A Wicked mozifilm bemutatásának apropóján újra kiadták itthon a musical alapjául szolgáló, Boszorkány című regényt, ami egy meglepően sokrétű alkotás.
Az Oz, a nagy varázsló a klasszikusnak számító mesék közé tartozik, így legtöbbünk valószínűleg ismeri, ha nem az eredeti, L. Frank Baum-féle könyvváltozatból, akkor a Judy Garland főszereplésével készült filmadaptációból. Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.
A Boszorkány (angolul a Wicked) című regény főszereplője ugyanis nem más, mint a korábban pusztán egyoldalú, negatív figuraként megismert Gonosz Nyugati Boszorkány. Az ő élettörténetét ismerhetjük meg, fiatalkorától kezdve egészen a Dorkával (ismertebb nevén: Dorothy) való végzetes találkozásáig. Elfaba – ezt a nevet kapta a boszorkány, L. Frank Baum monogramjára utalva –, a történet szerint egy elmaradott vidéken nő fel, nem éppen idilli körülmények között, és igazi különccé válik, aki nem találja a helyét a közösségben. Közben olyan politikai folyamatok zajlanak le, amik őt kifejezetten taszítják, és cselekvésre késztetik, azonban amit szeretne, nem tudja elérni, ehelyett csak személyes tragédiák várnak rá – ez pedig egyre jobban megkeményíti a szívét.
Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a Boszorkány sztorija messze nem egyszerűsíthető le arra, hogy „a főszereplővel rossz dolgok történtek, ezért gonosz lett”.
Egyrészt Gregory Maguire egy lassú, és egyáltalán nem egyenletes folyamatként mutatja be Elfaba személyiségének alakulását, kiragadva életéből néhány fontos fordulópontokat. Másrészt eleve nem úgy ábrázolja őt, mintha eleinte valamiféle hibátlan, pozitív karakter lett volna – vagyis nem arról van szó, hogy egy kedves lányból az átéltek hatására gonosz banya válik. Épp ellenkezőleg: a szerző egyértelművé teszi, hogy Elfabában már kiskorában megmutatkozott egyfajta kegyetlenség, a gonoszság csírája. De még amikor egyetemistaként a közösség megvetését, a kitaszítottságot kell megtapasztalnia, akkor se egy elesett figurának tűnik, hanem olyasvalakinek, aki nagyon is ki tud állni magáért, ráadásul lényegében ugyanúgy negatívan viszonyul a többiekhez, ahogy azok őhozzá.
Magyarul az író nem igyekszik szimpatikussá tenni hősnőjét, hanem ránk, olvasónkra bízza, hogy milyen véleményt alakítunk ki róla.
Tulajdonképpen még az is elmondható, hogy Maguire a gonosz eredetével kapcsolatos kérdésre sem ad egyértelmű választ. Lényegében a befogadó saját értelmezésén múlik, mit szűr le az egészből. Mert az ugyan tény, hogy Elfabát sok rossz éri, de azért nem kizárólag kellemetlen élményekben van része – és ha sokan el is utasítják, azért vannak olyanok is, akik szeretettel, törődéssel fordulnak felé. Továbbá a sorsa alakulását sem kizárólag külső hatások határozzák meg, hanem a saját döntéseinek is szerepe van ebben. Azaz hiába van oka haragudni a világra, nem tekinthető teljes mértékben a körülmények áldozatának.
A didaktikusság és egyoldalúság elkerülése mellett a Boszorkány másik nagy erénye, hogy sohase megy el pszichologizálásba a szöveg.
Maguire ugyan időnként felvillant egy keveset Elfaba lelki világából, de inkább az a jellemző, hogy a tettei, viselkedése alapján kell megítélnünk. Sőt, a regény jelentős részében valamilyen külső szemlélő – szülei, iskolatársai – perspektívájából követhetjük nyomon a boszorkányt. Ugyanakkor a könyv jól felépített ahhoz, hogy egészen jól megérthessük a főszereplő személyét. Az viszont már rajtunk múlik, hogy milyen ítéletet mondunk róla, azaz tényleg Gonosznak látjuk-e, és ha igen, mennyire.
A regény abban is zseniális, hogy terjedelmes leírások nélkül, finom utalások, és elejtett megjegyzések révén építi fel a történet hátteréül szolgáló világot.
Egészen jó képet kapunk Oz birodalmáról, a különféle országokról és népekről, valamint a vallásokról, de még a történelemről, ezáltal pedig további témák, jelentésrétegek is megjelennek a könyvben a Gonosz természetének boncolgatásán kívül. Maguire ugyan a mi valóságunkhoz nagyon hasonlónak képzelte el ezt a kitalált helyet – így például a fő vallásuk egyértelműen megfeleltethető a kereszténységnek –, viszont a leírások kellően kreatívak ahhoz, hogy az elénk táruló fiktív univerzum azért érdekes és egzotikus is legyen. Ráadásul a társadalmi-politikai folyamatok, illetve a vallási élet bemutatása nem egyszerűen a levegőben lóg, hanem ezek beleépülnek a történetbe, mint mellékszálak, vagy a központi cselekmény részei. Talán annyi hibája van a könyvnek, ahogyan a Varázsló figuráját kezeli. Ő ugyanis amolyan távoli fenyegetésként, végső ellenfélként említés szintjén végig jelen van, a megjelenései azonban ehhez képest nem annyira hatásosak. De ez azért keveset tud rontani az összképen.
Érthető, ha valaki az eredeti Oz-könyv rajongójaként elutasítja a klasszikus történetnek ezt a kvázi kifordított újraértelmezését. Aki azonban nyitott a jól ismert történet alternatív átdolgozására, vagy szimplán csak egy fantasyt keres, ami a világépítésre és a karakterrajzra azonos hangsúlyt fektet, annak remek olvasmány lehet a Boszorkány!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
