A vámpír mint mitológiai szörny már annyi forma- és színeváltozáson esett át, hogy követni sem lehet. Csak az elmúlt években láthattuk a vámpirizmust toxikus kapcsolatban újraéledni (Renfield), ballerina vámpírlány képében tevékenykedni (Abigail), de nem volt hiány humánus vérfogyasztási szokásokat kutató békepárti vérszívóból vagy diktátorformában népét nyúzó fajtából sem (A gróf). Az eredeti vámpír alakjának ezeregy újragondolása és kicsavarása után talán már csak az tud igazán újdonságszámba menni, ha a poros, ám jól ismert szörnyűségében találkozunk vele. Robert Eggers Nosferatu filmje pedig mintha ezt ismerné fel. Kritika.
Eggers új filmje régóta dédelgetett álomprojekt, már 2015-ben bejelentette, hogy szeretné Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es filmje alapján saját remake-jét elkészíteni, ám a végleges film nemcsak a némafilmből, hanem Werner Herzog 1979-es Nosferatu: Az éjszaka fantomja filmből is sokat merít. Így a film nem Bram Stoker Drakuláját követi teljesen, hanem Murnau filmjét (hiszen a jogdíjak megfizetésének elkerülése miatt a némafilm forgatókönyvírói is jócskán eltértek az alapműtől). 1838-ban járunk, egy német városban, Wisburgban, ahova a friss házaspár, Thomas (Nicholas Hoult) és Ellen Huttert (Lily-Rose Depp) költözik. A feleséget lidérces álmok kezdik gyötörni, amelyekben egy, a Halálhoz hasonlatos lény kísérti. A fiatal nő félelmei mintha a valóságban is testet öltenének, legalábbis szerinte bizonyos események erre utalnak. Férje, Thomas munkahelye egy erdélyi misszióra küldi, mivel egy távoli nemes, úgynevezett Orlok gróf (Bill Skarsgård) jó üzletet hoz az ingatlanos cégnek azzal, hogy a közelben vesz birtokot. Bár Ellen rosszat sejt az utazás kapcsán, Thomas a kettőjük biztos anyagi jövőjének reményében mégis útnak indul. Ám a női megérzések nagyon is igaznak bizonyulnak, sőt valami elképzelhetetlent vetítenek előre.
Robert Eggers filmje csalódást kelthet azokban, akik az előző rendezéseihez hasonló virtuóz és újító, modern feldolgozást várnának. Eggers ugyanis most pont az ellentétes irányba indult, abba, ahol egy régi kedvenc örökségét éli újra, hogy a korábban megszeretett Eggers-szűrőn keresztül újrateremtse és továbbadja nekünk, nézőknek. Ebben az egyedi múltidézésben az új Nosferatu mesteri film. A fakó, deszaturált világban egyértelműen megelevenedik Herczog vámpírfilmje, míg az éjszakai jelenetek fény-árnyék játékában a német expresszionizmust idézik meg. Ezek mellett, főleg a díszletekben és a már-már borzongatóan nyers környezetben ott van az az Eggers, akit A boszorkányban megszerettünk.
A Nosferatu újító szándéka is leginkább ezekben az apróbb részletekben érhető tetten.
A Kárpátok hegyeiben élő helyi parasztok világa bár rövid időre, de évszázados néptörténetek és rémmesék ősi világát idézi meg. A maga bizarr szokásaival szinte idegennek érződik ez a miliő, ám az elvileg fejlett, német városi polgári élet sem szűkölködik furcsaságokban. A polgárok értetlensége barátjuk, Ellen hisztériagyanús rohamai kapcsán, majd brutális gyógymódjaik hasonló borzongást váltanak ki, mint egy-egy vámpírgyanús test karóval való megszurkálása. A modern világ borzalmaihoz nagyon sokat ad Lily-Rose Depp játéka, aki jó érzékkel egyensúlyozik a higgadt hősnő és a testét kihasználó démon áldozata közt, annak minden fizikai túljátszásával együtt.
Ha régi hagyományok, Robert Eggers nemcsak az akkor élt emberek életét festi újra részletesen, hanem a nagy egész, a Nosferatu alapját jelentő vámpírmítosz esetén is visszament az ősforráshoz. Az itt megjelenő vámpír – hasonlóan Stoker Drakulájához vagy a még nála is régebbi forrásokéhoz – ősi, misztikus, gonoszsága felfoghatatlan, a gyilkolás, a minden élőt elemésztő pusztítás, ami a természetes mozgatója, elborzaszt. Mindez pedig nemcsak tetteiben vagy filmnyelvi eszközökkel jelenik meg, hanem magán a vámpír, Orlok gróf alakján is.
Bár a Nosferatu sokáig titkolja a lény kinézetét, de amikor leleplezi, elődjeihez képest pont egy-egy fokkal, egy-két jó ötlettel teszi másabbá, olyanná, amely a sok évtizedes vámpírhagyományból emelkedik ki, mint új, egyedi figura.
