A Yellowstone-t is jegyző Taylor Sheridan legújabb sorozata, Az olajügynök bemutatja az olajbizniszben dolgozók mindennapjait, és közben fennen hirdeti az iparág fontosságát. Évadkritika.
Az olajügynök központi karaktere, Tommy Norris (Billy Bob Thornton) egy nagy texasi olajcég intézője, aki azért felel, hogy minden rendben legyen az olajkutaknál. Ha valami akadályozza a termelést – legyen szó technikai problémáról, a munkások között felmerülő konfliktusról, vagy éppen kellemetlenkedő drogcsempészekről –, neki kell elrendezni a dolgot. Finoman szólva stresszes melója mellett pedig bőven kijut neki a családi drámából is, miután újra betoppan az életébe volt felesége, Angela (Ali Larter) és lánya, Ainsley (Michelle Randolph), miközben olajmunkásként dolgozó fia, Cooper (Jacob Lofland) munkahelyi balhéba keveredik.
Ez a sorozat nem valamilyen nagy átfogó történetet akar elmesélni, inkább csak az olajiparban dolgozók mindennapjait igyekszik bemutatni.
Nem egy konkrét fő cselekményszál köré szerveződik az évad, hanem több kisebb-nagyobb kaliberű sztori fut párhuzamosan – ezek időnként találkoznak, máskor széttartanak –, ettől pedig az egész kifejezetten életszerű lesz. Erre a hatásra ráerősít a legelső epizód megidézése az évadzáróban: ezzel jól érzékelteti a hétköznapokra jellemző ismétlődést és monotonitást, és azt, hogy a munka világa az egymást követő kihívásokkal való szembenézésről szól, és nem egy végcél eléréséről.
Egészen jól működhetne ez az alapkoncepció, mivel mindig érdekes bepillantani egy-egy szakma kulisszái mögé, azonban Az olajügynök túl sok szálat akar mozgatni, ráadásul a végére irritálóan felerősödik benne a szappanoperás vonal.
Angela és Ainsley sztorija eléggé kilóg a sorozatból, annyira ráadásul nem is érdekesek, viszont elveszik a játékidőt a széria szempontjából valóban fontos történésektől. Így például teljesen összecsapott lett annak bemutatása, hogyan jött össze ismét Tommy és a volt neje, miközben behoztak egy teljesen felesleges mellékszálat, amelyben Angela egy idősotthon lakóit szórakoztatja. Cooper lassan alakuló románcát szépen kidolgozták, ugyanakkor a fiú alig szerepelt együtt a család többi tagjával, és így nem igazán lett tisztázva a velük való viszonya.
Az olajügynök fő témáját nem érintő, szükségtelennek ható drámázás eléggé telenovellás irányba viszi el a sorozatot – így a végeredmény egy amolyan modern, korhatáros Dallas, amiben a gazdag olajmágnások helyett a dolgozóik életét követhetjük nyomon.
Ami a szereplőket illeti, az teljesen érezhető, hogy Tommy karakterét Sheridan konkrétan Billy Bob Thorntonnak írta, a színésznek lényegében csak saját magát kell adnia a szériában – és határozottan telitalálat volt egy ilyen egyszerre laza és megtört figurát állítani a középpontba. Tommy az a fajta fazon, aki láthatóan mindent tud az iparágról, amiben dolgozik – a kutak működésétől kezdve az olajbiznisszel kapcsolatos statisztikákig –, de ugyanakkor nem is lelkesedésből csinálja a munkát, hanem mert nem tud, és talán nem is akar mást elképzelni magának. Az ő alakja is sokat ad a történet realisztikusságához, hiszen valószínűleg minden munkahelyen vannak ilyen fazonok.
A főhőst többnyire egyoldalú, sztereotip karakterek veszik körül, és ezek közül nem is működik mindegyik – nem úgy, mint mondjuk az ugyancsak Sheridan-féle Tulsa Kingben –, például a Tommy lányát alakító Michelle Randolph kifejezetten túljátssza a szerepét. Talán az egyetlen igazán említésre méltóan érdekes, összetett alak a Kayla Wallace által megformált ügyvédnő, azonban sajnálatos módon az évad második felére ő teljesen háttérbe szorul. A Thornton mellett feltűnő két másik nagy sztár, Demi Moore és Jon Hamm tehetségét pedig teljesen elfecsérli a sorozat: nagyon keveset láthatjuk őket, és szinte semmit se tudunk meg a karaktereikről.
A sajnálatos hiányosságokon túl tovább ront a nézői élményen az, hogy eléggé töményen az arcunkba kapjuk az olajipar szerepének dicsőítését.
Manapság persze divattá vált mindenféle – gyakran mondvacsinált – okokból azzal vádolni egy-egy filmet és sorozatot, hogy propagandát közvetít, azonban Az olajügynököt nagyon is joggal érheti ez a vád, annyira látványosan csinálja a dolgot. Az önmagában nem lenne probléma, hogy egy médiatermék valami mellett kardoskodik. Sőt, még az egyoldalúságot sem róhatjuk fel egy ilyen szériának, hiszen sehol nincs előírva, hogy objektíven kellene ábrázolnia a témát. A gond az, hogy Az olajügynökben egészen otromba módon propagálja az olajbiznisz ügyét: az iparágat jellemzően olyan monológokban fényezik, amelyek akkor hangzanak el, amikor egy-egy karakter kioktat valaki mást. Ez pedig teljesen úgy hat, mintha lényegében lehülyéznének mindenkit, aki más álláspontot képvisel, és nem ragaszkodna a fosszilis energiahordozókhoz. Noha kitérnek az üzletág árnyoldalaira is – például a fúrás veszélyességére, vagy arra, hogy mekkora stresszben élnek a felsővezetők –, azért összességében a sorozat mégis egész jó kis reklám az olajtermelésnek.
Valószínűleg a legfontosabb érvek el is hangzottak a témában az évad során, és mivel közben kaptunk egy gyorstalpalót a fúrásból, meg némi ízelítőt az olajmunkások életéből, ezzel lényegében mindent elmondott a sorozat, amit csak lehetett. Az időközben zajló családi dráma nem túl érdekes, ahogy a karakterek többsége se – annyira semmiképp, hogy ebben a felállásban érdemlegesen építeni lehessen rájuk. Noha a befejezés azt sugallta, hogy egy esetleges folytatásban új irányba mehetne el a történet – és ez menthetne is a sorozaton –, azonban Sheridan szériáinál az ilyesmit nem lehet biztosra venni. A Yellowstone és a Tulsa királya esetében is megjátszották azt, hogy egy ütős, nagy változást ígérő évadzáró után a következő etapban lényegében ment minden tovább.
Márpedig Az olajügynökön sokat kellene változtatni, ha érdekessé akarják tenni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
