A héten megjelenő Slender Man címszereplője, Javier Botet 2 méter magas és 56 kilogramm. Bár azt gondolhatnánk, egy ilyen paraméterekkel bíró ember bármilyen filmben feltűnő jelenség, valószínűleg sokan nem tudják, hogy az utóbbi néhány év híres horror alkotásaiban rendre szerepet kapott. Játszott a [REC] mindkét részében (2007, 2009), a Mamában (2013), a 2015-ös Bíborhegyben, a Démonok között 2. részében, az Azban (2017), az Insidious – Az utolsó kulcsban (2018), idén pedig még láthatjuk a Marában és a Polaroidban is. De ki ő, hogyan lehet a műfaj egyik legfoglalkoztatottabb művésze és mi is ez a betegség pontosan?
Néhány tudnivaló a Marfan szindrómáról
Ez az állapot a kötőszövet genetikai rendellenessége. Tízezer ember közül egy esetben fordul elő, férfiak, nők és gyermekek között egyaránt, ez azt jelenti, hogy Magyarországon most kb. 1000 Marfan-szindrómás beteg él. A betegséget a 15. kromoszóma egyik génjének mutációja okozza. A gén szabályozza a fibrillin-1 termelését, ami egy kötőszöveti fehérje. A mutációk rendellenes kötőszöveti szerkezethez vezetnek, ez a Marfan-szindróma alapja is. Mivel a kórkép öröklődése domináns, vagyis legalább egy hibás génnek jelen kell lennie a betegben, általában a felmenők között vannak/voltak hasonló emberek.
A betegség látványos külső és kevésbé szembetűnő (ám annál komolyabb) tüneteket is produkál. Nem látható velejáró szimptóma például a főverőér tágulata, a szívbillentyűk záródási elégtelensége, de spontán pneumothorax (légmell – a tüdő hirtelen összeesése) is kialakulhat. A Marfan-szindróma külső jegyei nagyon jellegzetesek: a betegeket hosszú lábak, karok és ujjak, magas vékony alkat, scoliosis (gerincferdülés), kiálló vagy bemélyedő szegycsont, hajlékony ízületek, lúdtalp, és (főként a végtagokon) az izmok fejletlensége jellemzi. A karok fesztávolsága általában nagyobb, mint a testmagasság, és az alsó-felső testfél hosszaránya, a hosszú lábak miatt megnő.
A betegséget 1896-ban Antoine Marfan (1858-1942) francia gyermekgyógyász ismertette először, aki egy 5 éves kislányt diagnosztizált. A gyermeknek extrém hosszú végtagjai voltak, melyeket Marfan arachnoidnak vagy „pókszerű”-nek nevezett. A betegség másik neve ebből fakadóan arachnodactylia.
Fontos tudni, hogy a Marfan-szindróma tünetei mindenkinél más módon jelentkeznek. Vannak, akik több egészségügyi problémával is küzdenek, a beteg emiatt folytonos orvosi kontrollt igényel. A Marfan-szindrómások ráadásul nem emelhetnek nehéz tárgyakat, és nem játszhatnak olyan ütközéssel járó sportokat, mint a futball vagy a kosárlabda. A legtöbb beteg azonban hosszú és tartalmas életet él: iskolába járhatnak, dolgozhatnak, és számos kedvtelésnek is hódolhatnak. Jelenleg még nem gyógyítható, de a kezelés segíthet a szívproblémákon és jelentősen javíthatja az életminőséget.
„Mindig kreatív voltam”
Javier Botet López 1977-ben született Ciudad Realban, Spanyolországban. 5 évesen diagnosztizálták Marfannal, és hipermobilitás-szindrómával, ami nemcsak a gerincét, de csípőjét és vállainak ízületeit is extrém módon hajlékonnyá tette. Botet mindemellett légzőszervi problémákkal is küzd. Elmondása szerint azonban, bár gyermekkorát nagyrészt kórházakban töltötte, megtanulta testi deformitásában meglátni a lehetőségeket, és különleges adottságait előnyként kamatoztatni. A tükör előtt órákat töltött azzal, hogy testének sajátos jegyeivel kísérletezzen, hogy még több és izgalmasabb torzult testtartást tudjon felvenni, reprodukálni.
