T. J. Klune indulatból született regénye, a Túl az égszínkék tengeren egyfajta védő-és támogató beszéd a transznemű közösségért. Egy érzelmektől túlcsorduló mese, amely az elfogadásért vívott harcról és a családi összetartás erejéről szól. Kritika
Némi háttérinformáció
T. J. Klune köszönetnyilvánításában kendőzetlenül indokolja a Túl az égszínkék tengeren születését. Egyértelmű visszavágásnak szánja J. K. Rowlingnak, akit 2020 óta rendszeresen érnek kritikák a transzfób kommentjei és posztjai miatt. (Lásd a 24.hu összefoglaló cikkét a témában.) Klune egyik jeles képviselője a queer közösségnek és egyértelműen személyes sértésnek veszi Rowling nézeteit. A hangos gyűlölet, amely a transznemű közösséget éri egyáltalán nem elfogadható, éppen ezért ezt a regényt nekik ajánlja, mint az Anti– J. K. Rowling T. J. Klune. Ez az indulat pedig nagyon erősen rányomja a bélyegét a történetre, ami sajnos nem feltétlen tesz jót az olvasási élménynek.
Mi történik Túl az égszínkék tengeren?
A sorozat első része, a Ház az égszínkék tengernél, amelyben megismerjük Linus Bakert, aki a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársaként az árvaházakban élő mágikus képességű gyermekek jólétét felügyelte. Így érkezett a Marsyas-szigetre egy különleges megbízás keretein belül. Itt azonban a gyermekek és Arthur Franklin Parnassus intézményvezető személyében valódi családra és szerelemre talált.
A Túl az égszínkék tengeren ennek a csodásan megírt, érzékenyítő történetnek a folytatása. Rögtön az elején visszaugrunk Arthur múltjába, ahogyan a szigettündér, Zoe segítségével felújították az elhagyatott árvaházat. Ami azért jelentőségteljes, mert eddig nem tudhattuk milyen körülmények között tért vissza arra a helyre, ahol életének legkegyetlenebb élményeit szerezte. Méginkább fontos mert a regény alapját a férfi szörnyű gyerekkori traumái adják, amelyeket most az olvasó is mélyrehatóan megismer. Arthur ugyanis mágikus lény, méghozzá egy nagy erejű főnix. Ezek után a jelen eseményeit követhetjük, amikor is egy meghívásnak álcázott beidézést kap a Minisztériumtól, hogy a nyilvánosság előtt beszélhessen az őt ért sérelmekről. Végül az egész tárgyalás gyorsan átcsap egy politikai csatározásba, amely nyomán megpróbálják Arthurt a sarokba szorítani. Párosunk félelemmel, ám elszántsággal a szívében, illetve egy David nevű árva jeti fiúval térnek vissza a szigetre, hogy közösen felvegyék a harcot az elnyomással.
Arthur Parnassus vagy T. J. Klune története a Túl az égszínkék tengeren?
A kötet egyértelműen Arthur Parnassus felemelkedésének történetét mutatja be. Végig az ő érzelmei vannak a középpontban, amelyek folyamatosan hullámoznak. Látjuk őt magasan és szabadon szállni, de a legmélyebb ponton is, amikor kitör belőle az elnyomott feszültség és kétségbeesés. Ő olyan szereplő, akit nem lehet nem szeretni. Folyton mások jólétét helyezi az előtérbe, így rendkívül keveset foglalkozik a saját érzelmeivel. A sztori egyik legérzelmesebb pillanata is ehhez kapcsolódik. Kiáll az elnyomás ellen, még akkor is, ha a cselekedeteivel szembemegy a törvénykezéssel.
Rajta keresztül ismerjük meg Klune gyermeknevelési nézeteit, aki mélységesen elítéli a testi fenyítését, vagy ha engedély nélkül érintünk meg valakit.
Arthur tipikusan olyan apa karakter, aki szeretettel, figyelemmel, a filozófia segítségével és rengeteg kommunikációval éri el, hogy a gyerekekkel szót értsen. Ezek a tézisek és nagy beszélgetések időnként sajnos erőltetettnek tűnnek. Kicsit túlzás, hogy egy hétéves gyerekkel is ugyanúgy tud beszélgetni, akár egy tizenöt évessel, mivel nehéz elhinni, hogy azonos módon bonyolódnának filozófiai okfejtésekbe.
Nem lehet elmenni viszont szó nélkül amellett, hogy Klune a saját szócsövének is tekinti Arthurt, ami szintén ad egy kis keserédes szájízt a történetnek. Számos ponton érezhető, hogy a Túl az égszínkék tengernélt az indulatok szülték és az író mindenáron meg akarja védeni a transzneműeket. Pedig Klune nem az idegből és sértettségből megírt könyveiről híres, hanem arról, hogy mennyire természetesen és csodálatosan képes beleépíteni a mondandóját a szövegeibe. Az ajánlójában nagyon szépen meg is fogalmazza:
[…] Látlak titeket, hallak titeket, szeretlek titeket. Ez a történet nektek szól.
