Egészen valószínűtlen sikertörténet a Terrifier-filmsorozat menetelése. Míg az első teljes értékű film egy valódi underground trash darab, addig a második epizód már a mainstream közönséget is szemmel látható módon csalogatta be a mozikba. A harmadik epizód pedig elérte azt az ingerküszöböt, hogy itthon is érdemes legyen bemutatni. A Bohócrém karácsonya így nálunk is felkerülhet a karácsonyi filmmaratoni listára. Már ha valaki vevő a valóban extrém vérontásokra. Igen, a film még az edzettebb horrorfanokat is képes lehet elborzasztani. Nyomokban spoilereket tartalmazó kritika.
Terrifier: rétegfilmből mainstream siker
Hogy mi vezethetett ahhoz, hogy a Terrifier-széria ellentmondást nem tűrő módon vegye be magát a mainstream horror diskurzusba, annak számos oka lehet. Először is, mostanra már biztosan eljutottunk odáig, hogy a 2010-es éveket leuraló démonos/szellemes plázapozitív jumpscare orgiák teljesen elfáradtak. A Démonok között sikere nyomán szárba szökkent mainstream ijesztgetések már évek óta nem képesek igazán megmozgatni a horrorfanatikusokat. De még csak az átlag moziba járókat sem igazán. A 2010-es évek második felében népszerűvé váló, jobb híján post-horrorként aposztrofált filmek pedig visszatértek saját kis buborékukba. Noha az Aster/Peele/Eggers triumvirátus és az A24 stúdió által ismertté tett vonulat az átlaghorrorokon is maradandó “sebet ejtett”, viszonylag hamar kiderült, hogy a széles közönséget célzó horror útja nem ez lesz hosszú távon. Ahogy azt a hamar ikonikussá vált rendezők életművének alakulása is bizonyítja.
A piacon tehát elkezdtek megjelenni az olyan több irányba tapogatózó művek is, amelyek igyekeztek több mindent magukba olvasztani az elmúlt évek horrortrendjeiből. Legyen egy kis arthouse hatás, maradjanak a démonok és okkult témák, de közben legyen valamicske az ezredforduló slasher feltámadásából is. Miközben a társadalmi mondanivaló, vagy pszichológiailag értelmezhető témák is jelenjenek meg. Ez az útkeresés pedig egy egészen érdekes és turbulensnek mondható horrorfilmes színteret eredményezett az elmúlt pár évben. Ennek eredménye az is, hogy egy kvázi-ellenkulturális fordulattal (újra)megjelentek a jó ízlésre, vagy a filmkészítés szabályaira fittyet hányó, gore-ban tocsogó sokkfilmek is. A látszólag céltalan, és egyszerre szélsőségesen öncélú, erőszakban tobzódó modern splatter filmek mintadarabjává vált a Terrifier is, amely teljes mértékben valószínűtlen módon hódoltatta be a horrorfanokat.
Damien Leone filmjei egy olyan kulturális jelenség részévé váltak, amire már régen volt példa.
Nem mellesleg pedig életre hívta az utóbbi kb. 20 év legikonikusabb slasher figuráját is Art the Clown személyében.
A gyilkolás a művészete
A Terrifier valóságos sikertörténet. Legalábbis abban az értelemben, hogy egy low budget szerelemprojektből fokozatosan sokakat érdeklő mainstream kasszasikerré vált. Damien Leone 2008-ban hívta először életre a fekete-fehér pantomimes gyilkos bohócot. Art első rövidfilmjei azonban csak a 2013-as All Hallow’s Eve szkeccsfilmbe olvasztva kaptak először nagyobb nyilvánosságot. Három évet kellett várnia az első teljes filmjére, amikor is 2016-ban bemutatták a Terrifiert. Art ezután szépen lassan, először a horror underground sokat emlegetett figurájává vált, és rövid időn belül már mémekben idézték fel újra. Az első saját filmje azonban még olyan, amilyen ezen a szinten elvárható.
Félamatőr, a horror aranykora és a maszkmesteri munka előtt tisztelgő darab, amely inkább jópofa, mint kimunkált.
Leone viszont már itt is megmutatta, miért is nem illik őt félvállról venni. Remek érzéke van a gore-jelenetek vászonraviteléhez, miközben egyszerű, de nagyszerű, és hiánypótlónak számító eszközökkel teremt meg egy potenciálisan ikonikus horrorkaraktert.
Mindezen erények persze nem pótolják a filmkészítésben fellelhető más jellegű hiányosságait. Elsősorban értve itt a narratológiai lyukakat. A Terrifier ugyanis szinte abszurd szinten random módon működik, ahol a szereplők csak úgy belebotlanak a címszereplő gyilkosba, és elhaláloznak, vagy megpróbálnak túlélni. Nemcsak története, de igazán következetes cselekményvilága sincs a filmnek. Csupán annyi biztos, hogy van ez a félig mókás bohóc, aki nagyon kreatív módon képes gyilkolni, és talán anyakomplexusa van. Leone viszont furcsa módon mégis zsánerhű bizonyos szempontból. A splatter filmek korai kritikusa, Michael Arnzen jegyezte meg az alzsánerrel kapcsolatban, hogy
a splattert valójában mindennél jobban érdekli a gore és a maszkmesteri munka totális dicsőítése.
