Coco – Az új Pixar-film annyira jó, hogy még a halottak sem fogják zavarni benne a gyerekeket

A történet hőse Miguel Rivera, egy kis mexikói falucskában, Santa Ceciliában él, és minden álma, hogy híres zenész legyen, akárcsak példaképe, Ernesto de la Cruz. Azonban családja generációk óta gyűlöli a zenét, így a fiú eltitkolja a zene iránti rajongását. Miközben az egész falu a Día de los Muertos, azaz a mexikói halottak napja megünneplésére készül, Miguel összeveszik a családjával, mert nem engedik zenélni és megszökik, hogy felléphessen a halottak napi tehetségkutató versenyen. Viszont hangszer híján az álma, hogy bizonyíthasson, meghiúsulni látszik. Miguel utolsó reménye, hogy példaképe – és feltételezett őse, de la Cruz mauzóleumából „kölcsönveszi” az ott kiállított gitárt. Ezzel azonban ritka átkot von magára: átkerül a halottak világába, ahonnan csak akkor térhet vissza az élők közé, ha megkapja egy halott őse áldását. Ez pedig nem olyan egyszerű feladat, ahogy elsőre tűnik.

A Coco minden mozzanatában vérbeli Pixar-film: már maga a történet rengeteg lehetőséget nyújt a klasszikus Pixar-témák felvonultatásához, mint a családhoz és a hagyományokhoz való viszony és ragaszkodás, az elfogadás és önmegvalósítás ellentéte, vagy az emlékezés fontossága, és az elmúlással való szembenézés nehézsége. A halottak világában tett útja alatt Miguel nem csak a saját családjához kerül közelebb, hoz életében először saját döntéseket, és vállal kockázatot az álmaiért, hanem megéli azokat a hagyományokat is, amelyeket eddig csak a felnőttek kitalációjának vélt.

Ez alkalmat nyújt a részletekre mindig kínosan ügyelő és kreatív megoldásokkal nem spóroló Pixarnak, hogy egyúttal mindenki számára elhozza a Día de los Muertost. Ez természetesen mindig megmarad a történet díszletének szintjén, nem csap át kiselőadásba a mexikói szokásokról. Éppen annyi magyarázat van benne, amennyi a 6 éven felüli gyermekközönség számára szükséges. Mindezek mellett alapos szimbolikával dolgoznak: például a mexikóiaknál nem a krizantém, hanem a bársonyvirág – ismertebb nevén büdöske – kapta a megtisztelő temetővirág tisztséget, szirmai végigkísérik a film eseményeit. Ahogy nem hiányozhat a halottaknak állított oltár, a feldíszített temető, papírdekoráció, édességek, a színek és a zene forgataga sem, és a mexikói halottkultusz központi eleme: a koponyák és csontvázak. (Egy adott kultúra elemeinek ilyen mértékű felhasználása, azt gondolhatnánk, majd elidegeníti a gyerekeket, és nem fogják érteni. Viszont ezen a problémán a Pixar könnyen átlavírozott, ezért a filmben hangsúlyozva vannak azok az általános szokások, melyek a legtöbb kultúrában közösek: a gyertyagyújtás, a család közös emlékezése a halottaira, a temetőbe látogatás, stb.) És a gyerekek fantáziáját minden bizonnyal megragadják majd a filmben megelevenedő alebrijék (ejtsd: allebrihék) is, ezek a mexikói varázslények, melyek annál mágikusabbak, és erősebbek, minél erősebb a gazdájuk lelke.

Mégis a legnagyobb szimbóluma a filmnek Miguel útitársa a holtak világába: Dante, a mexikói meztelen kutya. Eleve ez a kutyafajta az amerikai őslakos hiedelemvilágban szent állat volt, illetve egy azték mítosz is kapcsolódik hozzá, melyben ez a kutya vezeti át az embert a halottak földjén. Ezen túl már a neve is sokat sejtet: az Isteni színjátékban Dantét Vergilius vezeti át a túlvilágon, míg Miguelt most egy Dante nevű kóborkutya segíti útközben. Szerencsére a film ehhez hasonló kulturális utalásai a felnőtteket sem hagyják cserben, melyeket egy gyerek nem érthet, de a felnőttet addig is elszórakoztatja, míg szép lassan eléri a tetőpontját a történet. Még azt is megkockáztatom, hogy egyes pontjain a filmnek nem csak a kicsik szeme lesz fátyolos.

Ha a gazdag szimbolika, és szórakoztató utalások sem lennének elegek, hogy a felnőtt figyelmet fenntartsák, még mindig felkutathatjuk a szokásos Pixar Easter Egg-csokrot. Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy ebben a filmben is feltűnik majd a pizza planétás furgon, néhány korábbi szereplő sziluettje, és számíthatunk egy kikacsintásra a következő egész estés filmre, a Hihetetlen család 2-re is. Nem is szólva a gondos animációról. A zenében jártas nézők megfigyelhetik, hogy minden alkalommal, amikor valaki gitárt vesz a kezébe, az ujjak mozgása, a húrok pengetése hajszálpontosan a zenével összhangban van animálva. Tehát a film még az animációs filmeket nem kedvelők figyelmét is le fogja tudni kötni.

Mielőtt megfeledkeznénk a legfontosabbról, ha valaki nem nézné meg az előzetest, tudjon róla: a Cocót idén az Olaf karácsonyi kalandja című animációs rövidfilmmel együtt tekinthetjük meg a mozikban – az így sem rövid 105 percet tehát még bő 20 perccel megtoldják – viszont jó hír, hogy így nem kell aggódni, hogyha nagy sor van a popcornpultnál. Maximum arról maradunk le, hogy egy hóember dilettáns néprajzkutatásba fog karácsonyi hagyományok témában.

Összegezve a Pixarra nagy súly nehezedett, hiszen ebben az évtizedben ez volt az utolsó önálló ötleten alapuló egész estés mozijuk, és az utolsó, a Dínó tesó (2015) nem aratott osztatlan sikert. Ezenkívül a Día de los Muertos-témáját feldolgozta Az élet könyve (The Book of Life, 2014) évekkel korábban, amelyben szintén a családi tradíciók ütköznek meg a zene szeretetével és az önmegvalósítással. Illetve tavaly a Kubo és a varázshúrok (2016) történetén keresztül szép példát láthattunk a család fontosságára, a halál elfogadására, az emlékezésre és megbocsájtásra is. Ennek ellenére a Coco mégis újító tudott lenni, nem száraz tanmese, nem szájbarágós kulturális ismeretek előadás, nem koppintás. Bár kezdetben szkeptikus voltam, már csak azért is, mert a Coco mégiscsak egy Pixar-film, amiben énekelnek – hát már semmi sem szent? – a végeredmény eloszlatta a kétségeimet. Gyerekkel és gyerek nélkül is egyaránt ajánlott.