Ennek mentén többször is beleszövi a transzneműséget egy olyan regénybe, amely alapból az elfogadásról szól. Arról nem is beszélve, hogy a melegházasság teljesen elfogadott már az első részben is, illetve a gyerekek egyértelműen képviselik a társadalmi sokszínűséget. Klune konkrétan az idézett gondolatait is szépen beleszövi a cselekménybe a gyerekeken keresztül:
Láss engem! Fiú vagyok. Lány vagyok. Minden vagyok, és semmi, és minden, ami a kettő közé esik.
Néhol azonban sajnos nem sikerült ennyire belesimuló módon megjeleníteni a transzfóbiát, hanem szinte beleordítja a képünkbe. Például amikor az oktatási miniszterről esik szó, akiről az egyik legfőbb tudnivaló, hogy bírálta azokat a szülőket, akik orvoshoz fordultak segítségért a transznemű gyerekükkel. Az adott kontextusban, minthogy mágikus gyermekek bántalmazásáról fog szólni a tárgyalás, nem annyira releváns, mert transznemű ifjakat nem szerepeltet, ugyanakkor érthető, hogy ez egy fontos téma.
A szerző a legjobb szándéktól vezérelve mindent is bele akart zsúfolni egyetlen kötetbe. Rengeteg társadalmi problémát behoz, amelyekre végül később nem tér ki. Megmutatja, hogy vannak a világában még olyan kormányzati személyek – ahogy a valóságban is–, akik nem akarják elfogadni a „másság” bizonyos formáit. A Túl az égszínkék tengerben éppen ezért is rezeg a léc, mert Klune egyszerre akar a mágikus világ problémáiról és a való élet problémáiról írni. Az író egyszerre akar a saját sztorijában törvénymódosítani, mint ahogy a való életben is szeretné, hogy megtörténjen, ami egy nemes gesztus, viszont ezzel párhuzamosan akarja a karakterei történetét is elmesélni.
[…] A törvényekről, amiket hatálytalanítani kell, hogy kikövezhessük az utat egy olyan világhoz, amelyben mindenkinek jogában áll azt kezdeni az életével, amit csak akar.
A kivitelezés sajnos pontosan ezen csúszik el, mert nem kapunk teljes képet arról, ami a külvilágban zajlik, csak szeleteket. Emiatt pedig nem tudjuk eldönteni, hogy most akkor a mágikus gyerekek akarnak a középpontban maradni, vagy úgy egyébként minden mágián kívül eső élőlény is.
Szeret. Nem szeret. Szeret?
Amellett, hogy az egyik főszereplő köré fonódik a történet, T. J. Klune kimondottan ügyelt arra, hogy a gyermek szereplők karakterfejlődése is bemutatásra kerüljön. Szerencsére többüket is jobban megismerjük, illetve egy új árvával is bővül a banda, aki üde színfoltjává válik a cselekménynek. A megszokott humor továbbra is rajtuk keresztül jelenik meg, bár most az eddigieknél kissé visszafogottabban.
Bizonyos szempontból az első rész sémájára épül a folytatás, jelen esetben azonban sokkal nagyobb szerepet kap a politikai jelenlét. A Minisztérium bele akar szólni a varázsiskola… ja nem, az árvaház dolgaiba, itt méginkább. Ezzel kapcsolatban kifogásolható lehet a kettős mérce, amelyet Klune a jó és rossz, elfogadás és nem elfogadás szinten alkalmaz. Például ha az egyik fél csinálja ugyanazt, mint a másik csak pepitába azt nem annyira elítélendőnek vagy indokoltabbnak állítja be a szerző. Ez pedig nem feltétlen tisztességes az olvasóval szemben sem, mert a másik oldalról nem kapunk teljes képet. Vannak a jók és a rosszak, de átmenetet egyáltalán nem kapunk. Nem ismerjük meg a szigeten kívüli élő emberek közül senki álláspontját, illetve a sajtósok is csak eszközök a hangos szóra. Érdekes lett volna egy olyan ember nézeteit is megismerni például egy riporteren keresztül, aki nem áll nyíltan egyik oldalon sem.
Ami nagyon jól működik a sok negatív rész ellenére, hogy erősebben megmutatkozik a családi összetartás, és szerencsére mágiából is többet kapunk. A varázslatos elemek rengeteget dobnak az olvasási élményen, ugyanis Klune hajlamos néha túlságosan szirupos lenni. A legvégét is ennek megfelelően egy grandiózus lezárással intézi el, amely arra enged következtetni, hogy a változás elindult. A kimenetele pedig már az egész teremtett világ emberiségének hozzáállásán múlik. Remélhetőleg a befejezést ismét a tiszta szeretet, és nem a túlfeszített indulatok írják majd.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
