgyis szabotálni akarták a küldetést, amivel ők bíztak meg minket. Miután körbejártuk, Becságh kapitány kiosztotta a tennivalókat.

–          Zsótér, Áfonya, kérlek, üzemeljétek be a megfigyelőállást és futtassatok le egy standard vizsgálatot, hogy tudjuk, tényleg biztonságban érezhetjük magunkat. Maci, te nézd meg milyen kaját találni a raktárban és üss össze egy jó kis vacsorát nekünk. Ne spórolj, szükségünk lesz minden energiánkra a következő napokban. Én addig elbeszélgetek legújabb fogjunkkal a továbbiakról. Ha mindenkinek megfelel, mára nem terveznék mást. Frissüljünk fel, pihenjük ki magunkat és holnap nekiülünk kitalálni, mi a szarhoz is kezdjünk.

A környék tökéletesnek bizonyult, nem volt kilátásban szélsőséges időjárás. Az erdő – ahogy a biológusunk fogalmazott – bár gazdag faunával bír, egyelőre nincs jele, hogy értelmes vagy ránk nézve veszélyes életforma lenne a közelünkben, de azért biztos ami biztos, a biztonsági riasztórendszert bekapcsoltuk, ami jelez ha bármilyen nagyobb testű élőlény az állomás 1 kilométeres körzetén belül megjelenik. Egyszóval minden szipi-szuper, végre fellélegezhettünk kicsit. A kapitánynak sikerült nagyjából megnyugtatni a futárt és biztosította róla, hogy az életét nem sodorjuk veszélybe és a Pizza Planéta hajójával együtt szabadon engedjük, ha végeztünk küldetésünkkel. Így Ákos már szabadon kószálhatott köztünk, igaz a hajó bioszkennerét a pilótánk átprogramozta, hogy semmiképp se tudjon meglépni vele, ha mégsem békélt volna meg annyira jelenlegi helyzetével.

A szakács isteni vacsit ütött össze nekünk, jól bezabáltunk, ami már nagyon ránk fért. Észre se vettük, milyen rohadtul vágyunk már valami főtt kajára. Még néhány doboz Duff sört is sikerült keríteni, úgyhogy az este vége akár vidámnak is nevezhető hangulatban telt. Márha eltekintünk attól, hogy Maci, Anna és én félrészegen azon versenyeztünk, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb sztorikat találjunk ki, hogy végez velünk majd a zombisereg. A kapitány gondterhelten kortyolgatta a sörét, Zsófia hasonló hangulatban támasztotta az asztalt, M_AT.E pedig a falnak dőlve hallgatta a hülyeségeinket és néha hangosan felröhögött. Áfonya a bolygó részletesebb szkennelésével foglalatoskodott, Zsótér pedig elvonult az egyik kabinba a VR sisakkal – ez volt az egyetlen dolog, amit kimentett a Toto roncsai közül – és a hangokból ítélve halott férjével romantikázott. Aztán lassacskán mindenkin eluralkodott a kimerültség és elvonult aludni. Nem is tudom szavakba önteni milyen örömmel töltött el, hogy végre civilizált, kényelmes fekvőhelyen aludhattam egy istenit.

Hajónapló – 30. nap (első reggel a Dracaryson)

Délelőtt elvégeztük az első feladatot, ami az eredeti küldetésünk céljai között szerepelt. Felvettük a kapcsolatot a bolygó bennszülött lakosaival. Mondjuk nem igazán rajtunk múlott.

–          Remélem, mindenkinek sikerült kipihennie magát. Itt az ideje, hogy kitaláljuk, hogyan tudunk keresztbe tenni kedves megbízóinknak, és hogyan mentsük ki a gyíkembereket a zombulásból.

–          Muszáj megmenteni a gyíkokat? Sokkal egyszerűbb lenne lebombázni mindenkit a francba és kész.

–          Igen, Maci, szeretnénk megmenteni őket, tekintve, hogy gyakorlatilag te szabadítottad rájuk ezt a nyavalyát. De abban igazad van, hogy mindenképp meg kell akadályoznunk, hogy felhasználhassák a sereget, így attól tartok, ha nem találunk más megoldást kénytelenek leszünk elpusztítani őket. Legyen ez a B-terv. Először próbáljunk előállni valami emberbarátibb ötlettel.

–          Hüllőbarátibb ötlettel.

