2024 legjobb filmjei a Roboraptor szerint

Agymanók 2.

Az Agymanók 2-vel kapcsolatban szkeptikus voltam – az első rész valódi pszichológiai elméletekre épült az öt alapérzelem koncepciójával, amit tisztességesen felrúgott a második rész alaphelyzete. Uncsi, Ciki, Irigy és Feszkó (pontosabb fordításban Szorongás) érkezésével léptünk be a főszereplő Riley kamaszkorába, aki megint rengeteg nehézséggel szembesült – és régi érzelmeinek meg kellett küzdeni az új, bonyolultabb látogatókkal. Az első rész végén a főszereplő képessé vált komplexebb, több érzelemből álló emlékek létrehozására (ténylegesen jelezve, hogy Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag csak az “alapok”, minden más belőlük áll össze) – így a komplexebb érzelmek mint karakterek nem annyira illettek a képbe. Ugyanakkor a film maga annyira kiváló, hogy megérte kicsit elengedni az eredeti koncepciót. Riley kibontakozott karakterként (nem csoda, hiszen megjelent az Öntudat koncepciója is), az érzelmek immár tényleg az ő nehézségeit mutatják be, és nem csak illusztrációja a fejében zajló káosznak. A kamaszkort sikerült rengeteg humoros allegóriával megjeleníteni, de néha azért össze is szorul az ember szíve, ahogy végignéz olyan folyamatokat, amik mindannyiunkban lejátszódtak és mind megküzdöttünk velük (például az érzelmek és emlékek elfojtása azért, hogy az ember be tudjon illeszkedni, sikeresebb legyen, egy apró, de nagyon lényeges része a történetnek). Feszkó maga pedig meglepően szeretnivaló antagonista – a film elképesztő empátiával ábrázolja a szorongást. Azon túl, hogy látjuk Riley-n a tüneteket, maga az érzelem egy jóakaratú maximalistaként jelenik meg, aki csak védelmezni akar a “láthatatlan veszélyektől” és nem veszi észre, hogy mekkora kárt okoz, és mennyire széttöri Riley személyiségét. Igazi, pixarosan sírós, végtelenül érzékeny film lett, ami gyerekeknek, kamaszoknak, felnőtteknek is nagyon sokat adhat. (Medvegy Anna)

Az Agymanók kétszer annyian, még kifinomultabban irányítják az agyunkat! – Kritika

A szer

“A showbiznisz öl, butít és nyomorba taszít, az öregedést meg méltósággal kéne viselni!” – nagyjából ennyi A szer üzenete, mondandóját pedig néha nagybetűkkel a képernyőre is kiteszik, nehogy útközben elfelejtsük. Ez a cizelláltnak cseppet sem mondható, gondolatait kalapáccsal átadni kívánó forma ugyanakkor kiválóan áll az eddig sem finomkodó Coralie Fargeat (A bosszú) második nagyjátékfilmjének, amely hol jó testhorrorosan szaftos, hol megbotránkoztató, hol drámai, hol elképesztően vicces, hol pedig minden egyszerre. Margaret Qualley és Demi Moore alakítása nélkül egészen biztosan nem lenne ekkora pokoljárás a mozi, és akkor még a legnagyobb rémálmot, Dennis Quaid rákzabálását nem is említettük. Mindenképpen az év egyik legfontosabb, legérdekesebb és legkegyetlenebb filmje. (Szente Ádám)

Az igazi női testhorror ha nem tudod megtanulni leszarni, hogyan nézel ki – The Substance kritika

