Mamutrezervátum, tündérkereső expedíció, évszázadokon átívelő legendatorzulások és egy pikáns viktoriánus kori regény – többek között ezek a könyvek hozták el a nagybetűs olvasói élményt. 2024 legjobb könyvei a Roboraptor szerint.
Ray Nayler: Mamutrezervátum
Ray Nayler kapcsán nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legizgalmasabb feltörekvő sci-fi író napjainkban: előző (és magyarul szintén idén megjelent) kötete, Az óceán szeme jelentős sikereket ért el világszerte, idén januárban pedig egy kisregénnyel, az alig 150 oldalas Mamutrezervátummal jelentkezett. A könyv a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a mamutokat sikeresen visszahozták a kutatók, ám a túlélésük nemcsak az orvvadászok, hanem a megfelelő vezető hiányában is kétséges. A választ a technológia jelenti, ugyanis egy kutató elméjét építik be egy mamutba, aki matriarchaként megtanítja az állatokat, miként élhetnek túl a megváltozott Földön. A kötet a modern tudományos kutatások fényében nincs is annyira elrugaszkodva a realitástól, és épp ez a jó benne: egyszerre emeli ki a technológia pozitív felhasználási lehetőségeit, valamint veti fel azt a problémát, hogy lehet bármennyire is előrehaladott a tudásunk, ha a környezetünkre és az állatvilágra képtelenek vagyunk vigyázni. Nayler második kötete pedig remek hétvégi olvasmány, ugyanis egy álmos vasárnap délután alatt is ki lehet végezni. (Lányi Örs)
Heather Fawcett: Emily Wilde tündérenciklopédiája
A tündérek világát alapjáraton mesésnek és gyönyörűnek képzeljük el, ahol a jó tündérek repkednek egyik helyről a másikra és virágport hintenek dalolászva. De mi van akkor, ha a tündérek valójában nem is olyan kedves, ártatlan lények? Heather Fawcett folklórból építkező fantasy regénye, az Emily Wilde tündérenciklopédiája ennek mentén egy elképesztően érdekes tündérvilágot varázsol az olvasó elé, ahol a mágikus lények inkább félelmet keltőek, semmint mesebeliek. A történet egy kutatónő, Emily Wilde kalandjait meséli el naplószerűen, miközben másvilági szerzeteket tanulmányoz a zord északon. Feltett szándéka, hogy befejezze legnagyobb tudományos munkáját, az első tündérenciklopédiát, amely áttörő sikert jelenthet neki a karrierjében. A történet a tudomány és a mágikus világ közötti feszültséget járja körül, miközben Emily tudós társával, Dr. Wendell Bamblebyvel való kapcsolata humorral és érzelmi feszültséggel tölti meg a könyvet. A regény elképesztő módon mutatja be a tündérvilágot, mintha tényleg csak köztünk élnének ezek a nem túl barátságos szerzetek. Egyszerre kalandos, borzongató és érdekes olvasmány az Emily Wilde tündérenciklopédiája, azoknak ajánlom akik már unják a végkimerülésig ismétlődő, bájos tündérmeséket. (Demencze Ilona)
Emily Wilde tündérenciklopédiája az egyik legjobb, ami idén veled történhet – Kritika
Alasdair Gray: Szegény párák
Yorgos Lanthimos csak jót tett a magyar olvasókkal, hiszen ha nem rendezi meg a Szegény párákat, most nem tarthatnánk kezünkben a film alapjául szolgáló zseniális Alasdair Gray regényt.
Lanthimos művének minden érdeme ellenére ez esetben is igaz, hogy a könyv jobb, mint a film. Persze a két mű története nagyvonalakban megegyezik, így sok újdonságot mondhatni nem várhatunk: Dr. Godwin Baxter zseniális, ám társadalmilag igencsak megvetett orvos végrehajtja a lehetetlent, feltámaszt egy halottat! Egy halott nőt a benne növekedett magzat agyának beültetésével. Azonban a Bellaként felébredt nőnek új életet kell kezdenie, szinte a legelejéről, egészen a kúszástól az első szavak elsajátításáig. Azonban Dr. Baxter nagy megelégedésére teremtménye gyorsan fejlődik, csak nem úgy, ahogyan azt várta volna.
