Ha a Marvel moziuniverzuma a szuperhős lordok nagyterme, a felsőház, akkor a Netflix Marvel adaptációi prezentálják az alsó házat, az utca szintet, a szűk, sötét és realista, életszagú sikátort, ahol nincs boldog befejezés, csak egy kicsivel könnyebb holnap. De míg eddig a moziverzum hőshalmozó eresztései tagadhatatlanul nézőreszabottak voltak, aprólékosan jól kalkuláltak, kimértek, mókásak, szórakoztatók, kedvesek, szerethetők, addig az utca védelmezőinek nagy, nyolc epizódos jelenete leginkább egy szükségmegoldás, amit olyan helyzetekben alkalmazunk, mint amikor az egyik kedvenc kocsmánkból a másikba tartva még beülünk egy, a kettő között lévőbe, csak hogy kitöltsük azt az űrt, amit az út megtételének ideje elvesz a piálásból. Csúszik is, jó is, de azért nem ezt szeretjük, nem véletlenül nem ez a kedvencünk.
Az elején, amikor a Netflix elkezdte a Daredevil és a Jessice Jones Marvel sorozat adaptációit, a nézők egyöntetűen emelték a kalapot és köszönték meg, hogy végre a Marvelnél is működik az, ami anno Christopher Nolannél működött a Batmannel: úgy tálalni a szuperhőssztorikat, hogy azok nem csak komolyan vehetők legyenek, de kellőképpen realisták és nem utolsó sorban mocskosak is. Aztán jöttek az új karakterek és elkezdődött a színvonalesés. Luke Cage már nem volt összeszedett (bár én szerettem), néhol szét akart esni, az Iron Fist pedig egy szűz kisfiú tapogatózásának hatott a sötétben. Az évadok leperegtek és eljött a nagy pillanat: tető alá hozták a már elejétől tervezet Projektet, New York utcáinak Bosszúállóit, a sikátorok és kerületek Védelmezőit, a The Defenderst, amit csak megérintett a kóros produkciógyengülés.
A történet szerint az ősi szervezet, a Hand olyannyira megerősödött New Yorkban, hogy készen állnak a várossal kapcsolatos végső tervük kivitelezésére: a nagy alma porba döntésére. A már megismert hőseink, akik ki ilyen, ki olyan módon, de kapcsolatba került velük, összeállnak, hogy helyretegyék a dolgokat. A sorozat teljesen korrekt módon kezdi építeni magát, ugyanis az első epizódokban ott veszi fel Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist fonalát, ahol a saját sorozataik abbahagyták. Folytatólagosan bemutatják, mi történik velük az évadzárók után, majd rávezetik őket arra az ösvényre, ami a nagy ellenséghez és az összefogáshoz vezet. Ez olyan, mintha minden ilyen epizódban kapunk belőlük egy rövid miniepizódot „Ez történt közben” címmel, felvezetve a következő egyéni évadokat.
Ezek viszont csak egy ideig érdekesek, egészen addig, míg bennünk van az újdonság érzése, aztán, bár továbbra is korrekt marad, de elkezd unalmassá válni és elkezdünk vágyni az akció után, de azt csak nem kapjuk meg. A felvezetőkből egyedül Matt Murdock, azaz Daredevil saját legszerethetőbb, hiszen nála már-már érződik, hogy azért dolgoztak is a dolgon, na meg Charlie Cox is próbál színészkedni. Míg Jessica iszik és úgy nyomoz, hogy akar is meg nem is, míg Luke Cage Harlemet dédelgeti úgy, ahogy azt a saját évadában, Iron Fist pedig megpróbálja beteljesíteni a végzetét a maga proféciális sablonokkal teletűzdelt módján, addig Daredevil civil és az igazságosztó énje között morzsolódik, próbál rendes életet élni. Egyedül nála érezhető a Netflix minőség.
A The Defenders narratív váza sajnálatosan Iron Fist köré épül, szóval mintha a sorozata következő évadát néznénk, ahol a többiek vendégszereplők lennének. Ez annyira nem jelent problémát, mivel alkohollal üzemelő Jessica Jones és az önmagával torzsalkodó Daredevil kiegyensúlyozza a tenyérbemászó dolgokat. Ám a sorozatot a két mondhatni vezető karaktere sem tudja megmenteni a nézői homlokráncolástól. A sztorifolyam egy pontján, csak úgy, mint kisiskolában a gyerekek, hőseink párokba rendeződnek, s itt nagyon feltűnő, hogy a kémia bizony hiányzik a karakterek között, amit megstrófolnak egy kis sablonossággal. Klisészituációk klisé beszélgetéseinek klisé mondatai, amit egyedül Matt és Jessica között tudunk elfogadni, mert ők még komolyan vehetők, de akkor is többet érdemlünk az „apád büszke lenne rád” jellegű frázisoknál.Ezt a karakter mechanikai krízist tovább emeli, hogy Iron Fistet ebben az évadban sem voltak képesek kizavarni az idealista, eltökélt, naív, hisztis hipszter karakterisztikából, csak most megcsapták azzal, hogy szar napja is van. Sajnos a köré épített sztorinak ő a gyenge pontja, amit a Luke-kal együtt töltött kedves civakodós-bratyizós ideje sem tud helyrerázni.
