Két világ határán nem egyszerű az élet

A kelet-európai Besźelben Tyador Borlú felügyelőt gyilkossághoz riasztják. A fejlődésben egyre inkább lemaradó város egy, az átlagosnál is nyomasztóbb negyedében felbukkant holttest, úgy tűnik, semmi szokatlant nem tartogat a rendőrség számára. Azonban ahogy  Borlú igyekszik felfedni a fiatal lány kilétét, úgy válik számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy nem egy kezdő prostituált különösen kegyetlen kivégzésének ügyében kell nyomoznia. Olyan összeesküvés nyomaira bukkan, amely  alapjaiban rengetheti meg a várost és szigorú törvényeit, amelyre társadalmuk épül. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy a gyilkosság a szomszédos Ul Quomában történt, így a felügyelő kénytelen  odaát folytatni munkáját helybéli kollégái segítségével. Hamarosan eddigi legkényesebb ügyével találja szemben magát, mivel a két város egészen egyedülálló és bonyolult kapcsolatban  áll egymással.

Besźel és Ul Quoma politikai berendezkedése, társadalma, még beszélt nyelve is teljesen különbözik egymástól, csakhogy a két város ugyan azon a fizikai téren osztozik.

Sci-fi rajongóknak talán úgy érdemes ezt elképzelni, mintha két dimenzió metszéspontján helyezkednének el a városok, így itt belátható és átjárható mindkét világ. Viszont erről szó sincs, mivel ugyan ahhoz a valósághoz tartoznak, a külvilágból ugyanúgy el lehet jutni mondjuk repülővel Besźelbe, mint Ul Qoumába. A városok nagy része önállóan fekszik, de vannak átfedett zónák, ahol mindkettő egyszerre van jelen, illetve alter területek, ahol az egyik város átlóg a másikba. Csak egy láthatatlan, megfoghatatlan határvonal választja el kettőjüket egymástól. Külhoni személyeknek talán fel sem tűnne, hogy két külön országot települést lát egyszerre, de mivel Ul Qoma egy felemelkedőben lévő metropolis, Besźel pedig éppen a kelet-európai enyészet mocsarában süllyedezik, valamint a lakók hétköznapi megjelenése is alapvetően különböző, már ránézésre is megállapítható hogy az éppen látottak hova tartoznak. Pedig a törvények szigorúan tiltják, hogy engedély nélkül bárki bármilyen kontaktust létesítsen egyik helyről a másikra. A lakosok már fiatal korukban megtanulják a „láttalanítást”, amivel  ki tudják zárni a szomszédban folyó tevékenységek érzékelését. Az átlépés is csak az egyetlen határátkelőn keresztül engedélyezett, ha pedig valaki szándékosan áthágást követ el, legyen az csak pár szó váltása atlernatív szomszédjával, a titokzatos Kontroll nevű szervezet elviszi, és jó eséllyel soha többé nem látja senki.

Nehéz elképzelni? Nem csoda, Miéville egy olyan világot álmodott meg, amely nehezen interpretálható a jól megszokott fizikai kereteink között, így nem egyszerű átgondolni, hogyan is működne mindez a mi kis valóságunkban. Viszont a regényt pont a felfedezés élménye teszi igazán élvezetessé. Ez a világ igazán lenyűgöző. Miéville leírásaival nagyon ügyesen képes életre kelteni a helyszíneket. Besźel minden koszos sarka lemászik a könyv oldalairól, könnyedén oda képzelhetjük magunkat Borlú mellé, vele együtt láttalaníthatjuk majdnem-szomszédait, hogy aztán felfedezzük a neonfényben úszó Ul Qomát. Kifejezetten okos húzás a szerző részéről, hogy a főszereplő száján keresztül meséli el a városok működési mechanizmusait. Először csak az apró furcsaságokat fellebbentve, majd fokozatosan mutatva egyre többet a sajátosságokból. Végig a szereplők hétköznapi aktusai és a nyomozáshoz kapcsolódó cselekvéseiken keresztül nyílik ki előttünk a két város különös kapcsolata. Ez nagyszerűen működik: a szerző voltaképpen ahelyett, hogy elmagyarázná ötletét, a gyakorlatban mutatja be azt, így ha nem is tudnánk pontosan körülírni, hogy is van ez a dolog Besźel és Ul Quoma között, teljesen jól megértjük azt.