–          Köszönöm, Dave, az építőjellegű hozzászólást. Esetleg valami értelmes gondolatod is támadt, amivel előrébb juthatunk?

–          Ahol tudok, segítek, kapitány. És igen, támadt. Anna azt mondta, az áruló belőtt a gyíkkirály agyába egy chipet, amivel irányíthatja a zombikat, illetve beadott neki egy ellenszert, ami megvédi őt a Kafkától. A cégnek tehát van ellenszere a fertőzéshez, ami jó. Szóval csak annyit kell tennünk, hogy…

A gondolatmenetemet a biztonsági rendszer fülsüketítő vinnyogása szakította félbe. Valami belépett lakhelyünk körzetébe. Abban a pillanatban mindenkiben megállt az ütő, de gyorsan feleszméltünk, én, a kapitány, Maci és Zsótér berohantunk a raktárba és felkaptuk a négy M56-os smartgunt, ami itt a bázison várt minket, majd kirohantunk az épült elé. Alig ötven méterre a bejárattól egy alacsony, tömzsi valami állt mozdulatlanul, kezében egy fából és csiszolt kőből összetákolt dárdával.

–          Fúúúj, de ocsmány.- állapította meg a szakács igen helytállóan.

A lénynek a méreteihez képes nagy, előrenyúló feje volt, pici, téglaforma testén csak egy egyszerű zsákforma ruha, aprócska lábához aránytalanul hosszú kezek párosultak.

–          Nem tűnik veszélyesnek, de azért ne vegyétek le róla a fegyvert – adta ki az utasításait Becságh – Áfonya, Zsófia, jöjjenek ki.

A két lány óvatosan kilesett, majd kilépett az ajtón.

–          Áfonya, felismered esetleg a szemben álló fajt.

–          Ami azt illeti, igen. Ránézésre elég egyértelműen az asogiaiak családjához tartozik, úgy látom eléggé kezdetleges civilizációs fokkal.

–          Őrületes. Zsófia, elképzelhető, hogy tudunk vele kommunikálni?

–          Ha beszéli az asogiai valamely dialektusát, akkor igen. Teszek egy próbát.

A xenolingvisztikus valami iszonyatmagas orrhangon kezdett el visítani, amitől a helyzet komolysága ellenére mind az öten elmosolyodtunk és kis híján hangos röhögésben törtünk ki. Közben a medikus, a futár és az android is kioldalgott a bázis elé. A kis szerzet egy darabig mereven nézett Zsófira, aztán széles kézmozdulatok kíséretében visszavonyított neki.

–          Szuper! Egy elég furcsa dialektust használ, de nagyjából értem, mit mond. Közöltem vele, hogy az űrből jöttünk, kényszerleszállást kellett végrehajtanunk, de nem akarunk ártani senkinek. Ő erre azt válaszolta, hogy Ellqwerttzaalyyootht-nak hívják és örül, hogy ő találkozhatott először a halhatatlan titánok küldötteivel. És hogy menjünk vele a falujába, hogy találkozhassunk a törzsével és közösen imádhassanak minket, amíg átadjuk az áldásunkat népének.

–          Nagy vagy 3PO, mikor indulunk?

–          Lassan a testtel, Dave, ezt azért át kell gondolnunk.

–          Nem tűnik veszélyesnek és nem érzékelek nála semmilyen technológiát, szerintem igazat mond.

–          Köszönöm M_AT.E. Zsófia kérem, mondja meg Elfiuo…..őőő..izé…Elliottnak, vagy hogy hívják, hogy visszavonulunk tanácskozni, hamarosan értesítjük a döntésünkről.

Egész hamar sikerült megegyeznünk, hogy elmegyünk a városukba, ellenkező esetben valószínűleg úgyis ők jönnének el hozzánk, amivel nem lennénk előrébb. A fegyvereinket azért magunkkal vittük. Az izék közössége nem is feküdt olyan messze a bázisunktól, körülbelül harmincötpercnyi gyaloglás volt az erdő mélyére, ahol egy tisztáson nagyjából 40-45 sárból és vályogból épült kerek tetejű kis viskó állt. Új barátunk nem hazudott, a nem túl népes törzs először meglepetten bámult minket, de hamar kitörő örömmel kezdtek sipítozni. A király és a mögé gyűlt aprócska tömeg alig győzött hajlongani előttünk, majd a község „főterét” jelző tábortűz körül óriási bulit csaptak a számunkra. Lakoma, tánc, minden. Pont, mint egy Ewok ünnepség, csak halott rohamosztagosok nélkül. Mi cserébe hoztunk nekik egy csomó pizzát isteni ajándékként.