Téli szünet

Amerika, 1970, a Barton nevű elit fiúiskola, épp a téli szünet kezdetén. A legtöbb fiú hazamehet karácsonyra, de néhányuknak maradnia kell, Mr. Hunham, a pokoli töritanár felügyelete alatt, amitől a karácsonyi szünet katonai kiképzőtáborra kezd hasonlítani. De végül csak három ember marad kényszerű összezártságban az iskolában a teljes szünetre: Mary, az afroamerikai szakácsnő, aki épp a fiát gyászolja, Mr. Hunham, az iskola leggyűlöltebb tanára és Angus Tully, az iskola egyik legbosszantóbb diákja. Hármuknak kell együtt eltölteniük nagyjából tizenegy napot, ami végül tele lesz szeretettel, gyűlölettel, titkokkal, olykor morbidan vicces poénokkal és szívmelengető pillanatokkal. Azonban a kb. tizenegy nap alatt a három ember jobban megismeri egymást, és a kényszerű összezártságból szinte családi összefogás lesz, ahol mindenki odafigyel végre a másik igényeire, titkaira, sőt, segít a veszteségek feldolgozásában is. A szomorú epizódokat pedig olykor olyan morbidan vicces jelenetek váltják fel, hogy a néző szeme a döbbenettől nagyjából annyira kidülled, mint Mr. Hunham kétfelé álló halszeme.

A Téli szünet végén az embernek óhatatlanul is a Holt költők társasága zárójelenete ugrik be, azzal a szomorú gondolattal, hogy Mr. Hunham értékei annyira rejtve maradnak – és ez nem a film hibája, hanem a történet alapvető eleme -, hogy érte sajnos maximum egyetlen diák állna fel a pad tetejére. A történetet három zseniális színész viszi a hátán, Da’Vine Joy Randolph, Paul Giamatti és Dominic Sessa, aki olyan zseniálisan alakítja Angust – bár ez volt élete első filmszerepe -, hogy remélhetőleg még nagyon sokszor láthatjuk majd a filmvásznon. (Vitkolczi Ildikó)

Téli szünet kritika – Különös karácsony a halszagú tanárral, akiért egyetlen diák sem állna fel a padja tetejére

Futni mentem

Az utóbbi néhány évben nagyon hiányzott a mozikból egy vállalható magyar vígjáték, aminek a nézése közben az ember nem érzi magát kínosan az erőltetett poénok miatt. A Herendi Gábor rendezte Futni mentem pontosan ezt a hiányt tudta pótolni, méghozzá zseniálisan: egy remekül összerakott, pörgő tempójú filmről van szó, amelyben a humor és a családi dráma szépen kiegyensúlyozzák egymást. Cselekménye ugyan viszonylag egyszerű és kiszámítható, de egyrészt itt egyébként is a könnyed szórakoztatás a lényeg, másrészt a film erényei bőven kárpótolják ezért is a nézőt. Divinyi Réka és Miklya Anna forgatókönyvét dicséri, hogy a központi karakterek – egy anya és három lánya – kapcsolatát is kibontja, a köztük lévő konfliktus pedig tökéletesen belesimul az elhunyt apa előtt tisztelgő közös maratonfutás történetébe. Az pedig külön érdeme a készítőknek, hogy nem pusztán lemásolták az eredeti alkotást – a Nők, ha futnak című cseh komédiát –, amit feldolgoz, hanem sokat hozzá is adtak a sztorihoz. De említésre méltó az is, hogy az egyébként korszakhoz nem kötődő cselekménybe finoman belecsempésztek a jelenünkre, a mai magyar valóságra való utalásokat. Végül, de nem utolsósorban, hogy mindez működjön, kellett a kiváló szereplőgárda is. (Barna Benedek)

