Melyik az erősebb? A természet, amely egy kihaltnak hitt óriásszörnyet indít harcba, vagy egy iszákos tahó, akinek már megint rossz napja van? Nem kell mélyre merülnünk a válaszért, mert a Meg – Az őscápa a felszínre hozza nekünk. Nincs benne sok köszönet.
Háborognak a hollywoodi mélységek. Valaki megint lenyomott az álomgyár torkán egy nagy adag elpazarolt költségvetést, az így bekövetkező gyomorrontás folyományaként felöklendezett, sós vizes, hínáros trutymóból pedig összeállt ez a trashfilmes csoda, amely valamilyen durva tévedés miatt a 499 forintos DVD-k polca helyett az IMAX-vásznon kötött ki. A tizenegyezer méteres óceáni sötétségben ismeretlen életformák után kutató tudóscsoport kalandjában a kihalt státuszból visszatérő megalodon óriáscápánál csak egy valami nagyobb: a hatásvadászat.
Pedig sokan vagyunk, akik – büszkén vagy csak titkoltan – szeretik a látványos óriásszörny-filmeket. Nyilván nem egyedül képviselem azt az álláspontot sem, hogy jó, ha az emberek, az épületek és a járművek fölé magasodó, isteni hatalmasságukkal pusztító lények mögött fejtegetésre vágyó üzenet is megbújik. Godzilla első, 1954-es megjelenésével az atombomba pusztítását szimbolizálta, míg a Jurassic Park dinoszauruszai Steven Spielberg adaptációjában a tudomány fejlődéséből eredő felelősségre figyelmeztettek. De még Peter Jacksonnál sem csak céltalan rombolásról volt szó, hiszen King Kong-filmjében igencsak emberközeli érzelmekről értekezett.
A Meg cápája viszont mindössze annyit tud felmutatni, hogy nagy. De ezt aztán mutogatja, ahogy nem szégyelli.
Jon Turteltaub rendezésének minden jelenetkoreográfiája és beállítása azt a célt szolgálja, hogy az utómunkálatok során a képkockákra varázsolt fenevad a lehető leghatásosabban érzékeltesse átlagon jócskán felüli méreteit. Vászon szélétől vászon széléig tátja randa pofáját, csillogtatja több méteres fogait, és egyetlen kacsintással felveszi a szemkontaktust az összes nézővel, akkora a szeme. Mondjuk nem értem, miért van olyan nagyra magával, hisz tény, ami tény, manapság ennél jóval minőségibb CGI-munkákat szoktak moziba küldeni. A nem kielégítő vizuális élmény komoly probléma egy olyan filmnél, amely a játékidő felét a látványnak szándékszik alárendelni.
A másik felét viszont a feszültséggel teli küzdelemnek szenteli, és ezen a fronton még terem is neki némi babér.
A Megtekintése előtt komolyan aggódtam a produkció közel kétórás hossza miatt, ám szerencsére a legfélelmetesebb árnyékot, az unalom szürke homályát gyorsan eloszlatják a készítők. Akármennyire üres és értelmetlen ez a film, legalább izgalmas. A cápatámadások felépítésében van fokozatos feszültséggenerálás, egy-egy működőképes jump scare, sőt az akciójelenetek még változatosnak is mondhatók. Ugyanakkor ez el is várható egy olyan alkotásnál, amely az izgalom oltárán feláldoz minden mást, aminek még működni kéne egy épkézláb filmben. Az iszonytató cáparohamok között (és alatt is) nem történik más, csak buta karakterek butaságokat csinálnak, amelyek következtében veszélyes helyzetekbe kerülnek, így persze sokuk nem éli meg a stáblistát.
De nem baj, mert minden jó, ha a vége jó, és bizony a happy endre mindent egybevéve van esélyünk, hiszen óceáni kiruccanásunk során a csillogó fejbúb és a sötétlő borosta tökéletes egyensúlyát képviselő Jason Statham vigyáz ránk. Ő aztán élvezi, hogy megkapta az alkotás egyetlen olyan karakterét, aki nem teljesen egysíkú, hiszen kettőnél több tulajdonsággal rendelkezik, amelyek között ráadásul néha még valamiféle gyenge lábakon álló kohézió is felüti a fejét. Természetesen vegytisztán sablonos jellemvonásokról van szó, mint az elbaltázott küldetés okozta bűntudat, a piálás és a John McClane óta elengedhetetlen bunkóság. Ám a többi karakternek még ennyi sem jutott. Ők kénytelenek megelégedni a fárasztó sztereotípiákkal, az ember és a természet harcáról szóló, nevetségesen felületes beböfögésekkel és a megrázóan suttyó poénokkal. Statham viszont a legnagyobb lazasággal és őszinte örömmel felejti el végleg, hogy egykor Guy Ritchie legnagyobb klasszikusaiban szerepelt, majd a zuhanyzás után még nedves mellszőrzet, a tahó beszólások és a sörszagú lehelet erejével megmutatja, hogy ki az igazán nagy hal az óceánban.
Mert Qui-Gon Jinn is megmondta, hogy mindig van egy nagyobb hal. Ki vagyok én, hogy vitázzak egy Jedi mesterrel? Annyit azért mégis megjegyeznék, hogy akármekkora méretekkel támad a Meg, ez a filmélmény engem nem volt képes bekapni, egyben lenyelni, majd megemészteni. Megcsócsált, próbálkozott, egyszer-kétszer még durvábban belém is harapott, ám végül feladta, és kiköpött. Túl rágós voltam neki.
Meg – Az őscápa. Amerikai-kínai sci-fi/horror, 110 perc, 2018. Értékelés: 4/10 raptor.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