A Pizza Planéta apró, dehidratált állapotban pakolta teli pizzával az űrhajóit, amik az űr meghatározott régióiban szállítottak ki. Amikor beérkezett egy rendelés, a központ értesítette az arra dolgozó futárját, aki oda repült. Mielőtt leszállt bedobta a pizzát a hidrátorba és már kész óriáspizzaként szállította le. Azt hiszem elmondhatom, hogy ők készítették a legfinomabb pizzákat, bár tény, hogy senki nem tudott úgy pizzát hidratálni, mint McFly nagymama.

– Szóval Dave. Mit is akartál mondani, mielőtt megérkezett a látogatónk? – próbálta meg felvenni újra a félbeszakított beszélgetés fonalát a kapitány, mikor a kezdeti lelkesedés már egy kicsit lenyugodott és a többiek javában táncoltak, iszogattak és az asogiaiakkal.

Zsótér és Maci az egyik farönk tövében elfeküdve szívtak egy pipára emlékeztető botot, amit a törzsfőnök nyomott a kezükbe és éppen a Félelem és reszketés Las Vegasban-t játszották újra.

– Maci, látom a hangod! Mondj valami szépet!

– Érezlek, a gondolataid olyan tiszták, az ég végtelen, szálljunk tovább, míg el nem érjük a Walhallát!

– Én már látom, gyönyörű!

– Szerintem folytassuk inkább holnap ezt a beszélgetést, ma már nem hiszem, hogy túl produktívak lennénk – ajánlottam a kapitánynak, és elkezdtük összeszedni a legénységet, hogy visszainduljunk a bázisra.

Hajónapló – 31. nap (második reggel a Dracaryson)

–          Szóval – próbáltam újra összeszedni a gondolataimat reggel az étkezőben – csak annyit kell tennünk, hogy idecsaljuk a cég embereit és kikényszerítjük belőlük az ellenszert.

–          Csodás terv! És ezt hogyan fogjuk kivitelezni?

–          Megzsaroljuk őket. Végülis itt van egy karnyújtásnyira az egyetlen dolog, amit igazán szeretnének. A zombisereg. Tehát a feladatunk tulajdonképpen az, hogy likvidáljuk a gyíkkirályt, kivegyük belőle a chipet és átvegyük az irányítást az élőhalott hüllők fölött.

–          Nem mondasz hülyeséget. De ez azért nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Erre is van valami ötleted?

–          Talán. Áfonya! Ide tudnál jönni egy kicsit?

–          Igen?

–          Mit tudsz a telepatikus képességekkel rendelkező lényekről?

–          Őőőő, nem igazán sokat. Nem a szakterületem. Általában a nem túl civilizált életformáknál fordul elő, mert a telepátia fokozott használata hosszútávon elég rendesen elnyomja, sőt roncsolhatja is az intelligens gondolkodásért felelős agyi tevékenységeket. A telepatikus képesség gondolatátvitelben és az akarat más élőlényekre való kényszerítésében nyilvánul meg. Nagyjából úgy működhet, hogy az alany bionyos hullámhosszon az agyhullámait átsugározza mások fejébe.

–          Tökéletes, én is valahogy így gondoltam. Hári kamuprofesszor azt mondta, hogy a macskáján keresztül beszélt hozzá a gyíkkirályunk igaz?

–          Igen, így volt – nyugtázta a kapitány.

–          Szerintem, a macskába bele lett építve valamiféle átjátszó, amivel több fényév távolságból is tudta használni a telepatikus képességeit a gyíkunk.

–          Szerencsételen állat…

–          Ha ez így van, a segítségével akár meg is fordíthatjuk a folyamatot. Készítünk egy jeladót, amivel a király ellen fordítjuk a saját fegyverét.

–          Ez sikerülhet? Van ehhez felszerelésünk?

–          Ott a VR sisak! – szállt be a beszélgetésbe M_AT.E – kicsit megbütykölve és az állomás rádióvevőjét felhasználva csinálhatunk belőle egy olyan fejfedőt, ami a macskának továbbítja a viselője gondolatait. Az pedig az óriás hüllő felé, aki még mindig összeköttetésben áll vele. Ez jó eséllyel legalább összezavarja annyi időre, amíg ki tudjuk valahogy ütni. Már ha a macskába tényleg ültettek valamit.

