Francis Lawrence legújabb filmje egy hosszan elmesélt és lassú tempójú kémthriller, ami a marketingkampány kimondatlan ígéreteihez képest cseppet sem szexi. A Vörös veréb kiváló munkát végez a feszült atmoszféra megteremtésében és a klasszikus kémtörténetek deheroizálásában, csak közben elfelejt valami újat hozzáadni a műfajhoz.
A Vörös veréb címe már csak azért is ismerősen csenghet, mert ezt a filmet forgatta tavaly Budapesten Jennifer Lawrence. Bár jó szokásához híven Budapest ismét több helyszínt alakít – többek között Moszkvát – a játékidő nagy része a cselekmény szerint is fővárosunkban játszódik, úgyhogy számíthatunk Jennifer Lawrence-szel beszélgető Anger Zsoltra, a tévé képernyőjén vigyorgó Harsányi Leventére és az elmaradhatatlan Árpa Attila cameóra.
Jennifer Lawrence az orosz balett-táncos Dominika Egorovát alakítja, akinek az egyik fellépésén szó szerint kettétörik a lába és ezzel együtt a karrierje is. Ahhoz, hogy ne kelljen a beteg édesanyját patkányokkal teli állami kórházban kezeltetnie, sürgősen pénzre van szüksége, a nagybátyja (Matthias Schoenaerts) pedig kihasználja az alkalmat, hogy beszervezze az állami hírszerzésbe. Egorovának ki kell járnia a legszebb kémtanoncoknak fenntartott Verébiskolát, ahol megtanítják, hogyan kell a szexualitását fegyverként használni az információszerzéshez. Első megbízása, hogy vegye fel a kapcsolatot a Budapesten tartózkodó CIA-ügynökkel, Nate Nash-sel (Joel Edgerton), és derítse ki, ki az a titokzatos „Márvány”, aki rendszeresen szivárogtat ki orosz állami titkokat a férfinak.
Igen, Jennifer Lawrence levetkőzik a filmben, de aki csak azért megy el megnézni, mert J-Law pornót nézne, az csúnyán pofára fog esni, ugyanis
a film legnagyobb meglepetése, hogy nem zsákmányolja ki Hollywood ügyeletes szexszimbólumát.
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a „Jennifer Lawrence egy szexre szakosodott kém” koncepciójú filmben nem lesz egyetlen, bármilyen szinten is erotikus jelenet. Jobb esetben a megerőszakolós jelenetek egyébként sem szexik egy filmben, de a Vörös verébben még a hősszerelmesek együttlétét is hidegen és távolságtartóan mutatja be a kamera. A vért és erotikát ígérő reklám alapján tartottam attól, hogy a ez a film is olyasmi lesz, mint a hozzánk tavaly novemberben érkező Megtorlás, ami hasonlóképpen két és fél órás véres thriller volt, csak abban a nők ellen elkövetett folyamatos erőszak egy béna erőszakpornóval ért fel, amit ráadásul képesek voltak egy kínosan hamis feminista üzenetbe csomagolni.
Ehhez képest sokkal jobban vizsgázik a Vörös veréb, és Lawrence érthető módon érezte úgy, hogy a meztelenfotós botránya után ezzel a filmmel sikerült visszaszereznie az uralmat a teste felett. Hiába az Egorova tragédiája, hogy az állam teljes mértékben rendelkezni akar a testével, a legelső szexjelenetet leszámítva – ami az erőszakoló csúfos halálával végződik – minden más alkalommal ő hozza a döntéseket a saját testének használatával kapcsolatban. Tökéletes példa az a jelenet, amikor a Verébiskolában azzal büntetik meg rossz magaviseletért, hogy meg kell adnia az egyik diáktársának „azt, amit akar”. Ekkor vetkőzik le először és utoljára Lawrence anyaszült meztelenre, viszont a megvető tekintete olyan kókasztó hatással van a korábban erőszakodkodó kémtanoncra, hogy végül nem tudja véghez vinni tervét. Ez a jelenet tekinthető egy szimbolikus válasznak Lawrence részéről, a megsemmisítő tekintet ugyanúgy szólhatna azoknak az internetes zaklatóknak is, akik úgy érezték az intim képek ellopásával valamilyen szinten uralkodhatnak a színésznő testén.
Bár a Nate Nash név aligha emlékeztethetne jobban egy ponyvaregény überamerikai hőséhez, a CIA ügynöknek köze sincs a megszokott hősies kémkarakterekhez. Joel Edgerton tökéletes hitelességgel hozza a világ legátlagosabb titkosügynökét, aki jóképű ugyan, de teljesen karizmamentes.
Nash távol áll a James Bond-féle szuperkémtől, sőt egy kifejezetten unalmas munkásember, akinek az egész filmben egyetlen hősies cselekedete sincs.
Olyannyira hiányzik belőle a világirodalom és a filmtörténet nagy kémjeinek vonzereje, hogy a film egyik pontján a kollégája figyelmezteti, hogy ha Egorova lefekszik vele, akkor onnan tudni fogják, hogy tényleg kém, mert egyébként biztos nem kezdene Nash-sel. Katalizátorként szolgál Egorova jellemfejlődéséhez, de más haszna nem igazán van a történetben, még akkor sem tudja megmenteni a nőt, amikor szükség lenne rá. Abszolút méltányolom a deheroizálást, csak az gond, hogy
a két főszereplő legfontosabb jellegzetessége maga a hiány: Lawrence nem egy nézői fantáziát kielégítő femme fatale, Edgerton pedig nem egy erős és fifikás hős.
Igaz, hogy nem sztereotípiák, de nem kapnak új személyiségjegyeket a megszokottak helyett, így sem azonosulni nem lehet velük, sem drukkolni értük, ebből pedig az következik, hogy a katarzis is elmarad. A Vörös verébnek ez az egyik nagy gyengesége, a másik pedig a néhol közhelyesnek, néhol giccsesnek érződő monológok, amik időnként meggyilkolják az egyébként kifejezetten feszült hidegháborús atmoszférát.
Ahhoz képest, hogy a játékidő maratoni hosszúságú (140 perc), és a karakterek nem sok azonosulási ponttal szolgálnak,
a Vörös veréb mégis képes az elejétől a végéig benntartani a saját nyomasztó világában.
A szereplőket párhuzamosan bemutató expozíció (James Newton Howard sejtelmes zenéje tökéletesen adja meg a hangulatot) azonnal beránt minket a filmbe, és bár néhány csavar eléggé kiszámítható, mégis kellőképpen szövevényes a történet ahhoz, hogy végig lekössön minket. Hiába játszódik napjainkban, sajnos nem mond semmi érdemlegeset a jelenlegi orosz-amerikai konfliktusról – pedig lenne miből szemezgetni – de legalább egy kellőképpen hátborzongató thriller.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