Míg a regény első felét a szabályok felfedezése, addig második részét már a határok körbejárása és az okok  kutatása teszi izgalmas kalanddá. Borlú nyomozása során egyfolytában a törvények szabta akadályokba ütközik, így mi is láthatjuk mennyire bonyolult az életük, ahogy minden egyes pillanatban kénytelenek arra koncentrálni, hogy ne vegyenek tudomást a mellettük élőkről. Azt viszont senki nem tudja, hogy száz évvel ezelőtt miért és hogyan váltak ketté a városok, csak a semmiből feltűnő aztán eltűnő Kontroll-ügynökök – akik semmilyen autoritás alá nem tartoznak – működéséből következtethet arra mindenki, hogy ez a dolgok alapvető rendje. De ezenfelül valójában semmi nem indokolja a különélést, hisz a határok fizikailag nem gátolnak meg senkit hogy egyik helyről a másikra vándoroljon, vagy kapcsolatot létesítsen a szomszéd lakosokkal, így pedig csak a hagyományok, törvények, politika és a gyerekkortól kezdődő kondicionálás gátolja meg az összeolvadást. A regény szépen fel is sorakoztatja a különböző oldalak álláspontjait, találkozunk  egyesüléspárti és szélsőségesen nacionalista radikálisokkal, és megismerjük Besźel politikusait is, akik konszolidáltan bár, de megvetik a másik oldalt és igyekeznek a legkevesebb közösséget vállalni vele. Így a regény rengeteg szinten értelmezhető, a szegregáció kritikájától kezdve akár egész konkrétan a kettészakadt Berlin weird változatáig.

Miéville tehát bőséges alapanyagot nyújt, hogy egészen széles távlatokban gondolkodhassunk tovább fantáziavilágáról, ettől válik a regény olvasása egészen különleges élménnyé.

Ennek tekintetében viszont kissé kiábrándító, hogy a történet végét erősen a nyomozás irányába tolja el a világ további felfedezése helyett. A könyv főszereplője valójában maga a két város. Ahhoz, hogy őket kellőképpen be tudja mutatni, a szerző egy egészen egyszerű noir krimi köré építette fel a cselekményt: alapvetően egy teljesen tipikus zsáner gyakorlatot kapunk, az események nem igazán nyújtanak semmi újszerűt. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, de a karakterek is annyira tipikusak, hogy nem nagyon lehet velük azonosulni. Olyan mintha kifejezetten a történethez lettek volna megírva, nem pedig a történetet írták volna köréjük. A főszereplő Borlú felügyelő motivációit a teljes homály fedi, az ügyhöz való ragaszkodása mindössze annyival magyarázható, hogy ő egy eltökélt nyomozó. Ez ugyanígy igaz minden egyéb szereplőre, jóformán mindenkiről kizárólag a sztori szempontjából legszükségesebb információkat kapjuk meg. Ennek ellenére a cselekmény fordulatai jól működnek, van meglepetés bőven. A szerző ugyan olyan jól tud akciójelenetet írni, mint helyszínrajzot, de a mű nem ezek miatt működik olyan jól, így teljesen érthetetlen, hogy a csúcspontot miért egy a  Die Hard filmbe illő eseményre élezte ki. Igaz, a sztori végét a városok kapcsolatának problémáját nagyon ötletesen felhasználó befejezéssel zárja, én mégis enyhe csalódottsággal raktam le a könyvet. Szívesebben folytattam volna még Besźel és Ul Qoma felfedezését a katartikusnak szánt leszámolások helyett.

A város és a város között nagyszerű olvasmány mindenkinek, aki szeret különös világokat felfedezni, akik pedig még csak ismerkednének a weird irodalommal nagyszerű belépési pontot nyújt az ötletes, de nem túlságosan elszállt furcsaságaival. A regény inkább egy kellemes, izgalmas kaland, mint lehengerlő mestermű, de képzeletbeli olvasmánylistámra már fel is írtam Miéville regényeit, mert kreativitása és stílusa igazán egyedülálló íróvá teszik.