Clint Eastwood (valószínűleg) utolsó filmje, a Juror #2 egy tárgyalótermi dráma, amelynek főhőse esküdtként kínzó erkölcsi dilemmában találja magát. Eastwood rendezőként klasszikus amerikai témához, az esküdtszéki eljárás bizonytalanságaihoz nyúlt. A végeredmény egy jó alakításokkal teli, rengeteg kérdést felvető és nyitva hagyó, a téma ismerőssége ellenére frissnek ható film. Spoilermentes kritika.
A Juror #2 egy esküdtszéki eljárást követ végig, amelynek során egy fiatal lány, Kendall halála kapcsán el kell dönteni, hogy a barátja, James Michael Sythe (Gabriel Basso) bűnös-e a meggyilkolásában. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján Kendall és James hevesen, és a külső szemlélők számára a tettlegességgel határosnak tűnő indulattal összeszólalkoznak egy út menti szórakozóhelyen, mire a lány gyalog, egymagában útnak indul hazafelé a szakadó esőben, a fiúja pedig egy darabig követi. Másnap a lány összezúzott holttestét az út melletti sziklás árokban találják meg. Az eset emberölésnek tűnik, és a legkézenfekvőbb gyanúsított éppen a balhés természetéről már ismert James.
A főszereplő a címben említett kettes számú esküdt, Justin Kemp (Nicholas Hoult), akinek felesége, Allison (Zoey Deutch) hamarosan megszüli közös babájukat. Ez annál örömtelibb, mert egyszer már elveszítettek egy ikerpárt. Ebben a kényes helyzetben hozza úgy a sors, hogy Justinnak is részt kell vennie a vádesküdtszék munkájában.
A bibi – egyúttal a filmet átjáró feszültség eredője – ott van, hogy
Justin számára nem ismeretlen az ügy, amelynek elbírálójává válik.
Azon az estén, amikor Kendall elviharzott, Justin is beült a kérdéses szórakozóhelyre. Ekkoriban elég feszült időszakon ment keresztül ikrei sorsa miatt, ezért gyógyult alkoholista létére kikért egy töményet, majd úrrá lett a kísértésen, érintetlenül hagyta az italt, és hazaindult. Aztán egyszer csak autója nagyot rázkódott, mintha elütött volna valamit, de amikor kiszállt, nem látott semmit a szakadó esőben és a vaksötétben. Az esetet elkönyvelte egy szarvas elütésének – az állatokra tábla is figyelmeztetett –, és nem gondolt többet a huppanással. Egészen az ügy körülményeinek ismertetéséig.
A Juror #2 egy tárgyalótermi dráma, ami az amerikai filmvilágban hagyományosnak tekinthető módon az esküdtszék működésébe enged a valósággal többé vagy kevésbé összhangban álló betekintést. Az esküdtszék témája komoly múltra tekint vissza az amerikai filmvilágban, hiszen az ottani igazságszolgáltatás egy ellentmondásos, ám vitán felül fontos intézményéről beszélhetünk. Clint Eastwood elsősorban nem az esküdtszék belső dinamikáját és vitáit állítja középpontba, hanem Kemp belső vívódását.
A dilemma belátható. A vádlott nyilvánvalóan ártatlan. Justin ezt nemcsak pontosan tudja, de ráadásul esélyes, hogy ő felelős az áldozat haláláért. Ez már önmagában azért problémás, mert érintettként nem vehetne részt az elbírálásban. De ennél nyomatékosabb szempont, hogy vélhetően súlyos börtönévekkel kellene szembenéznie a beismerés esetén.
A cselekmény helyszíne Georgia, ahol a halált okozó közúti szabályszegést igencsak súlyosan bünteti a törvény, ráadásul Justin visszaesőnek minősülne, ugyanis egyszer részegen már sikerült tropára vágnia az autóját.
Márpedig ha az ember alapvetően normális, a társadalomra nem veszélyes fazon, akinek volt egy ballépése, amiről igazából nem is nagyon tehet, és emellett éppen családot készül alapítani, akkor erkölcs és tisztesség ide vagy oda, elég méltánytalan lehetőségnek tűnik a börtön. Ennek megfelelően Justin nem is leplezi le magát, ehelyett igyekszik hangot adni a vádlott bűnösségével szembeni kételyeinek.
