Lassan közhellyé kopik a kijelentés, miszerint az SFF angolszász műfaj, de a piacon is látható angol-amerikai szerzők dömpingje is a fenti mondatot látszik megerősíteni. Remek vitatéma lenne az, hogy az angolszász túlsúly hogyan hat ki a zsáner jövőjére (tényleg haldoklik-e az egész SFF?), viszont azt magabiztosan kijelenthetjük, a más származású írók új színt hoznak az SFF-be. Az élbolyban mindig ott voltak a szlávok (elég csak az orosz sci-fire gondolnunk vagy a Witcher sikerére), de maradandót adtak nekünk a franciák, a japánok – akár napestig is sorolhatnánk. Mindegyik nem angolszász SFF-ben van valami, ami kicsit különlegessé teszi a zsánert: a kulturális különbségekből fakadó nem megszokott nézőpontok és egyéb jellegzetességek beemelése az SFF szabályai közé.
Nincs ez másként Karin Tidbeck svéd írónő első regényénél, az Amatkánál sem. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb SFF-írója ő Svédországban. A Jagganath című novelláskötetével robbant be a köztudatba 2012-ben, majd ezt követően adta ki első könyvét is. Ez öt évvel később angol fordításban is megjelent, ami már nagy szó, hiszen tudjuk, több magyar szerzőnk példáján is keresztül, hogy nem angolszászként nehéz bejutni a nagy piacra. Azt mondják, hogy aki ott van, az már tudhat valamit. Valami ilyesmit sugall a fülszöveg is, miszerint az Amatka Margaret Atwood és Ursula K. Le Guin stílusában íródott. A könyv után azonban érezni, hogy van itt valami Jeff VanderMeer szürrealizmusából (nem hiába említi Tidbeck őt a köszönetnyilvánításban), de leginkább az, ami csak a skandináv szerzőkre jellemző.
A regényben úttörők kolóniái uralják az ismert világot, az ő szigorú szabályaik szerint él az emberiség megmaradt populációja. Az Essre nevű városból érkezik Vanja, a tájékoztatási asszisztens, aki a kormány megbízásából kutatási céllal (fel kell mérnie, milyen higéniai eszközökre van szüksége a lakosságnak) utazik az északon található zord és fagyos Amatkába. Ottartozkodása alatt az emberek furcsán viselkednek, mintha próbálnának valamit eltitkolni. Vanja nyomozni kezd, hogy kiderítse az igazságot a város rejtélyeiről, azonban valami olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt volna.
A regény egy tipikusnak mondható tundrai tájra visz minket – amivel Tidbeck nagyon is autentikus skandináv hangulatot ad Amatkának -, ahol csak egy hajszál választja el az embert a sarki hidegtől. A zord körülményeknek köszönhetően a közösség egyetlen módon – gombatermesztéssel – tudja magát fenntartani (állatok már nincsenek). Azonban nem ez a legfőbb probléma, hanem a tárgyakkal. Ha nem gondozzuk őket, egyszerűen elvesztik alakjukat. És itt jön be a könyv legfőbb mozgatója, a nyelv. Amatkában nincsen ceruza, ruha, bőrönd, se otthon, se iskola, ha nem végzed el a kötelező jelölési szertartást, azaz nem írod rá a tárgyakra azok nevét és nem ismétled őket folyamatosan.
Azonban a nyelvvel nem csak megőrizni lehet a dolgokat, hanem végérvényesen eltörölni is. A szómágiának is nevezhető metódus mentén tartja fenn a kolónia kormánya hatalmát Amatkában, és feltételezhetően más városokban is (ez sajnos nem derül ki a történetből). A közösség összetartását elősegítő utasítások, leírások és tájékoztatók szóban és írásban egyaránt elérhetőek, viszont ami nem kívánatos, vagy megzavarhatja a kolónia nyugalmát (például a rendszert kritizáló hangok) arról egyszerűen nem készül feljegyzés vagy ha írásban rögzítve is volt a dolog, azt egyszerűen megsemmisítik. Ha nem beszélek róla, akkor nem is létezik, ugye. A lassú folyású történetben a nyelv motivíuma igazán a legvégén csúcsosodik ki, ezzel egy tökéletes keretet adva Vanja nyomozásának, miközben minden rejtélyre is fény derül. És mit kapunk ezenfelül? Kényelmetlen kérdéseket, amelyek hosszú időre befészkelik magukat a fejünkbe. Kérdéseket arról, szükségünk van-e nyelvre, szabadabbak lennénk-e a szavak jelentette határok megszűnésével? 
A nyelv mellett Tidbeck több, főleg az 1984-ből ismerős témát is behoz „fantasy disztópiájába”, köztük a szerelmi szálat is, ami itt két nő, Vanja és vendéglátója, Nina közt szövődik, de a társadalom felépítésében is megjelennek ismerős vonások (pl. az amatkai közösség eszméiben a marxizmust ismerhetjük fel). Azonban ezeket az írónő hagyja a levegőben lógni, a szerelmi szálon kívül nem sok mindent visz tovább (arra sem helyez igazi hangsúlyt, hiába használja a történet vége felé katarzispontként a főszereplő jellemfejlődésében). A jól felépített és kiteljesített főszál mellett ezek az apróságok zavaróak, és pont a főrész kidolgozottsága miatt: nem vagy csak nehezen illeszkednek a rendszerbe.
A kevésbé kibontott szálakon kívül az Amatka érdekes színfoltja az itthoni SFF kínálatnak, Tidbeck egy remek ötletet visz végig regényében. A stílusra se lehet panasz, élvezetesen ír, sorai mögött ott van a melankolia, a misztikum és a kilátástalanság, ami átjárja egész Amatkát. Azoknak ajánljuk, akik kicsit belefásultak az angolszász SFF-be, és valami kicsit egzotikusabbra vágynak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