Ami viszont határozottan másabbá, és ezzel sokrétűbbé teszi a könyvet, az a formájában keresendő. Ugyanis a Szegény párák különösen groteszk meséje számos levelezés, beszámoló és utólagos kommentár – de leginkább Dr. Archibald McCandless gótikus regényén –, és egy bizonyos William Strang (azaz Alasdair Gray) illusztrációin keresztül tárul fel. Hasonlóan az alapot jelentő viktoriánus regényekhez, Gray itt is az igazság feltárásának lehetőségeivel kísérletezik, miközben nem mellesleg gunyorosan feltárja férfi és nő közötti társadalmi különbségeket, de még a Brit Birodalom örökségét is van mersze megpiszkálni. Egy szó, mint száz, a Szegény párák egy zseniális irodalmi teljesítmény, amit akkor is érdemes kézbe venni, ha már láttuk Lanthimos adaptációját. (Scheirich Zsófia)
A Szegény párák könyvként sokkal okosabb és feministább, mint az Oscar-díjas adaptációja
T. J. Klune: Farkasok dala
T. J. Klune regényeit azért szeretem, mert képesek mély érzelmeket kiváltani belőlem. Arra azonban nem számítottam, amit a Farkasok dala fog művelni velem. Igazi érzelmi hullámvasút, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni.
A Farkasok dala középpontjában egy Ox nevű fiú áll, akinek a fejlődéstörténetét követhetjük végig, miután édesanyjával együtt megismeri a különleges Bennett családot. A regényben kulcsszerepe van a családi és baráti köteléknek, illetve ami ennél sokkal mélyebb, a farkasfalka egyénei közötti köteléknek. A regény érzékenyen ábrázolja a gyász, az elfogadás és az önértékelés kérdéseit, miközben a farkasok a szeretet, hűség és összetartozás szimbólumaként jelennek meg. T. J. Klune a tőle megszokott módon egy érzelmileg gazdag, mégis szórakoztató fantasyben bontja ki az összetartozás, a család témáját. Azoknak ajánlom, akik vágynak valami igazán szívszaggató olvasmányélményre, ahol egyik percben sírsz, a másikban nevetsz, a harmadikban pedig csordultig csordulsz boldogsággal. (Demencze Ilona)
A Farkasok dala olyan mélyen simul a lelkedbe, hogy észre sem veszed
Michael J. Sullivan: Az Első Birodalom legendái-sorozat
Aki ismeri és szereti a Riyria-krónikákat és azok előzményköteteit, annak Az Első Birodalom legendái-sorozat is gyorsan a kedvencei közé kerülhet. Ezzel a sorozattal – amely a Mítoszok korával kezdődik és az idén megjelent A Birodalom korával zárul – Sullivan visszaviszi az olvasót háromezer évvel korábbra. Ekkor az emberek még törzsközösségekben éltek, olyan kezdetleges körülmények között, hogy még a kereket sem ismerték, és a fhreyeket (a későbbi elfeket) isteneknek hitték. Az emberek – azaz a rhunák – igyekeznek minél inkább távol maradni a fhreyektől, megfizetni nekik a sarcot, és közben reménykednek, hogy az „istenek” soha semmiért nem haragszanak meg rájuk. Ezt a látszólagos rendet zavarja meg az egyik főhős, Raithe megjelenése, akiről mindenki úgy tudja, rhuna létére megölt egy “istent” (azaz egy fhreyt), és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amely felborítja mind a rhunák, mind a fhreyek mindennapi életét, és végül majd teljes birodalmak átalakulásához vezet.
Ahogy az már megszokott, Sullivan most sem csak egyetlen főszereplőt teremtett, inkább egy teljes csapatot, köztük Perszephonét, a rhuna asszonyt, aki megpróbálja megóvni a népét a fhreyek bosszújától. De ilyen Arion is, a fhreyek “mágusa”, vagy a későbbi tanítványa, a farkasával az erdőt járó, vad Suri is, aki a legelképesztőbb fejlődésen megy át a sorozatban ábrázolt események hatására.
Aki még nem ismeri Sullivan történeteit, kezdheti az olvasást ezzel a sorozattal is, de sokkal szórakoztatóbb, ha előbb a Riyria-krónikákat ismeri meg, ugyanis ezt a sorrendet követve sokkal jobban lehet élvezni, ahogyan a szerző a Riyriában ábrázolt teljes mitológiát és hitvilágot a feje tetejére állítja. (Vitkolczi Ildikó)
Le lehet-e zárni teljesen egy hat (vagy még több) köteten át húzódó mitológiát?
