A Dűne képregény trilógia Raúl Allén és Patricia Martín rajzaival egészen új képi világot varázsolt a regénysorozat első kötetének – a harmadik résszel, a Prófétával pedig gyönyörű finálét kapott.
A Dűne regények az évek alatt rengeteg feldolgozást éltek meg. A közelmúltban, Denis Villeneuve által rendezett filmeket (és a nemrég befejeződött Prófécia sorozatot) megelőzte egy egészestés alkotás David Lynch rendezésében, sőt, két minisorozat is, a Dűne, Dűne messiása és Dűne gyermekei kötetekből. Kaptunk (és még kapni fogunk) videójátékokat, társasjátékokat, kiadásra kerültek filmkönyvek, tehát vitathatatlan, hogy számos médiumba megtalálta az útját Frank Herbert meséje.
Az első kötet képregény változata három részre bontva jelent meg, hasonlóan a regény felosztásához: Dűne, Muad-dib, és a Próféta címen. A harmadik rész azután veszi fel a fonalat, hogy Paul beilleszkedett a Tabr-sziecs életébe, és megkezdte bosszúhadjáratát a Harkonnenek ellen. Három évet ugrottunk az időben, a főszereplő immár tizennyolc éves, szerelmével, Chanival megszületett közös gyermekük, és az anyja, Jessica is világra hozta a lányát, Aliát. A fremenek támadásai folyamatosan gyengítik a báró befolyását, és az Arrakis felé fordítják a császár szemét is, de Paul sokkal nagyobb távlatokban gondolkodik…
Bár néha érezni hasonlóságokat a korábbi filmekkel vagy játékokkal, a rajzolók nagyon egyedi megközelítést választottak – mondhatni, a képregény lett a Dűnének az a változata, ami a legpszichedelikusabb, leginkább visszaadja azt a sötét látomásosságot, ami ezt a történetet jellemzi. Az összes oldal különleges színvilágú – vannak itt sötétkék éjszakai képek, a Harkonnenek nyomasztó, fekete-vörös-magentája, a császár türkizes kristálytrónusa, a látomások részletgazdag geometrikus formái. Egyes oldalak nem is csak mesélik a történetet, hanem tényleg önálló műalkotások: az egyik leglátványosabb darab lett Leto koponyájának megtalálása, ahol maguk a képek is egy szétporladó, vöröses koponyába rendeződnek.
Látszik a tudatos tervezés az egész köteten, a rajzolók tényleg szívüket-lelküket beletették a munkába.
A karaktertervek ugyancsak elképesztőek. Paulon látszik az eltelt három év: még mindig sokszor kamaszos, de egyértelműen megerősödött, idősebb, komorabb, mint az előző kötetekben. A kis Alia hátborzongató – kicsit hiányoltam a vöröses hajat, a képregény változatban inkább szőke, de még így is, a dizájnnak sikerült megragadnia, hogy egyszerre gyerekes, és egyszerre ősöreg. Egyszerűen a beállítások, a karakterek mozgása és mimikája is beszédes – Paul és Chani kapcsolata a regényben is igazából az apróságoktól vált szerethetővé, attól az egyszerű békétől, amit egymásnak adtak, és a képregény tele van bájos kis részletekkel. Az, ahogy átölelik egymást, ahogy néha adnak egy-egy puszit, ad egy természetességet a kapcsolatuknak, végig érződik, hogy egy egységet képeznek, akkor is, ha kevés jelenet fókuszál direktben rájuk.
Az egyetlen, kicsit félresiklottabb karakterdizájn Feyd-Rautháé – ő sajnos a többi feldolgozáshoz hasonlóan a képregényben sem igazán hasonlít a regénybeli énjéhez.
Míg eredetileg egy Paullal nagyjából egyidős, magas, szálkás fiatalemberről van szó, aki első ránézésre nem is néz ki annyira Harkonnennek, a képregényes változatában semmi a családjától eltérő, vagy szépfiús nincs rajta. Nagyobb darab, felnyírt hajú, Paulnál jóval idősebbnek kinéző ábrázolást kapott – ez pedig sajnos kicsit elveszi a főszereplővel való ellentét élét, sokkal kevésbé látszódik, hogy az eltérő életút dacára valójában mennyi hasonlóság van kettejük között.
A Dűne: Próféta nem egészen kétszáz oldalas – de mivel kemény borítós, nagyalakú, és a lapjai is vastagok, jóval nagyobbnak tűnik. Nemcsak a történetet kísérő rajzok, de a kötet maga is rendkívül szép, és a polcon is jól mutat. A borító maga is gyönyörű, de talán még érdekesebbek a belső oldalán szereplő rajzok – nagyon hangulatos, hogy a nyitóoldalon még a nagy házak zászlóit látjuk a csatatér felett, mintha Paul egyik látomásának kezdete lenne, a könyv végén viszont már éjszaka, a két Arrakisi hold fényében egyedül az Atreides zászló áll.
Végül, de nem utolsósorban pedig érdemel egy említést Békés András és Tamás Gábor fordítása is: a párbeszédekben vannak esetlenebb részek, egyértelműen nehezítette a képregényre való átírást, hogy a Dűnében rengeteg a komplex gondolatmenet, nem csak a nyers cselekményt látjuk. Ez valószínűleg az eredetiben is gyökerezik, és nem teljesen sikerült megoldani a magyar változatban. Ugyanakkor az is látható, hogy a fordítók régóta foglalkoznak a Dűnével, mert a korábban megjelent könyvekkel konzisztens, igényes fordítás lett, ahol az ikonikus pillanatok mind jól felismerhetőek.
A Dűne: Próféta vitathatatlanul szép lezárása egy különleges adaptációnak – és minden rajongó örömmel tudhatja a polcán.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
