J.J. Abrams akkor érkezett meg Az ébredő Erővel, amikor a Csillagok háborúja rajongóinak az előzménytrilógia által megtépázott lelkivilága a gyászos bukásba végleg belenyugodni látszott. Ekkor ébredt fel újra a régi remény, ami azért mégsem volt egészen ugyanaz. Rian Johnson folytatásában, Az utolsó Jedikben viszont már nem hogy nem ugyanaz, hanem a rendező kezei között megpróbál valami egészen mássá válni. Ez azonban nem sikerül neki igazán, hiszen a Star Wars az – történjen bármi – végső soron mégiscsak Star Wars, és az is marad.
A Snoke fővezér (Andy Serkis) által vezetett Első Rend elsöpörte a Köztársaságot, most pedig mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a megmaradt lázadók csportját, a Leia Organa (Carrie Fisher) irányítása alatt működő Ellenállást. Eközben a saját belső hatalmát megérteni igyekvő Rey (Daisy Ridley) igyekszik meggyőzni, és a jó ügy oldalán a harcba visszacsábítani Luke Skywalkert (Mark Hamill), ám a kiábrándult Jedi mestert megrémíti mindaz, ami a lányban gyűlik. Kylo Renre (Adam Driver), Snoke első számú katonájára emlékezteti. Kylo Renre, akivel Rey az események sűrűjében különleges, ellentmondásos kapcsolatba kerül.
Az utolsó Jedik meglehetősen, helyenként már kifejezetten kellemetlen mértékben furcsa filmélményt nyújt. Ahogy a negyven esztendeje gyűrűző történetfolyamban az Erő világos és sötét oldala, úgy a a legújabb epizód összképében is különböző, nem feltétlenül ellentétes, de azért jó eséllyel összeférhetetlen energiák harcolnak.
Rian Johnson rendező ahol csak tud, kísérletezik.
A produkcióban egymást érik azok a jelenetek, amelyek valamilyen módon, a a szemben álló felek csoportkohéziójának szempontjából, a karakterrajzok aspektusából, vagy éppenséggel a sötétség és a fény harcának értelmezése kapcsán megpróbálnak kilépni a Star Wars szokásos keretei közül. Gyakran olyan érzésünk lehet, hogy a direktor megpróbálja sokszínű egyveleggé összemosni mindazt, amit az eddigi filmekben erősen kétpólusú rendszerként ismertünk és szerettünk meg. A fekete és a fehér szürkévé, a jó és a rossz pedig ambivalenssé akar összeolvadni, ám az egészen meghökkentő folyamat levezénylői a lényegi pontokon végül mégis visszatáncolnak. A huszonegyedik századi blockbuster szabályai megkötik a rendező kezét, így maximum arra van lehetősége, hogy megmutassa nekünk kísérletező szándékát, a végcélig azonban már nem jut el. Az viszont mégis végig egyértelmű, hogy nem is próbál minden áron ezekbe a lehetséges katarzispontokba beleszáguldani, mert tiszteletben tartja a tényt, hogy nem szerzői vagy művészfilmet rendez, hanem az év legjobban várt kasszarobbantó alkotását.
Ez pedig azért érdekes és fontos, mert Az utolsó Jedik hiába próbál lépten-nyomon szétesni, végül mégis összeáll kerek egész, összességében letaglózó moziélménnyé.
Mert Rian Johnson megadja a lehetőséget nekünk arra, hogy elgondolkozzunk. Mi a jobb? A jól látható kísérleti szándék, ami a moziipar kényelmes béklyóiban végül alárendeli magát a befogadói elvárásoknak vagy az az elképzelt alternatív verzió, ami adott esetben a Csillagok háborúja minden eddig ismert, lényeges szabályát újraírhatná? És amíg mi ezen gondolkozunk, addig a rendező inkább hódol a karaktereknek és olyan csodálatos extázissal fűszerezett nagyjeleneteket komponál köréjük, amelyeket nézve könnybe lábad a valamirevaló Star Wars-rajongó szeme, hiszen az, ami a vásznon zajlik, maga a látványfilmes profizmus netovábbja. És a legszebb az egészben az, hogy a látvány intelligenciával feltöltve teszi tiszteletét, emlékeztetve bennünket arra, ami talán a messzi-messzi galaxis legnagyobb ajándéka a filmvilágnak. Arra, hogy újra elmondja, tudatosítja bennünk, hogy az, ami szép, az csak akkor igazán szép, ha okos is. Ez sugárzik a felgyúló fénykardok ismerős árnyalataiban, a végső csata során a háború terhe alatt vérző, vörös sót nyögő ásványbolygó szenvedésében és a Luke Skywalker múltjából újra felderengő ikernapok fényében. Ezek a csodálatos momentumok azt mondják nekünk, hogy talán még nem is tudatosult bennünk, de itt bizony, valami nagy dolog történt. Valami nagy és fontos esemény ment végbe a szemünk láttára.
Mert Luke Skywalker újra itt van. Az ébredő Erőben még csak épphogy feltűnt, ám most már teljes értékű, „headliner” karakterként hozza vissza mindazt, amit tőle megszokhattunk, és valami egészen új személyiségtöltetet is. Mert az előző epizód némasága után Skywalker mester most végre megszólal, de szavaiban nem a forradalom tüze, nem is az Erő bölcsessége és közel sem a támogató mentorfigura érzelmi melegsége csendül fel. A várt felszabadulás helyett szembesülnünk kell azzal, hogy kiábrándultság, szomorúság és – legnagyobb megdöbbenésünkre – félelem uralkodik a kultikus figura lelkületén. És ekkor jövünk rá, hogy nem ő lesz Rey megmentője, hanem az ő kálváriája és mérhetetlen csalódottsága szolgáltatja a próbatételt, amelyet megugorva a főszereplőnő közelebb kerülhet a céljához. Ahhoz, hogy igazi, jelentős Jedi lovaggá váljon. És erre a próbatételre szükség is van, mert az Erő egyelőre bizony a sötétség és a fény oldalán is gyerekcipőben jár.
