14 év után végre mozikba került A hihetetlen család folytatása, melyben a jól ismert szereplők most nemcsak a gonosszal, és a házasság buktatóival néznek szembe. Míg Nyúlányka az illegalitásba kényszerült szuperhősök rehabilitálásán dolgozik, addig Mr. Irdatlannak kell megbirkóznia a gyermeknevelés és a háztartásvezetés feladataival, viszont eközben a világot és főként a szuperhős-társadalmat újabb gonosztevő fenyegeti.
A Pixar Animation Studios mérföldkőhöz érkezett A hihetetlen család 2. bemutatásával, mivel a Toy Story 1995-ös bemutatása óta ez a stúdió 20. egész estés filmje. Csakúgy mint az első részt, ezt is Brad Bird írta és rendezte, és bár már 14 év eltelt azóta, hogy a karaktereket megismertük, ők nem öregedtek egy percet sem. Az ismert szereplők mind visszatérnek, köztük a méltán kedvelt Elsa Divat (Edna Mode) is, így jobban megismerhetjük őket, illetve újak is belépnek a képbe: sok eddig az ismeretlenségbe kényszerült szuperhős tűnik fel a vásznon.
A folytatás története éppen ott kezdődik, ahol az első rész véget ért, amikor az Aknakukac nevű gonosztevő felbukkan a parkolóban. A jelenet ugyanaz, viszont míg az első film végén egy összekovácsolódott szuperhőscsapat, egyszerre véve fel a maszkját, magabiztosságot és egységet sugall, addig a második részből kiderül, hogy hiába történt, ami történt a szigeten. Bár együtt győzték le Szilánkot (Syndrome-ot), ettől még mindenki az maradt, aki volt: Mr. Irdatlan (Mr. Incredible) mindent egyedül akar megoldani; Nyúlányka (Elastigirl) még véletlen sem akarja a gyerekeit veszély közelében látni; és bár feltűnik Fridzsiman (Frozone) is, viszont a felelősségre vonás elől már felszívódik. A szuperhősök helyzete ugyanis végképp semmit sem változott az elmúlt 15 évhez képest. Emlékeztetőül idézzük fel a montázst az első rész elejéről, miért is lettek „száműzve” a szuperhősök, és milyen helyzetben vannak ma:
Hiszen attól még, hogy kiiktattak egy őrültet, a szuperhősöket nem rehabilitálták, tevékenységük még mindig illegális. A politikusok és a média továbbra is csak a pusztítást látja, amit a szuperhősök véghezvisznek, nem a megmentett életeket. Itt jön a képbe Winston Deavor, a telekommunikációs multicég vezetője, aki rajong a szuperhősökért, és kampányt akar indítani a törvény megváltoztatására: legyen ismét legális a szuperhősködés. A kampány arcának a legmegfelelőbb jelölt pedig Nyúlányka, férje legfőbb bosszúságára. A döntés helyesnek bizonyul: Helen újra „munkába áll”, és elemében van, a pozitív sajtóvisszhang és az egyre növekvő támogatói tábor hatására a kampány sikeres. Azonban – természetesen – felbukkan valaki, aki úgy hiszi, jobb ha a szuperhősök nem térnek vissza: Démonitor. Ahogy viszont halad előre a cselekmény, egyre inkább világossá válik, hogy az igazi ellenfél nem egy háborodott zseni, aki kiskorában szuperhős akart lenni, nem is a visszataszító Aknakukac, vagy akár a képernyőkön keresztül hipnotizáló Démonitor, hanem a szereplők saját egzisztenciális krízise.