A vad robot

Sajnos az idei is egy olyan év volt, amikor a reméltnél sokkal kevesebb filmet tudtam megnézni. Mégis akadt a megnézettek között pár olyan, amelyek olyannyira tetszettek, hogy bizony el kellett gondolkodnom, mit is pakolok erre a listára. Bár a kimaradtak között van nem egy olyan is, melyekről tudom, hogy elől szerepeltek volna a listámon, de szerencsére a szerkesztőségből más is találta őket olyan erősnek, hogy ide kerüljenek. Így én idén, magamnak is meglepő módon, elsősorban két olyan produkción vaciláltam, melyek több közös pontot is tartalmaznak. Mindkettő állatokat és robotokat tett meg főszereplőjének, méghozzá animációs formában. Ugyanakkor mindkettőben volt egy-két olyan dramaturgiai baki is, ami picit rontott az összképen. A Robotálmok és A vad robot bensőmben vívott csatájából mégis utóbbi került ki győztesen. Egy picikét koszosan animált, de tiszta szívvel vászonra vitt adaptáció, amely a felszínen sok humort is hordoz, de a mélyére nézve rengeteg nüansznyian ábrázolt érzelmet rejt. Éppen annyira szórakoztató, mint amennyire tartalmas, és bizonyos részein a giccshatárt is vállalva olvasztja fel a legfagyosabb jégszíveket is. Úgy gondolom A vad robot joggal kerülhet fel a későbbiekben az Agymanók és az Így neveled a sárkányodat mellé mint sokat emlegetett modern animációs klasszikus. (Az előszereplős privát különdíjam pedig az Álmaid hősének jár, amelyet akárhányszor nézek meg, éppen annyiszor nevetem és szégyellem el magam rajta.) (Laki Péter)

A vad robot képében egy instant animációs klasszikus született

Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max: A harag útja egy megismételhetetlen film-csoda. Letisztult, precíz, fókuszált. Tökéletes. Nem csoda, hogy a hasonlóan hosszan és nehezen készülő előzményfilmje, a Furiosa: Történet a Mad Maxből kapcsán a leggyakoribb kritika az volt, hogy „nem olyan, mint A harag útja”. Ám ez valójában koránt sem baj. Hiszen nyilvánvaló, hogy meddő kísérlet lett volna megpróbálni lemásolni, mímelni azt. Szerencsére George Millernek eleve nem is ez volt a szándéka. Sőt, pont az ellenkezőjét teszi. Hiszen, míg A harag útjában a kristálytisztára szintetizálta a Mad Max-élményt, megszabadítva azt minden „sallangtól”, addig a Furisoában éppen az ellenkezőjét teszi: eposzi méretekre fokozza azt.

A Furiosa nem hibátlan film. Nem is feltétlenül a legjobb Mad Max-mozi. Ám így is tökéletes betetőzése az a franchise-nak – és így Miller karrierjének. A zárótézise, összegzése mindannak, amiről korábban ez a sorozat szólt. Egy Wagner-opera erejével bíró eposz az ember önpusztító természetéről. A bosszú és a bosszúvágy hiábavalóságáról és pusztító természetéről. Arról, hogy milyen károkat okoz, hogy ha benne rekedünk az erőszak látszólag megtörhetetlen körforgásába. Arról, hogy a világunk kapzsi és hatalommániás férfiak kezében van, akik ugyan a világ megváltásáról prédikálnak, de valójában csak a status-quo fenntartásában (a saját pozíciójuk), megőrzésében érdekeltek. Arról, hogy a valódi változáshoz a társadalmi struktúránkat kell megváltoztatni. Hogy, ami minimális remény még maradt ezen a világon, az az eljövendő generációk birtokában van, akiket nem szabad magukra hagyni.

Több, mint vizuálisan lehengerlő blockbuster. Egy mitikus szeánsz. Egy nagyívű-dízel opera. Szenzációs és földbe döngölő, görög-eposzok nagyságával felérő moziélmény. (Pongrácz Máté)

Furiosa elhozta a Mad Max magnum opuszát

Sasquatch Sunset

A Sasquatch Sunset egészen különleges alkotás, amely egy egyszerű, de érdekes alapötletre épül: a készítői lényegében azt próbálták elképzelni, hogy milyen lehetne egy természetfilm, ami az amerikai folklór ikonikus alakjairól, a nagylábúakról szól. A dokumentarista stílusban forgatott film egy csapatnyi jetiszerű majomember vándorlását követi nyomon, bemutatva mindennapi viselkedésüket, kezdetleges kultúrájukból fakadó szokásaikat. Bár eleinte úgy tűnhet, nincs konkrét iránya és íve a cselekménynek, de ahogy haladunk előre, szép fokozatosan kirajzolódik, hogy miről is van szó. Az egyszerű életképek láncolata fokozatosan összeáll egy melankolikus drámává, amelyben erőteljesen jelen van a természet és a fajok védelmének üzenete. Bár a Sasquatch Sunset egyáltalán nem elvont, különösebben közönségbarátnak se lehet nevezni, hiszen egészen lassú tempójú, és időnként kifejezetten naturalista. De ha maga az alapkoncepció tetszik az embernek, és kellő nyitottsággal tud leülni megnézni, akkor fogja tudni értékelni. (Barna Benedek)

