2024 legjobb sorozatai a Roboraptor szerint

Avatár – Az utolsó léghajlító

A 2000-es évek egyik legikonikusabb gyereksorozata korábban már kapott egy live action feldolgozást, amit minden idők egyik legrosszabb filmjének is kikiáltottak – a Netflix részéről tehát, az alapanyag népszerűsége ide vagy oda, kockázatos húzás volt újabb élőszereplős adaptációba vágni. Az utolsó léghajlító-sorozat azonban gyönyörűen vette a kihívást. Tiszteli és szereti az alapjául szolgáló történetet, a készítői nyilvánvalóan a teljes avatár univerzumban otthonosan mozognak – kisebb referenciák akadnak a folytatásra, a Korra legendájára, sőt, még a képregények és regényekre is. A gyerekszínészek is rendkívül tehetségesek, a változtatások pedig ésszerűek, a karakterek mélyítésére szolgálnak, és arra, hogy az univerzum egységesebb és kicsit felnőttebb legyen, mint az eredeti rajzfilmben. Az utolsó léghajlító humoros, szerethető, és igazi fantasy marad – Shyamalan filmjével ellentétben még mindig színes, és a karakterei még mindig gyerekek. De közben meri komolyan tárgyalni a háború borzalmait, a vezetők nehéz döntéseit, azt, hogy hogyan törnek bele abba, hogy néha azért, hogy életeket menthessenek, életeket kell elvenni. Meri tényleg súlyos morális dilemmáknak kitenni a szereplőit, ahol nem megoldás, hogy várjuk a csodát, mert a jó mindig elnyeri méltó jutalmát. Kevésbé komfortos, kevésbé bájos, mint az eredeti, de ha az ember nyitott rá, egy nagyon izgalmas újraértelmezést kap. (Medvegy Anna)

Az új Avatár – Az utolsó léghajlító látványos, de gyengén megírt sorozat lett – Kritika

A Pingvin

A Batman-univerzum varázstalanítása öles léptekkel halad előre, és ebben a folyamatban a Pingvin sorozat mindenképpen egy jelentős állomás. A 2022-es Batman-film folytatásának helyszíne Gotham City, ám azokban a régiókban, ahol a sorozat eseményei zajlanak, a Föld legverekedősebb bőregerének egyetlen odavetett utalást leszámítva se híre, se hamva. Helyette a mindenre elszánt, középsúlyú bűnöző, Oswald „Oz” Cobb véren-húson keresztül történő felkapaszkodását követhetjük nyomon Colin Farrell mesteri alakításában. A „mindenre elszánt” kifejezés a legteljesebb mértékben szó szerint értendő. Oz bármikor bárkit képes hátbatámadni a saját pillanatnyi érdekeiért, vagy adott esetben a túléléséért. Ez a kiszámíthatatlan figura életcéljává tette, hogy uralma alá hajtsa a teljes gothami alvilágot. A Pingvin nem kizárólag a címszereplőre fókuszál: legalább két további főszereplője van, mindkettő érdekes saját történettel, akik fontos alakítói az eseményeknek. A fiatalon elárvult utcakölyök, Victor Aguilar sajátos úton-módon talált apafigurára Ozban, a „főellenség”, Sofia Falcone pedig egy tragikus előtörténettel a háta mögött próbál bosszút állni testvére haláláért. A sorozat váratlan pszichológiai csavarral gazdagodik, amikor az utolsó részekben Oz anyja, Francis is szerepet kap – ha nem is saját jogán, de mint eszköz, amelynek révén a cselekmény újabb fordulatot vesz és újabb mélységet kap. Mindezt Lauren LeFranc kiváló rendezéssel meséli el a közönségnek. Határozottan kellemes sorozatélmény 2024-ből. (Molnár András)

A Pingvint is anya nevelte, és ez rosszabb, mintha a csatornából jött volna – A Pingvin kritika