A „hihetetlen” család első pillantásra abszolút megtestesíti az átlagcsaládot, annak összes sztereotípiájával. Mr. Irdatlan tipikus családfő: a kenyérkereső, akit, ha hazaért a munkából, vár a terített asztal, a hűtőben a sör, a tévé és a fotel. A vitákban mindig az ő szava a döntő, de ha ingvasalásról, meg pelenkacseréről van szó, az nem rá tartozik. Nyúlányka képtelen átállni főállású anya üzemmódból családfenntartóvá, és meggyőződése, hogy csak ő képes gondoskodni a gyerekeiről, valamint ha nincs jelen, összeomlik a háztartás. Lana (Violet) (miért nincs a gyerekeknek még saját szuperhősnevük? ha kiderülne, hogy szuperképességei vannak az embernek, nem az lenne az első, hogy választ valamilyen menő nevet?), a kamaszlány csak azzal van elfoglalva, hogy a fiú, aki neki tetszik, keresztülnéz rajta; ezen túl szarkasztikusan kritizál mindent és mindenkit maga körül, és véletlenül sem akar kilépni az önsajnálat kényelmes burkából. Will (Dash) annyit érzékel a körülötte zajló eseményekből, hogy ő még túl fiatal mindenhez, mindenki csak parancsolgat neki, a döntésekbe nincs beleszólása. Furi, a csecsemő pedig tökéletesen olyan mint minden kisbaba: ha egy pillanatra nem nézel oda, a legképtelenebb módokon sodorja magát veszélybe, vagy visz véghez elképesztő pusztítást a lakásban. Ha pedig nem csinálod, amit szeretne, tombolni kezd, és csak nagy nehezen lehet lekenyerezni.
Amitől ez a család mégis szerethető és szuper, az nem a különleges képességek tárháza, hanem hogy túl akarnak és túl is tudnak lépni ezeknek a sztereotípiáknak a keretein. Bob Parr egy igazi, hatalmas hős, de nem azért, mert sokadjára sikerül megakadályoznia egy eszelős gonosztevőt abban, hogy gyilkoljon és pusztítson, hanem mert bármilyen áldozatot képes meghozni a családjáért. Neki nem esik nehezére égő épületekből embereket menteni, száguldó vonatokat megállítani, robotszörnyekkel harcolni; pont az számára a legnehezebb, hogy háttérbe kerüljön, félreálljon, hogy a felesége is építhesse a karrierjét, amíg ő otthon intézi a háztartást. Bár fogcsikorgatva és némi segítséggel, de sikerül helyt állnia, és belátnia milyen önző volt. Helennek ugyanakkor rá kell jönnie, hogy nem omlik össze a család élete, ha távol van, és hogy nem bízhat meg naivan akárkiben. Lana is végre észreveszi, hogy nem csak neki vannak problémái, és Will… hát ő ugyanolyan türelmetlen, idegesítő kölyök mint volt, csak talán kicsit jobban érti a felnőtteket. Furi természetesen a képességei miatt lesz érdekes (merthogy 17 is van neki), nála egyelőre nem várhatunk hatalmas jellemfejlődést.
Összességében szuperelégedett vagyok a filmmel. Mivel egy Pixarról, és nem bármelyik más stúdióról van szó, nem kellett eleve attól tartani, hogy A hihetetlen család 2. is a második rész-szindróma tüneteit fogja produkálni. Ahogy várható volt, továbbgondolta az első részben felvetett problémákat, árnyalta az ismert karaktereket, és akcióban sem maradt el az első résztől. Felnőttként talán még többet is lehet nevetni rajta, mint gyerekként, ha az ember fogékony a Pixar humorára, így minden életkorban egyaránt ajánlott. Bennem egyedül a titokzatos ellenfél hagyott hiányérzetet, hiszen motivációban is találhatunk párhuzamot a korábbiakkal, illetve nem szuperhős és szuperhős gigászi küzdelmét választották a készítők, hanem ismét a technológia és a különleges képességek összecsapását. Persze érthető, hogy ezzel is rá akartak mutatni, a technológiákra való túlzott ráutaltság milyen kiszolgáltatottá tesz minket, és milyen hatalma van a médiának az emberi sorsokra – legyenek átlagemberek, vagy szuperhősök.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