Godzilla Minus One

A Godzilla Minus One egyetlen kaiju méretű szarvashibája, hogy ide haza nem láthattuk moziban. Ugyanis – noha az átlag hollywoodi szupermozi büdzséjének töredékéből készült – az év egyik legmonumentálisabb blockbuster élménye. Ám jóval több, mint szimpla óriásszörnyes látványoskodás.

Hiszen egyfelől – a mostani, egyre infantilisebb hollywoodi iterációi után – visszaviszi a szörnyek királyát a komoly és komor gyökereihez. Godzilla már nem szuperhős, hanem egy megállíthatatlan és könyörtelen természeti erő. Egy szenvtelen és gonosz Isten, ami érzéketlenül pusztít el mindent az útjában. Így a Godzilla Minus One messze a legfélelmetesebb Godzilla-film, ami az eredeti óta készült.

Emellett pedig – és ebben van egy apró irónia – minden idők leghumanistább szörnyfilmje is. Hiszen a franchise minden darabja közül ennek sikerült a legjobban összekötnie és párhuzamba állítania egy mélyen emberi történetet a címszereplőjének tombolásával. Miközben a film valójában egy szembenézés a japán történelem egyik legsötétebb időszakával, és azokkal a bűnökkel, amiket a nemzet saját maga ellen követett el. Kiváló szörny/katasztrófa-film, miközben jóval több annál. Minden korábbi szörnyfilmnél mélyebbre megy a japán lelket meghatározó generációs traumák feltárásában. Szembe néz azzal, hogy Japán a II. világháborúban értelmetlenül pazarolta el a népét, hogy a kamikaze akciókban nem volt semmi magasztos vagy hősies. Ezzel a mentalitással pedig ékes példája annak, hogy miként lehet egy – alapvetően szórakoztató film – jó értelembe véve nacionalista. Hogy a hazaszeretet és a hatalom kritikája bőven megfér egymás mellett. És, hogy a hazafiaságnak nem feltétlenül a pátoszos csöpögést és a múlt olykor mesterséges, hazug és kényszeres megszépítését kell jelentenie. (Pongrácz Máté)

Godzilla Minus One kritika – A széria non plus ultrája

Dűne: Második rész

Denis Villeneuve bebizonyította, hogy igenis meg lehet filmesíteni Frank Herbert ikonikus regényét. Az első rész nagyjából a könyv feléig vitt minket a történetben. Megismerhettük Paul Atreidest és családját, akiket a császár az Arrakis nevű bolygóra küld, ahol azt a fűszert bányásszák, amely lehetővé teszi a csillagközi utazást, hosszú életet biztosít és különleges képességekkel ruházza fel használóját. Paul édesapjára azonban bérgyilkosok lesnek, a rivális ház, a Harkonnenek pedig azon vannak, hogy megszerezzék az Arrakis és a fűszertermelés feletti hatalmat. A tervük csak részben sikerül, mivel a rajtaütésben Paul apja, Leto herceg meghal, de Paul és anyja, Jessica életben maradnak. A Dűne: Második rész innen indul: az Arrakis immár Harkonnen ellenőrzés alatt áll, Paul és Jessica pedig a fremenekhez csatlakoztak. Pault egyre többet nyomasztják a látomásai: elfogadja-e a sorsát és csatába vezeti-e a fremeneket, tudva hogy ezzel milyen véres háborút indít el, vagy megpróbál elmenekülni? 