Mindemellett a készítők valószínűleg próbáltak apucira, azaz a nagyfilmekre ütni a humoros, hősök egymásközt csipkelődéssel, amit én az aranyos szóval tudok jellemezni egy félmosoly kíséretében, de viccesnek semmiképp sem. Nem, nem tudták elkaparni a kémia hiányát a jópofáskodással. Persze nem csak a hőseinkkel van a probléma. A sztoriban gyakorlatilag nincs főgonosz. Gonoszkák vannak, meg egy érthetetlen viselkedésű Elektra, akinek a visszatérésére számítani lehetett a Daredevil második évadának záró képsorai alapján. A Hand vezetőjét, haldokló Alexandrát játszó Sigourney Weaver is karakterét inkább tanácsadóként jellemezte egy interjúban. A kisebb baj, hogy tényleg az volt, a nagyobb baj az, hogy az összes többi gonosz, alvezér, például a már megismert Gao nagyi is a tanácsadó tanácsadóinak pozíciójában maradtak. Annyira gyenge lett az egész übergonosz kompozíció, hogy néha azt gondoltam, hogy ezek is csak azért vannak ott ahol a sztoriban, mert Wilson Fisknek nincs kedve a börtönből kiszólni.
Jessica Jones: 1. évad – Ezzel megint magasra került a Netflix és a Marvel léce
Pedig voltak perspektívák. Az egyik ilyen alvezér a sorozatban csak japánul hajlandó beszélni azt is olyan magabiztos kiállással, hogy félelmetesebb karakter volt, mint Alexandra, ám maradt a csicskás pozíció. A nyolc epizódon keresztül egyszer sem demonstrálnak a gonoszaink erőt és hatalmat, sőt, inkább azt éreztem, hogy ezeket a négy hős seggreülteti seperc alatt. Pedig kéznél volt a titkos fegyverük: Black Sky is, akinek a súlyát az erőltetett romantikával szintén súlytalanná varázsoltak. Bár tény, a szerelmi szál kézenfekvő és logikus, de sablonos és ötlettelen. Ettől függetlenül finesz még mindig Black Sky, vagy ahogy az kiderült a Daredevilből, Elektrában van, akit viszont a szokásos „a szerelem eszedbe juttatja, hogy jónak kell lenni”-ről érthetetlen és nem közölt célból átvált a „szabad vagyok, enyém a hatalom”-ra téve a karakterét amolyan szükséges izommá, aki talán veszélyes lehet négy szuperhősre, de azért Daredevil is elbír vele, ha úgy adódik, mert ő cuki. Sajnos azt kell mondjam, hogy még a saját Hell’s Kitchenjéből érkező fáradt Gordon Ramsey is keményebb ellenfél lenne a négy számára, mint a Hand vezérigazgatói, vagy éppen Natchios kisasszony Ezen a degradáción megy keresztül Luke Cage is, aki egyébként halomra pakolhatta volna az egész tesze-tosza ősi nindzsa bandát de ehelyett látványosan legyengítették, mert hát csak egy sikátor Bosszúállók a sztori, ahol több elemet kell dolgoztatni.
Ezek a kis bakik még el is mennének szódával, de a néző tévés Bosszúallókat akar látni, azaz zúzást. Nincs ilyen. Felejtsük el a menő, jól koreografált, folyamatosan rögzített verekedéseket, esetleg CGI-durranásokat. Itt tökölés van, hoztam is meg nem is, ütöttem is meg nem is. Viszont van egy abszolút nagyfilmből lemásolt jelenet, amikor a bunyó közben minden egyes hős munkálkodását vágás nélkül óhajt bemutatni a végén a pózzal, ahol mind a négyen egymás mellett bajtársiasan készen állnak a következő ellenség hullámra. Annyi különbséggel, hogy ez a kameratúra igyekszik úgy venni hőseinket, hogy a lehető legkevesebb látszódjon abból, amit éppen csinálnak ezzel is elfedve mondjuk azt, hogy Luke nem pakolhatja egymásra az ellent, mert akkor túlerős és feleslegessé teszi a többit, az Iron Fistet játszó Finn Jones-nak pedig még mindig rohadtul rosszul áll a kung-fu, arról nem is beszélve, hogy a rúgásokkal a színész a korlátjaiba ütközik.
Luke Cage: 1. évad – A Luke Cage komplex is, okos is, mégis a Netflix leggyengébbje
Mindezek ellenére nem tudom azt mondani, hogy a The Defenders rossz, viszont tényleg olyan, mint az a kocsma, ahová akkor ülünk be, amikor a kedvenc helyünkre várni kell, mert például akkor éppen nincs szabad asztal.
A történet kiszámítható, a konfliktusnak a narratíva nem ad megfelelő súlyt, arról nem is beszélve, hogy a dráma kedvéért képes egy komolyanvehetetlen, romantikus mártíromsággal lezárni az évadot, aminek semmi értelme, főleg úgy, hogy a következő jelenetek egyikében már keresztül is húzza azt. Szó mi szó, nagy elvárásaim voltak, többet vártam. Kemény bunyót, komoly történetet, vért, verejtéket, árnyalatokat és egy olyan főgonoszt, aki veszélyes és érdekes. Ehelyett kaptam egy gyenge felvezető nyolc epizódot a Netflix Marvel hőseinek következő évadához.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