Daniel Kraus: Bálnahullás
A Bálnahullásra már titokban nagyon fájt a fogam, ugyanis Daniel Kraus regénye elég nagyot ment eredeti nyelven a közösségi média könyvekre szakosodott berkeiben. Aztán amikor megláttam, hogy a könyvet itthon is kihozza az Agave, az izgatottságom nagyobb nem is lehetett volna. A Bálnahullás pedig maximálisan meghálálta a belé vetett bizalmamat, és esetében a közösségi média-hype sem lódított sokat. A könyv valóban érzelmes, ugyanakkor egy percig sem felejt el valóban több rétegben is érdekes, izgalmas és pattanásig feszült thrillernek lenni. Kraus prózája és témaválasztása pedig, egyértelmű hatásai ellenére is, joggal érdemelheti ki magának a szépirodalmi stílust. A horror/thriller olvasók ugyanúgy megtalálhatják benne a számításaikat, mint a rétegzett történetekre és szép mondatokra vágyó közönség. A Bálnahullás nem spórol a belekkel, csápokkal, szorult helyzetbe kerülő végtagokkal, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet az emberi kapcsolatok komplexitására is. Kraus stílusa továbbá eléggé filmszerű is, így a tartalmas cselekmény igencsak pereg az olvasók szemei előtt. Nem lepődnék meg, ha hamarosan nagyvásznon is viszontlátnánk. Nálam a Bálnahullás éppen emiatt válhatott az idei kedvenc regényemmé: kiemelkedő stílusérzékkel ötvöz különböző helyről ismerős elemeket. Úgy összetett, hogy valójában egyszerű, és úgy zsánertipikus, hogy közben emberi és érzékeny is marad. (Laki Péter)
Bálnahullás kritika – Ha lenyel egy bálna, békélj meg apáddal
Samantha Shannon: A káosz gyökerei-sorozat
Az írónő A káosz gyökerei sorozatával teljesen új mitologikus világokat alkotott, amelyben erős női karakterek próbálják megmenteni a világot a gonosz sárkányférgek pusztításától. Ezek a nők nem önként vállalták a feladatot, mindegyiküket a sors, a hagyományok, a vallási előírások késztetik arra, hogy szembeszálljanak a sárkányokkal – de emellett a saját felelősségérzetük, erős jellemük sem engedi, hogy a sorsukra hagyják az embereket.
Shannon A Narancsfa-kolostorban három, nagyon különböző helyszínt mutat be, a birodalmakhoz kapcsolódó hitvilágot és mitológiát, valamint nagyon eredeti karaktereket. A Nyugaton Sabran királynőnek egy olyan kihívással kell megküzdenie, amire évszázadok óta nem volt szükség: a felébredő, gonosz sárkányférgeket kell végleg elpusztítania, hogy megmenekülhessen a birodalom. A Keleten a Tané nevű fiatal lány épp arra vár, hogy kiderüljön, lehet-e sárkánylovas belőle, azonban a lehetőséget kockára teszi, amikor megment egy, a tengerből a partra szálló, és ezzel az ország biztonságát veszélyeztető idegent. És Sabran udvarában ott él egy Délről, a Narancsfa-kolostorból küldött kém, Ead, akinek az egyetlen dolga az, hogy megóvja a királynő életét. E három nőhöz olyan jellemes – vagy pont jellemtelen – szereplők csatlakoznak a küzdelemben, mint Loth, Sabran udvarának lovagja, vagy Niclays doktor, a regény egyik legellentmondásosabb és legnegatívabb figurája, de említhetnénk Najimatunt, a sárkányt is, aki segít szembeszállni a nyugati sárkányférgekkel.
Aki olvasna még a Shannon által megteremtett helyszínekről és karakterekről, az folytathatja A leszálló éj napjával, amelyben az írónő visszavisz minket a múltba, hogy megmutassa, hogyan próbálta Sabran, Tané és Ead őse már jóval korábban is megmenteni a birodalmakat. Shannon előzménykötete a “nagy bánat” idején játszódik, amikor a sárkányférgek másodszor másztak elő rejtekhelyükről, és fel akarták perzselni a világot. Az írónő pedig okos párhuzamokat húz meg a Narancsfával abban, hogy itt is három nő próbálja megállítani őket, néhány nagyon szimpatikus férfi segítségével. Ilyen Sabran őse, III. Glorian királynő, Tunuva, a kolostor egyik beavatottja, valamint Dumai, egy istendalnok, akinek hasonlóan érdekes kötődése alakul ki a sárkányokkal, mint jóval később majd Tanénak. A leszálló éj napja azért is nagyon izgalmas, mert Shannon nemcsak a nagy elődöket mutatja be, hanem azokat az eseményeket is, amelyeket a Narancsfában legendákként emlegetnek – ahogyan azokat is, amelyeket gondosan elhallgatnak. Ráadásul a Narancsfában nem kevés rejtély megoldására kerül sor, amelyeknek a magjait Shannon az előzményregényben “szórja el”, visszamenőleg is jó sok aha-élményt okozva az olvasóknak.