–          Azt hiszem, tetszik az elképzelés. M_AT.E, szerinted össze tudnád ezt hozni?

–          Hát már hogy a jó életbe ne tudnám?! 4-5 óra alatt meg is lesz.

–          Ennél jobb hírt még nem hallottam, mióta felébredtünk a hibernációból. Ha jól értem akkor, aki felveszi a sisakot a macskán keresztül a gondolatait továbbitani tudja a gyíkkirálynak? Elég vad és hihetetlen elképzelés.

–          Lezuhantunk egy bolygón, mert a gépészünk elárult minket a megbízóink nevében és a helyi reptíliánokból zombihadsereget csináltunk, akiket egy telepatikus képességekkel bíró, beszélő óriásgyík vezet. Ezek után azt mondod, hogy a gondolattovábbító sisak elképzelése hihetetlen?

–          Ott a pont.

–          Az egyetlen bibi az lehet, hogy a király telepatikus képességei révén az elméje sokkal erősebb a mienknél. Elég kockázatos vállalkozás – mutatott rá Áfonya.

–          És ha használjuk a bennszülöttek varázsfüvét? Zsótéron és Macin úgy vettem észre az LSD-hez hasonló hatást vált ki. Kis dózisban segíthet, hogy mondjam, a tudatunk kitágításához?

–          Ez talán működhet.

–          Talán. És ki használja a sisakot?

–          Én – jelentette ki Becságh – nem hagyom, hogy a legénységemből bárki ekkora kockázatot vállaljon.

–          Viszont ha te ebbe beledöglesz, rohadt nagy szarban leszünk nélküled. Nagyon nem neked kéne csinálni.

–          Jó, ezt majd megbeszéljük. Lássuk először, mi a helyzet a macskával.

A medikus megvizsgálta a cicát és valóban talált egy elektronikus műszert az egyik hátsó foga helyébe építve, ami bizonyos hullámhosszú jelek továbbítását tette lehetővé. A terv tehát készen állt. Szörnyű volt, kevés eséllyel a sikerre, de legalább volt. Miután sikerült mindenkit meggyőzni, hogy ez az egyetlen esélyünk, a kapitány elküldte Zsófiát és Zsótért a törzshöz, hogy szerezzenek nekünk a fűből, M_AT.E pedig elkezdte összerakni a sisakot.

–          Már csak az a kérdés, hogy férkőzzünk a közelébe – kaptam meg a jogos kérdést Becsághtól.

–          Toljunk egy Die Hardot.

–          Egy mit?

–          Odamegyünk, mintha meg akarnánk adni magunkat, aztán mikor a színe elé kerülünk, használjuk a fegyverünket. A sisak nem hiszem, hogy szemet szúrna nekik, alapvetően nem túl civilizált közösségben élnek, nem ismernék fel, hogy nem csak egy egyszerű sapka.

–          Ennél azért jó lenne valami kifinomultabb.

Ebben a pillanatban Maci rohant be ordítva és szinte kirántott minket a székünkből, hogy kivonszoljon a bázis elé. Az erdő mélyéről kék fény sugárzott és ismerős morgás hallatszott.

–          Ez ugyan az a portál, amin a gyíkok érkeztek, mielőtt rájuk lőttem a Kafkát! És a hangból ítélve ezúttal a zombisereg jön át rajta!

–          Khm – igyekezett átvenni a szót a medikus – kapitány, emlékszik, amikor azt mondtam, hogy Bence figyelmeztette a reptilián vezért az alku ráeső részére? Nos, azt hiszem az alku az volt, hogy a sereg hatékonyságát az asogiaiakon tesztelik le.

Ahogy csak tudtam rohantam az irányító terembe és felkaptam M_AT.E mellől az adóvevőt.

–          Zsótér! Zsótér! Jelentkezz azonnal! Vészhelyzet van! Hallasz? Zsótér, az istenit, ott vagy?!

–          Pár végtelennek tűnő másodperc múlva Zsófia szólt vissza.

–          Hallo, Dave, te vagy az?

 Fogjátok a füvet és gyertek vissza, amilyen gyorsan csak tudtok. A zombik házhoz jöttek és nagy eséllyel felétek tartanak!