Az úriemberek

Guy Ritchie Az úriemberekkel hosszú idő után végre visszatért gyökereihez, azaz a gengszteres zsánerhez, és a film sikerét kihasználva pár évvel később egy sorozatot is készített ugyanabból az alapötletből kiindulva. Ez a széria pedig nem pusztán a mozifilm kibővített változata: egy összetettebb történetet mesél el, több történetszállal, és másik nézőpontból. A perspektívaváltásnak külön jelentősége van, ugyanis a főszereplő ezúttal nem egy alvilági figura, hanem egy kívülálló, aki számára idegen ez a közeg. Vagyis hősünk lényegében a nézővel együtt esik át a tűzkeresztségen, és merül el a gengszterek világába, ahol egyre elborultabb figurákkal akad össze. Ez a sorozat Ritchie rajongói számára igazi csemege tud lenni, hiszen stílusát és hangulatát tekintve éppen azt adja, amit az író-rendezőtől várhat az ember, de közben a szokottnál is őrültebb dolgok is vannak benne – érezhetően nagyobb volt a kreatív szabadság, mint egy mozifilm esetében. Ráadásul a szériát remek szereposztással forgatták le, ami nagyon kellett ahhoz, hogy Az úriemberek zakkant poénjai betaláljanak anélkül, hogy az egész önmaga paródiájává válna. (Barna Benedek)

Az úriemberek sorozat kreatívan hasznosítja újra a film ötletét – Évadkritika

A Franchise

Ugyan már egy ideje tudtam róla, hogy az HBO-ra érkezik egy szuperhősfilmeket pellengérre állító sorozat, mégis meglepetésként ért, amikor enyhe előszelek kíséretében berobbant A Franchise. Az előzetes elvárásaimat pedig lazán felül is írta. A széria nemcsak, hogy viccesebbre sikerült, mint amire számítottam, de a kortárs franchise-ok bűvöletében létező filmkészítés tortúráját is keserédes módon mutatja be. Éppen annyira hiteles is, mint amennyire a szatíra kedvéért eltúlzott, de mindvégig megmarad emberközelinek is. A manapság oly’ jellemző kínosságban pancsoló cringe-humort azonban megfelelő mennyiségben adagolja, és a klasszikusabb angol humornak is bőven teret ad. Daniel Brühl alakítása nálam az év egyik kedvence is, amely szerintem túlmutat az átlagkomédiákban, és úgy általában attól, ami A Franchise hangvételétől elvárható. Aki járt már filmforgatáson, annak azért, aki pedig még nem, annak azért ajánlom a sorozatot. De semmiképpen sem elrettentésként. (Laki Péter)

A szórakoztatóiparnak mennie kell, még ha beledöglünk is – The Franchise kritika

Hysteria!

Nos, ha a A Franchise már nem is ért meglepetésként, a Hysteria! mindenképp. Történt ugyanis, hogy Zsófia Főszerkesztőasszony felhívta a figyelmem egy SkyShowtime-ra érkező szériára, hogy nem érdekelne-e. Kérdeztem magamban, hogy miért is én lettem a célpont. Aztán a trailert jobban megnézve rájöttem: sátánizmus, metal, ‘80-as évek és Bruce Campbell. Ezek mentén gondoltam, még akkor is tetszhet a széria, ha valójában nem is jó. De az a helyzet, hogy a Hysteria! egy várakozásokat felülmúlóan jó sorozat. És nemcsak akkor, ha valaki fogékony a fentebb említett témákra! A Hysteria! vonalvezetése ugyanis szépen követi a klasszikusabb minisorozatok dramaturgiáját, és még ha középtájon kicsit le is ül, nagyon nézeti magát. Ehhez hozzájárul a megfelelően adagolt tinidráma, a jól kialakított rejtélymag és a háttérben meghúzódó mögöttes szálak bonyolítása. Mert a Hysteria! kizárólag a zsánerelemeit nézve, primer szinten értelmezve is egy kellemesen szórakoztató darab. De a kisközösségek dinamikájáról, a tömegpszichózisról és a bűnbakállításról is sokat mond. Kicsit messzebbre tekintve pedig korunk társadalmáról is. De úgyis mindenről a Black Sabbath és a Sátán tehet – akik szintén feltűnnek így vagy úgy a sorozatban. Stranger Things hiányban szenvedőknek, de Stephen King-adaptáció fanoknak is ajánlott. (Laki Péter) 

Nem a metál ébreszti fel a démonokat, hanem a képmutató közösségek – Hysteria! kritika

Szarvasbébi 

A Szarvasbébi nem pusztán 2024 meghökkentő sorozat-meglepetése, de talán az elmúlt évek egyik legfontosabb sorozata. Hiszen a zavarba ejtő abszurd-humora mögött a (szexuális)-zaklatás témájának egyik legárnyaltabb, leginkább sokoldalúbb feldolgozása rejlik meg. Ami így a poszt-#MeToo korszakban kifejezetten időszerű.