Mindkét történet teljesen magába szippantja az olvasót, aki “repülhet” sárkányháton, hajózhat olyan, végtelennek hitt tengereken, amelyek teljesen ismeretlen birodalmakba visznek el, és megismerheti a mágikus narancsfát, amely meglepő varázslattal tölti el azt, akit méltónak talál a gyümölcse elfogyasztására. Így elég nehéz eldönteni, milyen folytatásra várna jobban az ember, és melyik generáció sorsának alakulásáról szeretne többet megtudni az olvasó. (Vitkolczi Ildikó)
A Narancsfa-kolostor kritika – Trónok harca keleti köntösbe burkolva
H. P. Lovecraft – François Baranger: Az őrület hegyei 2
2024 igencsak bőséges év volt a magyar Lovecraft-kedvelők számára. A Magvető kihozta Michel Houellebecq elemzését Lovecraft írói jelentőségéről, a Multiverzum kiadó pedig folytatta a Cthulhu hívása képes albumával megkezdett utat, és idén Az őrület hegyeit jelentette meg annak a François Barangernek az illusztrációival, akit a nemzetközi lovecraftiánus közönség az író egyik legavatottabb vizualizálójaként ismer el.
Az őrület hegyei magyar változatánál a kiadó követte az eredeti megoldást és két részben adta ki a művet. A két album az elbeszélés különböző szakaszait mutatja be; az elsőben az idegen városrom felfedezése áll a középpontban, a második pedig már azzal foglalkozik, amit a felfedezők találnak az ősi falak között. Mindkét kiadvány impozáns, a képek letaglózóak és atmoszférikusak, és bár mindkettő idei megjelenés, tehát lenne helyük egy 2024-es listacikken, ezúttal inkább a második kötetet emelném ki, méghozzá nagymértékben szubjektív okok miatt.
Természetesen elmondható, hogy az eredeti elbeszélés a második felében kezd kibontakozni és dinamikusabbá válni, ez pedig valamivel érdekfeszítőbbé teszi magukat a képeket is. Elvégre aki kedveli ezt az írást – ami Lovecraft egyik legjobbja –, az bizonyára kíváncsi, hogyan képzelte el a művész a történet megannyi felfedezését. Viszont nekem személyesen a második kötet kinyitásával támadt olyan élményem, hogy ismét szinte gyermeki, fiatal szemmel csodálkozhattam rá valamire, ami Lovecraft nevéhez kapcsolódik. (Molnár András)
Michel Houellebecq: H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel
Furcsa, szinte szürreális tény, hogy a francia különc fenegyerek, Michel Houellebecq első önálló kötete éppen H. P. Lovecraftról szól. Lovecraft a könyv 1991-es francia kiadásakor már a francia olvasóközönség szemében sem volt ismeretlen, de még nem volt olyan meghatározó irodalmi vagy popkulturális jelenség, hogy bárkinek az jusson eszébe, hogy éppen őróla írjon egy teljes kis kötetre való értekezést – márpedig Houellebecq pontosan ezt tette. Az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel egyszerre szerelmes levél, megfejtési kísérlet és kritika a főszereplőhöz. Értékelésénél fontos szem előtt tartani, hogy Lovecraft élete még nem volt olyan pontosan feltárva, mint manapság. Ráadásul maga Houellebecq is bizonyos szempontból féloldalasan viszonyul a szerzőhöz. De ha ezeken a hiányosságokon túl tudunk lépni, akkor egy rendkívül izgalmas elemzést olvashatunk egy kivételesen egyedi íróról, aki olyan érzületet öntött irodalmi szövegbe, ami csak egy évszázaddal később vált korszellemmé. Az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel a maga korlátosságával együtt is egyedi látásmódot és eredeti gondolatmenetet kínál, ami nem arra való, hogy definitív igazságként elfogadjuk, hanem arra, hogy gondolkodjunk rajta. Ha ezzel a nyitottsággal állunk hozzá – márpedig nem érdemes másként –, és egyébként kedveljük és ismerjük Lovecraftot, akkor roppant élvezetes elemzés. (Molnár András)
Kondor Vilmos: Az utolsó magyar akcióhős
Kondor Vilmos a történelmi regények után az alternatív történelmi műfajra váltott, és ez is jól áll neki. A Második Magyar Köztársaság-sorozatában egy elképzelt Magyarországán sikerült a II. világháborús kiugrás, így sosem volt szovjet megszállás. Az idén megjelent harmadik kötet, Az utolsó magyar akcióhős ismét valós történelmi eseményeken alapul, amit jól kever az író a fikcióval. A végeredmény pedig a sorozat eddigi legizgalmasabb és akciódúsabb története.
