Christopher Paolini legújabb sci-fi regénye, a Fraktálverzum az Álmok a csillagok közt univerzumában játszódik, ám erre a mellékleteken kívül gyakorlatilag semmi sem utal. Paolini a high concept tudományos fantasztikumot ezúttal minimalista megközelítésre cserélte, és a tartalmat formai megoldásokkal legitimálja. De ez nem biztos, hogy minden esetben olvasóbarát-élményhez vezet. Spoilermentes könyvkritika.
Úticél: a Fraktálverzum
Az elsősorban sárkányos fantasyjeiről (Eragon-sorozat) ismert Christopher Paolininek már nem kell bizonyítania, hogy a sci-fiben is otthon van. Az Álmok a csillagok közt ugyanis egy felettébb szórakoztató, bár számtalan ismerős elemből összegyúrt űreposz volt, amely könyörög a folytatás és az univerzum kibővítése után. Az itthon 2020-ban megjelent regénynek azonban a szerző fejében élt már egy előzménye. Paolini elmondása szerint ugyanis a Fraktálverzum (Fractal Noise) alapötlete született meg először, egy álmából kifolyólag. A kezdetben csak novellának induló sztori azonban szépen lassan regénnyé duzzadt, de a folyamatos átírások, szerkesztések miatt az Álmok… került előtérbe.
Nem akarta azonban annyiban hagyni a Fraktálverzumot sem. Így a sci-fi világának címadóként szolgáló regény nemcsak magyarul, de eredeti nyelven is később jelent meg.
A létjogosultsága azonban az előzmény/folytatás ismeretében több kérdőjelet is felvet.
Ugyanakkor hiba lenne azt is állítani, hogy a Fraktálverzum minden érték nélkül való lenne. Önálló regényként kezelve (ahogyan Paolini maga is teszi), a grandiózus Álmok… sajátosságait félretéve, egy meglehetősen intim túlélő thriller/sci-fi benyomását kelti. De még így sem mentes a történetvezetési hiányosságoktól.
Üdvözöl a Talos VII
A Fraktálverzum 20 évvel az Álmok a csillagok közt eseményei előtt játszódik. Az Adamura űrhajó legénysége a látszólag lakatlan Talos VII bolygón egy furcsa jelenségre bukkan. Az anomália funkciója és eredete azonban ismeretlen. Egy felderítő csapatnak landolnia kell a bolygó felszínén, hogy felderítsék a hatalmas, ám szabályos méretű, magából hangokat kibocsátó jelenséget. A hajó xenobiológusa, Alex Crichton magánéleti problémákkal sújtott múltja miatt is vonakodik a részvételtől, ám az anomália vonzása ellenállhatatlannak bizonyul. A végül öt fősre duzzadó expedíció sikeréhez szükség lenne a tagok egymás iránti feltétel nélküli bizalmára is, ám ez már a kezdetekkor sincs meg. És mi történik ilyen esetben egy hasonló jelentőségű kutatással? Nos, a totális szarvihar szinte elkerülhetetlen.
A Fraktálverzum sokkal, de sokkal kisszerűbbnek, ezzel együtt pedig intimebbnek is hat, mint az Álmok a csillagok közt. Szinte nem is érdemes őket egy kalap alá venni, legyen bármennyire is azonos az univerzumuk, vagy az írójuk. Még az is megkockáztatható, hogy Paolini szándékosan ment ennyire ellene az Álmok… stílusának és hangulatának. Ezzel bizonyítva azt, hogy milyen határtalan fantáziával rendelkezik, és hogy mennyire tehetséges irodalmi világépítő.
A két regény kontrasztja nagyobb szinte nem is lehetne.
A Fraktálverzum irányába érzett csalódottság egy jó része pedig talán ennek lehet köszönhető. Sehol az a korábbi lehengerlő grandiózusság a cselekmény szintjén, vagy éppen a könnyed, mégis alapos és sűrű szakzsargon használat. De az élvezet-központú, popcorn mű ellenére is furcsa mélységeket rejtő karakterábrázolás és világmegváltó ambíciók is távolinak tűnnek. Mi marad akkor az újabb regénynek? A rejtélyfaktor és a kínkeserves túlélés melodrámával terhelt ábrázolása.
Nem bírom el a szenvedést
Amiben Paolini ezúttal igazán jeleskedik, az mindenképpen az elkeseredett és kilátástalannak látszó küzdelem hangulatának megteremtése. A szerző már-már klasszicista módon ábrázolja a bolygón található anomália felfedezésére küldött csapat kálváriáját. Mindenkinek nagyjából egyforma arányban próbál belemászni az elméjébe, a regény nagy részét mégis Alex Crichton közvetett tapasztalatain keresztül élheti meg az olvasó. Azonban a Fraktálverzum egy pontján minden karakter személyisége és motivációja kérdőjelessé válik, a narrátor nézőpontja (és elfogultsága) azonban hagyhat kérdéseket – szándékosan. A lehetetlennek látszó küldetésben ugyanis jóformán természetes módon mindenki megroggyan pszichésen, ez pedig csak jót tesz a karakter- és hatalomdinamikának a csapaton belül.
Paolini mintha csak egy sci-fibe burkolt hitvitát szeretett volna megírni, amiben viszont felülkerekednek a konyhafilozófiai közhelyek.
Sőt, picit talán okosabbnak szeretne tűnni, mint amilyen valójában. De a helyén kezelve, a regényben simán elfér egy kis idegenekkel kapcsolatos vallásfilozófia.
Ezzel együtt azonban a Fraktálverzum története picit üres és megmagyarázatlan, miközben a cselekményvilága pedig önismétlő és monoton. Ez simán a stílus számlájára is írható. Hiszen egy hosszú ideig tartó, embert próbáló küldetést hogyan is lehetne hitelesebben ábrázolni, mint egy olvasót próbáló, sokáig stagnálni látszó, egyhangú cselekményen keresztül?
Forma és üzenet így végül is összeér, ami kicsit sem elhanyagolható erény.
Ugyanakkor mégis lehet akár lustaságnak, trehányságnak, vagy akár kapkodásnak is vélni. Maradjunk pozitívak, és feltételezzük, hogy előbbi az igaz feltevés. A karakterek azonban még ezzel együtt is egysíkúak, személyes motivációik bár érthetőek, de nem eléggé cizelláltak vagy átélhetőek. Crichton csöpögős, érzelmileg manipulatív és hatásvadász belső vívódásában pedig ízléstől függően még túlzásokba is esik Paolini. Ez viszont nem szerencsés egy főhős esetében.
Verdikt
A fentebbi sorokkal pedig egyáltalán nem szeretném elvenni senki kedvét a regénytől. Christopher Paolini nem lett rosszabb író, mint korábban. És a Fraktálverzum sem egy rossz regény. Pláne, ha képes az olvasó totálisan külön kezelni az előzménytől/folytatástól. Hiába a repetitív cselekményvilág, az egydimenziós karakterek, vagy a túlzott, de megkérdőjelezhető érzelmi manipuláció. A túlélő-thrillert a sci-fivel vegyítő dramaturgia,
az érdekfeszítő alapkoncepció és a történelmi regényeket idéző történetvezetés kellő vonzerőt sugároz.
De sajnos objektíve tekintve is vannak olyan hiányosságai, amelyek képesek rontani az összképen. Az önismétlésben rejlő unalomfaktor, vagy a kiszámítható szereplők, a sehová sem tartó, felszínes filozofálások ilyenek például. Ettől függetlenül jöhet a Fraktálverzum következő felvonása, amely remélhetőleg vegyíti az eddigi két regény jó tulajdonságait.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
