Háborús regényt írni napjainkban nem egyszerű feladat. Az olvasóknak és az írónak – szerencsére – nincs saját tapasztalata a dologról, ellenben könyvben, filmben, sorozatban, festményben, szoborban már mindent elmondtak a vérontásról. Legalább háromszor. Totth Benedek Az utolsó utáni háború című regényének legnagyobb erénye, hogy nem próbál meg kényszeresen valami sosem látott truvájságot kitalálni. Egy szögegyszerű történet jó stílusban előadva, és ennyi. Ugyanakkor jellegtelensége miatt két héttel az elolvasása után már semmire nem fogunk emlékezni belőle.
Őszintén szólva bajban vagyok ezzel a könyvvel és a róla szóló kritikával. Totth regénye egyáltalán nem rossz, így a világért sem szeretném szapulni. Viszont nem is jó, emiatt dicsérni se nagyon tudom. Az utolsó utáni háború korrekt középszer, egy pillanatra sem ciki vagy unalmas, de egy másodpercre sem eredeti vagy izgalmas. Már a történet is sokat látott/olvasott: névtelen tizenévesforma fiú bolyong egy rommá lőtt névtelen városban, és a maga kiskamaszos világképévél próbálja megérteni a felfoghatatlant. Összebarátkozik egy sérült fekete, amerikai katonával, majd együtt próbálnak kiutat találni a pokolból, miközben megküzdenek az útjukba eső oroszokkal, partizánokkal, mutánsokkal, élőhalottakkal.
Nem, utóbbi kettő nem tévedés. Totth néha-néha fantasy és horror elemekkel töri meg az amúgy meglehetősen földhözragadt narratívát. 
Szó se róla, érdekes ízt ad ez a megoldás a regénynek, kár, hogy a szerző csak ritkán alkalmazza. Abszolút nem bántam volna, ha elmegy a könyv egy elborultabb, szürreálisabb irányba. Amivel viszont nem spórol a fordítóként is elismert író, azok az álomjelenetek. Rengeteg van belőlük, és egy idő után nehéz eldönteni, hogy ami történik, az csak az elbeszélő srác fejében létezik, vagy a valóságban. Mindez persze azt a célt szolgálja, hogy a főhős reménytelenségét és régi életéhez való ragaszkodását kifejezze, ugyanakkor hosszú oldalakon keresztül zavaros álmokat olvasni egy idő után fárasztó.
Márcsak azért is, mert Totth amúgy nem igazán engedi közel az olvasót a szereplőkhöz. Mind a névtelen fiú, mind az amerikai katona szimpatikus figurák, ugyanakkor meglehetősen papírízűek és egydimenziósak. Talán azért, mert a háború már kiölt belőlük minden egyedi vonást, és csak személyiség nélküli zombiként sodródnak az árral. Nem nagyon hatja meg őket semmi, számukra egy emberélet kioltása sem nagy dolog. Csak magamat tudom ismételni: ez a koncepció rendben van, és természetesen nagyon igaz, ugyanakkor kismilliószor láttuk és olvastuk már. 
Kifejezetten izgalmas ugyanakkor, hogy pontosan mikor is játszódik Az utolsó utáni háború. Totth ebben a kérdésben is homályban tartja az olvasót. Sokszor úgy tűnik, mintha az ’50-es években járnánk, és a magyar forradalom miatt robbant volna ki a világháború az USA és a Szovjetunió között. Ennek viszont ellentmond, hogy hőseink több ízben is 21. századi eszközöket használnak.
Totth regénye korrekt dolgozat a háborúról, végső tanulságával nehéz is vitatkozni, de mások már megírták ezt jobban, hatásosabban, megdöbbentőbb formában. Ha csak egy közeli példát kéne hoznom, Zoltán Gábor Orgia című, 2016-ban megjelent regényét említeném. Az a könyv egy életre az emberrel marad, és – némileg ellentmondva a bevezetőben mondottaknak – olyat mond a háborúról, amit még soha nem olvastunk. Az utolsó utáni háború könnyed matinénak tűnik az igazán jelentős háborús művekhez képest.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