A galaxis sorsa dühös, elfojtott feszültségben fuldokló, megtépázott önérzetű kamaszok kezében van. És ez elképesztően ijesztő.
Mind Rey, mind pedig Kylo Ren – de különösen utóbbi – még csupán a küszöbén állnak mindannak, amit sorsuk tartogat számukra. A narratíva kísérletezgető attitűdjének egyik legjobban sikerült mutatványában például az Erő útján „intergalaktikus Messenger telefonon” nagy távolságból is összekapcsolódó karakterek amolyan kölcsönösségen alapuló, önsegítő terápia keretei között próbálnak válaszokat lelni az egymást és saját magukat kínzó kérdésekre. Kylo és Rey játszmája izgalmas érzelmi és mentális fordulatokban gazdag, és az egész film csúcspontját, a dramaturgiailag és látványvilágban is legerősebb negyedórát szállítja a játékidő derekán. Ez az a szakasz, amely rövid úton három erőteljes hatású meglepetéssel is sokkolja a nézőt.
Igen, a huszonegyedik században járunk, igen ismerjük a nagyvászon és a mozikasszák szabályait, és valóban, tudjuk jól, hogy végső soron ez is egy látványfilm. De mégis okvetlen szükséges a Halálos iramból és a Transformersből, meg a többi újévezredi mozgóképmutánsból ismert, mindenáron poénkodó attitűdből meríteni még akkor is, amikor Star Wars-alkotásról van szó? Az ébredő Erőben is fura volt kissé a humor eme kontextusban újszerűnek tetsző alkalmazása, de J.J. Abrams még kordában tartotta a dolgokat. Rian Johnson azonban bátran szabad utat enged a poénok vonulatának, ebből azonban történetidegen és kínos pillanatok is keletkeznek. Természetesen jól sikerülő momentumok is érkeznek ezen a téren, de azért nem túl jó látni, amikor egy fajsúlyosnak ígérkező képsor atmoszféráját végül laza viccelődéssel ütik el a készítők.
Kérdés továbbá: Szabad-e, és ha igen, milyen mértékben lehet még illendően blockbusteresíteni a mítoszt?
Ez érezhetően Rian Johnson számára sem volt egyértelmű. Akad a filmben olyan jelenet, amely túl sokat mutat, túlságosan közönségfilmessé teszi az Erő mitológiáját, ezzel az amúgy rendkívül hatásos és tartalmas etap hangulatát csorbítva, de van olyan képsor is, amely során kezdetben szokatlanul, szinte már komikusan túlmisztifikált tálalásban látjuk megjelenni a Jedi vallást, ám ezt a nem teljesen egészséges érzést végül a rendező egy egészen ütős fordulattal gyógyítja meg, és teszi a helyére a dolgokat.
És ha már a mítosznál tartunk, elmondhatjuk, hogy a közeljövőben talán még egy Halálcsillag-Roxfort crossovert is megnéznénk.
Ugyanis valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki némelyik jelenetet látva zavarba jött, mert olyan érzése volt, mintha egy Harry Potter-filmet nézne.
Ezen a vonalon a legerősebb utánérzést a bolygóközi kaszinóban és környékén játszódó jelenetek hordozzák, de a hatás előbb és később is visszaköszön. Finn, BB-8 és Rose (az egyik új szereplő) Gringotts-béli bankárokra emlékeztető koboldokkal találkoznak és mágikus „agárlovakon” meg lépegetőkön ugratva át a csillagport nyargalnak előre a történetben, miközben olyan zene szól, amit John Williams ziher, hogy valamelyik Harry Potter-rész tételeinek komponálása közben selejtezett ki még annak idején. De végül is mindez nem akkora gáz, hiszen én személy szerint ezt a filmet nézve jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen mindkét történetfolyam arról szól, hogy van jó és rossz meg emberek, akik dolgokat reptetnek.
A Star Wars: Az utolsó Jedik blockbusterviszonylatban az elmúlt évek leginkább gondolatébresztő filmélménye. Rengeteg kérdést vet fel arról, hogy miként lehetne, és hogyan szabad regélni a messzi-messzi galaxis legendáját. Rian Johnson bátran kísérletez, de a szigorú szabályok nem engedik egy bizonyos ponton túlra, ám a rajongók szemszögéből nézve ez talán nem is akkora baj. Az utolsó Jedik talán nem éppen az előzetes elvárásoknak megfelelő képet mutat, de az biztos, hogy sokrétű és megkapó kalandot prezentál. Ez a furcsa, de élelmes attitűd jó eséllyel nem lesz ilyen erővel jelen a trilógiazáró részben, hiszen visszatér a kánon élére J.J. Abrams, aki valószínűleg egy újabb, leginkább a régi trilógia hangulati világa előtt tisztelgő művet fog prezentálni, de azt hiszem, mi, akik ezen a kemény függőséget okozó cuccon nőttünk fel, ezt sem fogjuk azért annyira bánni. Mindenesetre addig ahányszor csak tudjuk, újra fogjuk nézni Rian Johnson nem mindig tökéletes, de kétségtelenül menő gondolatkísérletét.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