Nemes Albert – aki immár főfelügyelő – épp egy tolvajt készül bíróság elé juttatni. Az ügy egyszerűnek tűnik, egészen addig a pontig, amíg fény nem derül arra, hogy a férfi korábban zsoldoskatona volt Afrikában. Markovits ráadásul információkkal rendelkezik az évtized rejtélyéről: arról, ki gyilkolhatta meg Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkárt. Nemes nyomozni kezd régi társával, Gostival, ám ahogy göngyölítik fel a szálakat, úgy bonyolódik egyre jobban az ügy. Ráadásul veszélyes alakok fenyegetik nemcsak az ő életüket, de Markovits kislányáét is.
Az utolsó magyar akcióhős továbbra is hozza a Kondortól megszokott színvonalat. Izgalmas, fordulatos krimi, ami jól növeli a tétet, a lezárása pedig ugyan elvarrja a legtöbb szálat, mégis nyitva hagy bizonyos kérdéseket. Szórakoztató, karakterei szerethetőek, az alternatív idősíkon létező Magyarország és Budapest világa pedig még mindig érdekes, ahol mi is szívesen kalandoznánk. Vagy élnénk. (Nagy Anna)
Jennette McCurdy: Örülök, hogy meghalt az anyám
A sztárok életét feltáró életrajzi könyvek tudjuk jól, milyen megfontolásból születnek (spoiler: a tuti magas eladási számok miatt). De azért akadnak köztük bőven érdekes és olvasmányos darabok. És időnként vannak olyanok, mint az iCarly-val világhírűvé vált Jennette McCurdy memoárja, ami egyszerre traumafeldolgozás, egy szomorú gyerekkor mementója és a hollywoodi sztárgyár leleplezése. A Nickelodeon tinisorozata és annak spinoffja, a Sam és Cat bár nem mond semmit, hiszen egyiknek sem estem a célcsoportjába amikor menő volt, ám a kötet címe ígyis akaratlanul magára vonta a figyelmemet. Figyelemfelkeltő, kegyetlen, de mély fájdalom húzódik benne. És ennek az elvárásnak McCurdy íróként maximálisan eleget is tesz. Könyvében ugyanis bántalmazó édesanyjával együtt töltött gyerekkorát meséli el hol humorosan, hol pedig szívbe markolóan tiszta visszatekintéssel. Bár próbálja humorral feldobni a sorokat, olvasóként leginkább a döbbenet, majd a felháborodás, amit érezhetünk. Döbbenet, amin McCurdynek keresztül kellett mennie édesanyja meg nem valósult álmai miatt (színész akart lenni): érzelmi zsarolás, éheztetés, testszégyenítés és szexuális zaklatás. És ami ennél is megdöbbentőbb, hogy Jeanette leírása alapján ő ebben mennyire nem talált anno kifogásolnivalót, hiszen az édesanyjával állt szemben, aki – gyermeki nézőpontból – nem akarhat rosszat a lányának. Ami pedig felháborító, hogy mindez nem tűnt fel senkinek, főleg annak fényében, hogy McCurdy nem kisebb helyen töltötte gyermekkorát, mint a Nickelodeon stúdiója. A könyvet továbbolvasva érezik persze magyarázat érkezik: hogy vehették volna észre a bántalmazó szülőt, ha egy producer is szabadon kiélhette nem odaillő fantáziáit.
Erős tartalma ellenére McCurdy könyvét nagyon is érdemes végigolvasni, mert a szomorú és dühítő események mellett egy megnyugtatóan záruló felnövéstörténet, ahol egy lány rájön, hogy azt is csinálhatja az életben, amit ő szeretne. Miközben olyan nehéz feladatok is várnak rá, mint megtanulni feldolgozni és lezárni a múltat. És hogy ezt a könyvet olvashatjuk, ez utóbbinak a bizonyítéka, az igazi boldog lezárásé. (Scheirich Zsófi)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