Ám Richard Gadd író és főszereplő, önéletrajzi ihletésű minisorozatának nem feltétlenül az a legfontosabb erénye, hogy felcseréli a nemi szerepeket. Hanem az, hogy nem elégszik meg a kötelező minimummal. Szarvasbébi nem egy kifordított anti-#MeToo sorozat a „másik oldalnak”. Nem az a célja, hogy a ellenoldal véresszablyaként hordozza körbe, hogy „lám, lám a nők is ilyennek!”. Hanem – ebben a közhangulatban – meglehetősen polgárpukkasztó módon, de meri árnyalni a témát.

Elmélyed az áldozat-elkövető közötti viszony mikéntjébe. Igyekszik a karaktereinek a lelkére látni, hogy miért alakulnak ki ezek a toxikus viszonyok (a sorozat nem is a „legegyszerűbb”, a hatalmi visszaélésből fakadó zaklatás helyzetét ábrázolja). Milyen mélységes magány lehet egy megszállott lelkében, vagy éppen azéban, aki a józan esze ellenére sem tud teljesen kilépni egy toxikus kapcsolatból. Mindezt pedig egészen kényelmetlen fekete- és kínos-humorral ábrázolja. Noha a finálé végső fordulatával talán túlságosan (konyha-pszichológiásan) leegyszerűsíti a helyzetet, ám egészen addig az év legkeményebb sorozatos utazása. Merész és hiány pótló feldolgozása egy olyan témának, amivel kapcsolatban mostanság sokan, tévesen úgy gondolják, hogy már minden el lett mondva. (Pongrácz Máté)

A Baby Reindeerben nem a zaklatás félelmetes, hanem a párkeresés

Arcane 2. évad

Az Arcane 2. évada tartotta az első évad színvonalát, és még mindig a Netflix legszebb animációs ékköve. A 2. évad rögtön az 1. évad évadzáró epizódja után veszi fel a fonalat. Powderben győzedelmeskedett a rosszabbik énje, és miután egy mániás epizódjában megöli a nevelőapját, kilövi a rakétáját az éppen a békéről szavazó piltoveri tanácsra. A pusztítás és az áldozatok száma jelentős, a technokrata arisztokratákat pedig megosztja a kérdés, hogy békésen vagy erőszakkal válaszoljanak-e Jinx tetteire. 

A 2. évad nem finomkodik, rögtön berobban, felültet minket az érzelmi hullámvasútra és teljesen beszippant. A színvonalat továbbra is magasan tartja, a téteken pedig emel. Az Arcane 2. évada amellett, hogy az eddigi egyik legjobb videojáték-adaptáció, emlékezetes karaktereivel, ütős és elgondolkodtató sztorijával és fantasztikus látványvilágával továbbra is bevonzza a nézőket és sokáig velünk tud maradni. Szerencsére nem kell örökre elbúcsúznunk ettől a világtól, mert a készítők elárulták, hogy már dolgoznak több spin-off sorozaton is. (Nagy Anna)