Ez az egyedül következetes eleme a filmeknek. Történetet, hiteles színészi játékot vagy változatos cselekményt aligha szabad várni tőlük. Leone ehhez tartja magát a Terrifier 2 esetében is, miközben érthetetlen hosszúságban mégis megpróbál valamiféle természetfeletti mítoszt építeni Art köré. A Bohócrém karácsonya pedig pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol korábban abbamaradt.
Ilyen egy Bohócrém karácsonya
Innentől spoilerek annak, akik nem látták a Terrifier 2-t.
Miután a ki tudja miféle démoni entitás által megszállt Victoria (Samantha Scaffidi) a pszichiátrián életet ad Art (David Howard Thornton) fejének, az ördögi páros igyekszik összeszedni magát. Miután sikeresen megtalálták a kiutat és elértek egy elhagyatott házhoz, hosszú mélyalvásba merülnek, mielőtt újra akcióba lépnének. Eközben Sienna (Lauren LaVera) is túl van egy hosszú terápián, a közeledő karácsonyt pedig megpróbálja a nagybátyjánál tölteni. Art és Victoria azonban felébred, hogy szerencsétlen Siennának idén se legyen meghitt a szeretet ünnepe. De vajon az édesapja által készített kard meddig képes megvédeni a lehetetlen helyzetbe került lányt?
Ha valamiről elmondható, hogy valóban exponenciálisan javuló minőséget mutat, az a Terrifier-sorozat. Noha az első rész minden suta bája ellenére sem lépett túl a félamatőr szinten, a folytatásnak már voltak figyelemre méltó momentumai. A történetet alkotó habarcs hiába lett kikeverve, elég híg volt ahhoz, hogy valódi összetartó erőként legyen jelen. Ráadásul a film hosszát sem indokolta igazán semmi. A gore-jelenetek legitimálása sem volt teljesen sikeres, elosztásuk sem sugallt koncepciót, miközben a sztori releváns részét negyedelni is lehetett volna. A Terrifier 2 így hiába lett “korhűen” fényképezve, túlságosan elnyújtott és üresjáratokkal telített. Lauren LaVera jelenléte viszont mind színészileg, mind karakterileg feldobja a gyilkos bohóc elleni harcot. Ő is valószínűtlenül jó eleme ennek a furcsa kavalkádnak.
Belekben gazdag boldog karácsonyt
A Bohócrém karácsonya lényegében ötvözi az első és a második Terrifier film erényeit.
A második rész mítoszépítését viszi tovább az első rész véletlenszerűségével.
Részleteiben tehát olyan, mint egy karácsonyi horror szkeccsfilm, ahol Art egyszer itt, majd egyszer ott randalírozik. A különböző gyilkossági rohamok között persze semmi értelmezhető kapcsolat nincs, mint ahogy az is teljesen random, ahogy végül az egész becsatlakozik a főszálba. Történetmesélési szempontból tehát egészen felesleges elemezni, hiszen a teljes Terrifier-sorozat csődöt mond következetes narratológiai szempontok szerint vizsgálva. Éppen így, filmesztétikai gondolatok mentén is felesleges magasröptű értekezésekbe bocsátkozni a Bohócrém karácsonya kapcsán. Damien Leone ugyanis lényegében csúcsra járatta végletekig exploitation filmalkotói látásmódját. Amivel végülis kiszolgálja a sokáig kiéheztetett, gore-ra és belekre vágyó horrorrajongók közönségét.
A harmadik Terrifier konkrét snittekben (Ragyogás, Fekete karácsony), de hangulatban is idézi a VHS korszak horrorgyöngyszemeit. Legyen szó akár a fényelésről, a kínosan sokáig mutatott gyilkosságokig (zuhanyzó jelenet pl.), vagy a zenékről. A néhány esetben beteges szintig tolt morbid humor főleg a szkeccsszerű epizódokban emeli a gore-jelenetek komolytalan voltát. A fő történetszálban viszont nincs akkora szerepe, hogy nyugodt szívvel horrorkomédiának lehessen nevezni, és képes furcsa hangulatingadozást előidézni.
A Bohócrém karácsonya ezzel együtt is egy ízig-vérig retro szellemiségben fogant elborzasztás,
amely még a valóban edzett horrorfanoknál is képes lehet kicsapni a biztosítékot. Mert hiába volt pár extrém darab a ‘70-es, ‘80-es években is, meg hiába volt a kétezres évek gyilokpornó és francia extrém hulláma, a Terrifier-széria lubickol a határfeszegetően öncélú gore-sokkolásban.
Verdikt
Nehéz a Bohócrém karácsonya kapcsán objektívnek lenni. Számos olyan eleme van, melyet a filmkészítés egyes aspektusaiból érdemes vizsgálni. Ilyen a maszkmesteri munka, vagy a zene kreatív használata. De ugyancsak ilyen a színészek fizikalitása is. Art és Sienna szerepében ugyanis olyan alakításokkal találkozhatunk, melyek mellett nehéz szó nélkül elmenni. Előbbi tehát jogosan lehet ott a klasszikus slasher gyilkosok panteonjában, viszonylag fiatal kora ellenére is. Míg másikuknak mindenképpen jár a tiszteletbeli scream queen cím. Ugyanakkor van-e bármi értelme ennek az egész agymenésnek? Nos, ez már fogósabb kérdés. Mindenesetre a harmadik Terrifier filmben látottnál mindenkinek boldogabb, vérontástól mentes karácsonyt kívánunk!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