Gyerekként folyton a tükör előtt álltam, és a karjaimat meg a lábaimat csavargattam, hogy minél szokatlanabb pózt tudjak felvenni. A könyökömet és az ujjaimat eltudtam mozdítani a helyéről, és ezt fantasztikusnak találtam. Mindig ezzel játszottam.”
Pedig a művészeti ágak iránti szenvedélye kezdetben nem is a megjegyezhető külsőt igénylő filmek iránt bontakozott ki. Miután megnézte élete első Star Wars-epizódját, Botet az illusztrációkban találta meg kreatív énjét, aminek egyébként ma is lelkes gyakorlója. Később így Granadában képzőművészetet tanult, majd Madridba költözött (ahol ma is él), és könyvillusztrátorként vállalt munkát. Mindeközben, szabadidejében saját magáról kezdett el rövidfilmeket készíteni. Megint később aztán filmes sminktanfolyamba kezdett, ekkor már abban a reményben, hogy az oktatók által rendezőkkel is kapcsolatba kerülhet. A terv végül bevált, 27 évesen megkapta első szörny szerepét Brian Yuzna Holtak tava c. filmjében. És bár a forgatás elég zord körülmények között zajlott, Botet ma is boldogan emlékszik vissza arra az időszakra:
Annyira boldog voltam, hogy az álommunkámat csinálhatom! Amikor tudatosult bennem, hogy mi történt, és elmeséltem édesanyámnak, csak sírni tudtam.”
A műfaj megmentője?
Több közül, a horror az egyik olyan műfaj a filmgyártásban, ami kivételesen sokat használja a CGI-t. Hibáztatni ezért nem nagyon lehet, hiszen így a különlegesebbnél különlegesebb rémségek megalkotásának „csupán” az emberi képzelet, és nem a technika szab határt. Gondoljuk csak el, mennyivel egyszerűbb egy szörnyet, szellemet, satöbbit számítógépen megalkotni, mint több kiló sminket és rengeteg jelmezt alkalmazni. A probléma ott kezdődik, amikor felmerül a kérdés, vajon a CGI tud-e annyira ijesztő lenni, mint egy élőszereplős film? Hiszen amikor egy ilyen filmet nézünk, pontosan tudjuk, hogy az adott lény csupán nullákból és egyesekből áll, ez pedig lássuk be, csak akkor tud borzongató lenni, ha az ember netán diszkalkuliás. Márpedig a horror lényege épp a borzongásban van, ehhez pedig az kell, hogy tudjuk, az alakok bőre alatt tényleg lüktet a vér, a lehelet pedig, ami a hideg éjszakában látszódik, valódi.
A filmes horror leghíresebb teremtményei, mint például Drakula, Freddy Krueger vagy Ridley Scott Alienje is mind-mind egy valós színészt rejtettek, akiknek jelenléte ma is igazi irtózatot kelt. Botet munkáit látva, ezért sokan joggal bizakodhattak abban, hogy ő lehet a műfaj megmentője. A hozzá fűzött reményeket néhány éven belül be is váltotta, olyannyira, hogy például a Démonok között 2. premierje után a közönség élesen kritizálta a rendezőt, amiért újabb alkotásban használják a CGI-t. Természetesen az egész félreértés volt, hiszen Botet játszotta Crooked Man-t, csak annyira elképesztően jól sikerült a jelmez, hogy senki nem ismerte fel. Ez pedig már nem is az első alkalom volt, hogy a digitális művészek munkáját összekeverték a valós kreatív megvalósítással (korábban a Mamát vádolták ugyanezzel). És bár a szakma kemény – főleg Marfan-szindrómásként – a színész teremtményei jelenlétükben olyannyira figyelemre méltóak, és mozgásukban olyan tökéletesen nyomasztóak, hogy azok mindannyian élesen beleivódhatnak a filmes közönség emlékeibe.
Minden siker ellenére azonban, a színész még mindig az után az egy szerep után vágyakozik, ami 6 éves kora óta motiválja:
Szeretném tudatni mindenkivel, minden producerrel, akit ismerek, hogy az álmom egyszer egy Star Wars-filmben szerepelni. Boldogan halnék meg ezután, bármennyire is kicsi lenne az a szerep.”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