Az Arcane 2. évada továbbra is a Netflix legszebb animációs ékköve – Évadkritika

X-Men ‘97

A Marvel X-men rajzfilmsorozata nagy valószínűséggel meghatározó generációs élménye azoknak, akiknek volt szerencséje Fox Kidsen felnőni. Bár ezerszer újra néztük, hála a folyamatos ismétléseknek, valami mégis hiányzott… mintha a történet nem lett volna lezárva. Ezt a lassan 30 éves űrt a Disney idén kezdte el betölteni áprilisban bemutatott folytatásával, az X-Men ‘97-tel, ami minden gyerekkori nosztalgiából eredő félelem ellenére jó lett. Sőt, az év egyik legjobbja, így joggal lehet fenn egy 2024-es legjobb sorozatai listán. Az új rajzfilm ugyanis a nosztalgia és az újítás finom egyensúlyát őrizve képes elmesélni egy ízig-vérig szuperhőstörténetet. Nosztalgiafaktorában megidézi a régi rajzfilm kulcspillanatait és epizódjait, miközben okosan, a meghagyott történetszálakat a megfelelő helyen kapja fel és szövi tovább. Utóbbinak köszönhetjük például, hogy Küklopsz nem maradt meg egy unalmas jófiú és vezető figurának, hanem valós érzelmeket és ezzel együtt drámát kapott. De hasonlóan érett fejlődésen megy keresztül Vadóc is, akinek egy kényes szerelmi háromszögben kell lavírozni, Ciklonnak pedig arra kell rájönnie, hogy mennyire határozza meg őt egy olyan dolog, amitől mindig is meg akart szabadulni. Az időutazós-mutációs átívelő történeten túl ezek a személyes drámák mutatják meg igazán, hogy az új X-men rajzfilmsorozat nemcsak egy egyszerű folytatás, hanem egy komolyabb, felnőtt közönséghez szóló darab, ami okosan nőtt fel azokhoz a gyerekekhez, akiknek anno a sikerét köszönhette. Csak remélni tudom, hogy a már berendelt folytatás ennél lejjebb nem fog adni. (Scheirich Zsófi)

A sógun

Az FX új adaptációja igazi prémium televíziós élményt kínált mindenkinek, aki csak egy kicsit is szereti akár a politikai és/vagy történelmi drámákat, akár érdeklődik a japán kultúra iránt. A valós történelmi eseményeken és karaktereken alapuló sorozat nemcsak a hatalmi dinamikákról szőtt mesteri történetet, hanem a kultúrák egymásba fonódásáról, és persze ellentéteiről is. A szigetországba érkező kívülálló fokozatosan érti meg az idegen szokásokat és kulturális sajátosságokat, de ezzel együtt a párhuzamokat is felfedezi: az oly idegen világ egyre ismerősebbé, sőt, otthonszerűbbé válik. Mindezt a széria kellő mértékű romantikával fűszerezi anélkül, hogy az “egzotikus kelet” csapdájába esne. A fantasztikus színészi játék pedig még magasabb szintre emeli az év egyik legcsodálatosabb televíziós produkcióját, amelyből csak úgy árad a forrás és Japán iránti odaadás és a nüanszokba fektetett energia. A sógun hatékonyan hódította meg a sorozatok világát, és elég nehéz lenne indokot találni arra, hogy ne ajánljuk valakinek. (Georgiadisz Leonidas)

A Sógun évadkritika – Ha hiányzik a Trónok harca, ugorjunk át Japánba

Utolsó befutók 4. évad

A Slow Horses-t (magyarul: Utolsó befutók) sajnos még mindig kevesen ismerik itthon, pedig az utóbbi évek legjobb kémsorozata. A széria forgatókönyvének titka Mick Herron brit író remek kémthrillerei, az abból készült jó adaptáció, a hamisítatlan brit humor és a remek színészi játék. A Slow Horses a 4. évadára sem vesztett ebből a minőségből semmit. Még mindig humoros, akciódús, feszült, és tele szerethető, emlékezetes karakterekkel.

A 4. évad Mick Herron Spook Street című regényének adaptációja, amiben River (Jack Lowden) nagyapja, David Cartwright, a volt MI5 igazgató lassan kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal. Egyre súlyosbodó demenciája miatt sokszor a saját unokáját se ismeri fel, ráadásul meg van győződve arról, hogy figyelik. Egy este pedig valóra válik Cartwright félelme, és saját otthonában próbálják megölni. Közben egy szörnyű robbantás rázza meg Londont, az elkövető pedig ismét rejtélyes módon kötődik az MI5-hoz. A Slough House lúzer ügynökeinek csoportjához pedig új arc csatlakozik: a nagyon fura és szótlan Coe.

Már az első rész igencsak erősen indít és az első negyedórában elképesztő feszültségre kapcsol, ami csak fokozódik az évadzáróra. Továbbra is remekül kutyulják az írók a szálakat, a rejtélyeket fokozatosan bontják ki, és bizony oda kell figyelni, ha lépést akarunk tartani a cselekménnyel. A végére valamennyi aktuális szálat lezárnak, egy meglepő csavarral megkoronázva. (Nagy Anna)

Slow horses 4. évad kritika – Gary Oldman kevesebbet piál, de annál többet kergeti a rosszfiúkat