A történet nem túl komplex, tekintve, hogy a fő sztori a rivális ház elleni bosszú, Paul férfivá (és vezetővé) válása és az Arrakis felszabadítása. Mégis, a majdnem háromórás játékidő teljesen bevonzza a nézőt, köszönhetően a rendezőtől megszokott fantasztikus látványvilágnak, Hans Zimmer gyönyörű zenéjének és az izgalmas csatajeleneteknek és közelharcoknak. 2024 legszebb és legizgalmasabb sci-fi filmje. (Nagy Anna)

A Dűne: Második rész a ritka jó folytatások újabb prófétája – Kritika

Vörös szobák

Az igazi filmes kincseket idén radar alatt lehetett találni – ebbe a sorba illik bele Pascal Plante Vörös szobák c. filmje, amely úgy kúszik bőrünk alá és borzaszt el, hogy igazából semmi durvát nem mutat. Csak sejtet, de kellemetlen és durva dolgokat, amelyek elviseléséhez minimum olyan erősnek kell lennünk, mint filmje főszereplője, Kelly-Anne. Szerencsére a film némileg enyhíti a várható kényes témákat, de ettől még ízig-vérig feszült thriller marad. Ha pedig megvan bennünk a megfelelő lélekjelenlét, akkor az év egyik legjobb filmjével lehetünk gazdagabbak. 

A Vörös szobák az internet legmélyebb bugyraiba visz, ott is az emberi társadalom egyik legsúlyosabb bűnesetének közelébe, a gyerekgyilkossághoz. A történet szerint épp Montreálban tárgyalják a Rosemont démon-ügyet, amiben egy férfi három kiskorú lányt rabolt el és végzett ki a dark web szeme láttára. Egyesek szerint azonnal el kell ítélni a férfit, egy csapat lelkes lánycsapat is jelen van minden tárgyaláson, hogy keresse a másik igazságot, mi szerint a férfi ártatlan. Köztük van Kelly-Anne is, aki látszólag osztozik a lányok elméleteiben, ám egészen a stáblistáig nem tudni, mi a lány motivációja, mit miért tesz, akár saját egzisztenciáját is kockára téve. A film thriller jellegét pedig ez a misztikusság adja, nem is feltétlen az ügy borzalma vagy az igazság kérdése. Plante pedig jó érzékkel rejti azt, amit rejteni kell, ezzel lehetőséget adva, hogy vele tartsunk és gyártsuk az elméleteket, hogy aztán arcunkba tolja, mindvégig tévúton jártunk. Szuggesztív mivolta pedig biztosítja, hogy a film a stáblista után is velünk maradjon. (Scheirich Zsófia)

A Vörös szobák kezünket fogva visz le az internet legmélyebb, legmocskosabb bugyraiba – Kritika

Anora

Sean Baker a Vörös rakéta után ismét hatalmasat alkotott az Anorával, egy ál-tündérmesével, ami az amerikai álom dekonstrukciója. Hőse egy sztriptíztáncos, aki elhiszi, hogy lehet közös jövője egy orosz oligarcha fiatal fiával – házasságuk után pedig fokozatosan szembesül a keserű valósággal. A film bámulatos keresztmetszetet ad egy ritkán láttatott társadalmi szegmensről, anélkül, hogy bárkit nevetség tárgyává tenne. Emellett kifejezetten emberi, empatikus, szórakoztató és magával ragadó, miközben végtelenül kritikus azzal a társadalommal és világrenddel, ami ilyen, megvalósíthatatlan álmokkal bódítja azokat, akik akár csak egy kicsivel is többet szeretnének. Mesteri filmkészítés, szuper alakítások, bravúros történetvezetés, és a lerágott csontok mellőzése egy olyan alkotást eredményeznek, ami fenomenális tanmeseként szolgálhat mindenkinek, aki a kapitalista világban szeretne létezni. (Georgiadisz Leonidas)

Anora úgy hisz a tündérmesékben, mint más az amerikai álomban, pedig nem kéne