Az emberiséget mindig is kiemelten foglalkoztatta a halál és a kérdés, hogy vajon mi vár ránk utolsó földi perceinket követően. A téma természetesen a filmvilágban is mély nyomot hagyott. Joel Schumacher 1990-es, Egyenesen át című alkotásában orvostan hallgatók állították meg egymás szívét, hogy így megoldják a rejtélyt. Szép volt, jó volt és igen, pont elég volt. Kellett-e a remake? Hát persze, hogy nem!
Schumacher közel harmincéves misztikus thrillerje nem nevezhető a műfaj igazán fontos darabjának, ám mégis elmondható, hogy sikerült emlékezetessé válnia. Igen, mert abban az időszakban készült, amikor alkotója még lelkesen, sajátos stílusban készített filmeket. Schumacher után most Niels Arden Oplev vette át a stafétát, hogy újra elregélje nekünk a hátborzongató egyetemi kísérlet históriáját. Azonban úgy áll a helyzet, hogy ha ezt még ennél is lélektelenebbül tenné, akkor bizony komoly gyanút formálhatnánk arra vonatkozólag, hogy már az ő szíve sem dobog igazán.
Courtney (Ellen Page) rátermett orvostan hallgató, akit az átlagnál sokkal jobban foglalkoztatnak a halálközeli élmények. Tudni akarja, hogy az elmúlás pereméről visszahozott emberek beszámolói vajon valóban túlvilági lét bizonyítékai, vagy csupán az agyban felszabaduló kémiai reakciók eredményei. Ahhoz, hogy válaszokra leljen, maga köré gyűjti néhány csoporttársát, majd az egyetem alagsorában, az ő felügyeletük mellett átkel a klinikai halál állapotába. A nem várt eredmények hatására a többiek is lelkesebbé válnak, ám hőseink ekkor még nem tudják, hogy a felelőtlen kísérletezéssel milyen sötét erőket szabadítanak magukra.
Habár már az első sorokban előrevetítettem, hogy jelen kritika nem lesz pozitív hangvételű, azt azért megjegyezném, hogy az Egyenesen át nézése közben azért igenis felfigyelhetünk apróbb pozitívumokra. A rendkívül különleges, érdekes képi és hangi ingerekben gazdag főcím például gond nélkül meghozza a néző kedvét a történethez, ráadásul még a filmzene is egészen hangulatos dallamokkal kecsegtet.
Ám azzal, hogy ilyen apróságokba kapaszkodom, egyben sugalmazom is a keserű tényt, miszerint az Egyenesen át összképének lényegi részletei között nemigen találhatunk az elégségesnél jobb érdemjeggyel értékelhető elemeket.
A produkció erőltetett, helyenként ostoba, máskor pedig indokolatlan fordulatokat kanyarító párbeszédek nyomán alakítja cseppet sem szimpatikus hőseink kálváriáját. Az eredeti filmben is fellelhető logikai átgondolatlanság Schumacher erőteljes rendezői jelenléte nélkül ezúttal nagyon szembetűnővé, zavaróvá válik. Miért csak ők négyen tapasztalják meg a klinikai halál horrorisztikus következményeit? A számtalan, hasonló helyzetből visszatérő ember hogyhogy nem számolt be ilyesmiről?
Az eredeti Egyenesen át azt is tudta, hogy egy ilyen, misztikumot előtérbe helyező sztori esetében nem kell túlfokozni az orvosi hátteret, a remake azonban érezhetően azzal próbál újítani valamit, hogy a tudományos oldalt is jobban kihangsúlyozza, ettől azonban ellentmondásossá és – jobb szó híján – eléggé furává válik az összkép. A misztikus thriller vonalát pedig a játékidő előrehaladtával a napjainkban már totálisan elcsépelt, elképesztően unalmas és fárasztó horrorfilmes sablonokra cserélik az alkotók.
A finálé felé haladva egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy a stáb egyetlen tagja sem érdeklődött igazán a produkció iránt. Mintha valami kötelező iskolai feladat izzadtságszagú, félresikerült eredményét látnánk.
Újradolgozás esetében elengedhetetlen párhuzamot vonni az eredetivel, így ezt most ismét megteszem. A régi Egyenesen át azért működött igazán jól, mert az érdekesen megírt karaktereket hihetetlenül jól összeválogatott, egymással tankönyvbeillő kémia ölén együtt dolgozni képes színészek keltették életre. Az a szomorú, hogy az új filmben is leginkább csak a kellemes vendégszerepet prezentáló Kiefer Sutherland (az eredeti alkotás főhőse) válik emlékezetessé. A többi szereplő nem képes érdemi szinten rákapcsolódni a néző érzelmi világára, sem karakterileg, sem pedig színészileg. Ellen Page játéka unalmas, Diego Luna sablonos, Nina Dobrev jellegtelen, James Nortont pedig simán csak pofán vágnánk szívünk szerint.
Sehol a hangulat, nyoma sincs a sejtelmes fényképezésnek, a csillagos ötös színészgárdát pedig egy csapat vásári komikus váltja. Az újévezredi remakeszörnyeteg tehát újabb áldozatot ejtett. Ismét sikerült egy emlékezetes régebbi filmet teljesen sterilizálni. Niels Arden Oplevet vagy kényszerítették erre a munkára, vagy egyszerűen csak érdeklődését veszítette a forgatás során. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
