Az Oscar-díjas Adam Elliot, a Mary és Max író-rendezőjének legújabb animációs filmje ismét nem egy könnyed alkotás. Egy csiga mellékiratai kritika.
Ahogy azt a címe is sugallja, az Egy csiga emlékiratai egy élettörténetet mesél el: a gyermekkortól kezdve követi végig főszereplője megpróbáltatásokkal és veszteségekkel teli sorsát. Ez a hősnő, Grace Pudel már fiatalon is kissé különc személyiség, felnőtt korára pedig egy mániákus felhalmozóvá válik, és megszállottan gyűjti az általa rajongott csigákat ábrázoló tárgyakat. Az őt ért szerencsétlenségek közepette egyetlen igazi támasza idős barátnője, Pinky, aki bátorítja, hogy a történtek ellenére se hagyja el magát.
Kétségkívül vannak humoros, könnyed pillanatai a filmnek, de az Egy csiga emlékiratai sztorija összességében eléggé lehangoló.
Az alapvetően komor hangulat oka pedig nem egyszerűen az, hogy szomorú események játszódnak le, hanem az, hogy az egész a maga módján, furcsán életszerű. Elliot sokszor egyértelműen sarkít, és felnagyít dolgokat, de még az egész bizarr részekkel is valós jelenségeket dolgoz fel, és nagyon jól meg tudja ragadni azok lényegét. A főszereplő testvérének mellékszálában például megjelenik egy bizarr szekta, meg a melegek „kigyógyítására” tett kísérletek gyakorlata, és az egész valahogy egyszerre szürreális és fájóan valóságos. Éppen azért olyan hatásos a film, mert az alkotó ügyesen megtalálta a középutat, és egyszerre tud konkrét és elvont lenni.
Noha a főszereplő rengeteg negatív élményt élt át, az Egy csiga emlékiratai mégis azt akarja üzenni a nézőnek, hogy történjék bármi, nem szabad feladni, tovább kell menni – ezt a mondanivalót azonban nem tudja jól megtámogatni.
Grace sztorija kifejezetten depresszív, egészen el tudja venni az ember életkedvét, éppen ezért a végéről nagyon hiányzik a karakter motiválása. Ugyanis látva mindazt, amin a lány keresztülment, nehéz elhinni, hogy pusztán baráti noszogatás hatására, csak azért is alapon képes lenne megtalálni magában az erőt az élete folytatására. Ráadásul a végén a film egy kicsit visszakozik is: a villámcsapás hirtelenségével történik agy pozitív fordulat, aminek köszönhetően a főszereplő belső elhatározása lényegében szükségtelenné válik, hiszen immár lesz külső oka is arra, hogy ne dobja be a törülközőt.
A forgatókönyvvel ellentétben viszont az animáció hibátlan: az Egy csiga emlékiratai egy igazi stop-motion mestermű.
Egyrészt nagyszerűen működik – és sokat hozzáad a filmélményhez – a stílus kettőssége, ami abban áll, hogy míg a figurák karakterdizájnja akár egy kedves gyurmameséhez is elmenne, addig a színvilág inkább depresszív. Másrészt elképesztő kreativitás árad az alkotásból, legyen szó a legapróbb részletekig kidolgozott díszletekről, vagy a tűz és a füst hihetetlenül látványos (és vizuális effekteket nélkülöző!) animálásáról. Úgyhogy ami a megvalósítást illeti, az Egy csiga emlékiratai mindenképpen az év egyik legnagyszerűbb animációs alkotása. A stop-motion technika kedvelői számára valódi csemege, de mindenki másnak is ajánlott, akit érdekelnek az egyedi, felnőtteknek szóló animációs filmek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.