Egyedül az róható fel az alakban, hogy Eggers fájóan nem kezd semmit a vámpír szimbolikus jelentésével. És látszólag szándéka sem volt erre, hiszen szinte ugyanazokat a jelképeket használja a vámpírral kapcsolatban (patkány, pestis), amelyeket már az 1922-es némafilm is.
Viszont Francis Ford Coppola 1992-es Drakula filmjéhez hasonlóan Eggers sem feledkezik meg a vámpírmítosz egyik ősi aspektusáról, a szexualitásról. A vámpír csábít, beférkőzik az áldozat elméjébe, és kifordítja azt, táplálkozása pedig egyszerre emlékeztet egy felkavaró aktusra és egy állati szörcsögésre. Ezen túlmenve Eggers az új Nosferatu központi konfliktusának is ezt a furcsa erotikát teszi meg, egy párkapcsolati drámát egy bizarr szerelmi háromszögbe csomagolva. Az új Nosferatu tényleges főhőse, Ellen magányos és szeretetre vágyik. Míg régen ezt egy rejtélyes démoni lénytől kapta meg (később kiderül, Orloktól), addig a jelenben férjét, Thomast próbálja érzelmileg elérni. Bár a férfi szereti nejét, pont ez a szeretet (biztos otthont biztosítani) idegeníti el őt a nőtől.
A magára maradt Ellen szellemi síkon küzd démonával úgy, mint egy volt exszel, akit egyszer sikerült lepattintania, de az nem érti, hogy a nem az nem. A felszínen zajló, a Wisburgba érkezett démon utáni nyomozás az okkult professzor, von Franz (Willem Dafoe) vezetésével, csak egy elterelés az események tényleges hőséről, Ellenről. Az ő megmentésére érkezett férfiakat Eggers ezzel teszi kicsit zárójelbe, hiszen ezt a gonosz elleni harcot nem lehet erővel megnyerni. Sokkal inkább szívvel és kívülállósággal, ezekkel az attribútumokkal pedig Ellen rendelkezik. A régi érzelmei miatt bűnösnek érzi magát, ami a kor akkori szokásai szerint is érthető, de a mindent lassan elemésztő fenyegetés árnyékában még inkább magát hibáztatja. Minden passzív vergődés és megszállottság ellenére (és szemben sok korábbi Drakula-adaptációval) így válik a tényleges hőssé Ellen, akiért izgulhatunk, hogy megtörik-e a volt szerető nyomasztása alatt, vagy túljár annak eszén az evilági szerelméért.
Bár a 2024-es Nosferatu sok részletében tud újszerű lenni, a tisztelet a korábbi filmek és a gótikus horror iránt megkötik Eggers kezét abban, hogy valami újszerűbbet hozzon ki ebből, és megmutassa, mivel tudná még érdekesebbé tenni a jól ismert történetet.
Ellen megfontoltan marad passzív, mégis egy háttérbe szoruló nő. Bár ha pontosan a mélyére nézünk, akkor az állítás nem teljesen igaz (spoiler: ne feledje senki, hogy a film karácsony idején játszódik), viszont az aktív szerep nincs teljesen kibontva, hiszen a 19. századi korszellem és a műfaji keretek nem engedhetik. A környezetében megjelenő karakterek mellékszereplők maradnak, csak annyi funkcióval, hogy időnként előrevigyék a cselekményt az ördögi gróf megérkeztéig, és könnyű alapot szolgáltassanak a Drakula-beli megfelelők beazonosításához. A mellékfigurák közül valamennyire Dafoe professzora emelkedik ki, aki az őrület határán táncolva vezeti néha a fenyegetés közepébe a többieket, vagy bölcs és megfontolt mentorként viseltetik irántuk. Viszont Ellen mellett talán nincs is szükség kidolgozottabb karakterekre, hiszen az ő belső vívódásához képest mindenki egy távoli alak, akiket az őhozzá viszonyítva van értelme szemlélni. Eggers pedig eszerint bővítette az olyan szereplőket, mint a Harding házaspárt.
Az említett hiányosságok elszalasztott lehetőségek egy remake esetében, miközben Eggersben rendezőként megvan bőven a potenciál, hogy éljen a fentiekhez hasonló témákkal. És ezekkel valamennyire élt is, de csak amennyire a vámpírmítoszok iránti tisztelet és műfaji keretek engedte. Viszont ha egy klasszikus műfaj és a vámpírmítosz megidézéseként tekintünk a Nosferatura, egy mesterien kivitelezett, hatásos, de nem túltolt, még bőven elegáns gótikus horrort kapunk.
Egy olyat, ami visszanyúl a régi időkbe, azok nyersségéig, ami pont azért fog újszerűnek hatni, mert már nagyon régen láttunk ilyen vámpírfilmet.
Olyat, ahol vér folyik, mindent elborít a horror, és a gonosz felfoghatatlanul gonosz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