A Juror #2 legnagyobb részében Justin őrlődését és flashbackjeit követhetjük nyomon. Ez egyszerre nyomorúságos és elgondolkodtató élmény. Nyomorúságos, mert a film helyenként át-átcsúszik egyfajta „tévedések vígjátékába”, és aki nehezen viseli a félreértések, titkolózások miatti kellemetlen helyzeteket, az szenvedni fog. Ám mégis elgondolkodtató, mert súlyos és nehezen feloldható kérdés elé állítja a nézőt, ami jogilag még csak-csak megválaszolható több-kevesebb bizonyossággal, de az igazságérzetünket igencsak próbára teszi. És a film nem kínál egyszerű, megnyugtató választ; az első pillanattól az utolsóig szájbarágás nélkül a nézőre bízza annak mérlegelését, kinek mennyire megérthető a helyzete és álláspontja. A történet legvégén sincs megoldás, a film hatalmas cliffhangerrel zárul.
Ennek elérése nem kis fegyvertény Clint Eastwood részéről. Az erkölcsileg helyes döntés első blikkre magától értetődő: Justinnak be kellene jelentenie saját érintettségét, illetve a vádlottra nézve kedvező körülményt. A rendező azonban gondoskodik róla, hogy maradéktalanul átéljük – mintha a saját sorsunk forogna kockán – a döntés személyes tétjét. Amikor a veszélyeztetett terhes feleségünknek szüksége van ránk, és a cselekményünk miatt – amit lehet, hogy nem is követtünk el – menthetetlenül derékba törne az életünk, az igazságosság és az erkölcsi integritás hirtelen sokadlagos szemponttá fokozódnak le. Justin magára marad a tépelődésben, hiszen senkivel nem oszthatja meg nyomasztó sejtését. Az egyetlen ember, akivel szabadon beszélhet, egy ügyvéd, ő viszont csak megerősíti Justin magára hagyottságát. A probléma az, hogy Justint korábban már büntették ittas vezetésért, ezért visszaesőként kellene felelnie olyan ittas vezetés miatt, ami halált okozott, ezt pedig Georgia állam törvényei is szigorúan büntetik. Az ügyvéddel való rövid beszélgetés csak arra derít fényt, hogy az esküdtszék semmi körülmények között nem hinné el, hogy Justin nem nyúlt az italához, ezért ha a főhős előállna az igazsággal, az egyenes utat jelentene a börtönbe.
Az esküdtszékes filmek nem titkolt célja a létező igazságszolgáltatási rendszer bírálata az Egyesült Államokban. Ez a kritikus hozzáállás nem hiányzik a Juror #2-ből sem. Ha egy mondatban kellene lényegretörően összefoglalni, mi a gond az esküdtszékkel a film tálalásában, azt lehet kiemelni, hogy
az esküdteknek segédfogalma sincs a bizonyítási teher mibenlétéről a büntetőeljárásban.
A Juror #2 ezt nem tolja a néző arcába, de néhány jelenet egyértelművé teszi. Egy büntetőügyben a vádlott bűnösségét akkor lehet megállapítani, ha az kétséget kizáróan – az angol ezt úgy mondja: „beyond a reasonable doubt”, de a lényeg nagyjából ugyanaz – bizonyosságot nyer. Azaz bűncselekmény miatt akkor tekinthető valaki felelősnek, ha a bizonyítékok egyértelműen, minden más lehetőséget kizárva támasztják alá a bűnösségét. Ez az alapelv olykor az európai országokban is csorbát szenved, az Egyesült Államokban viszont, ha esküdtszéki eljárásra kerül sor, akkor jogilag képzetlen, hétköznapi emberek döntenek arról, szerintük mi történt valójában. A Juror #2-ban az esküdtek sokszor nem arról diskurálnak, mi történhetett és mire engednek következtetni a körülmények, hanem arról, hogy mennyire volt rohadék a vádlott. Ennek érzékletes példája a film vége felé a beszélgetés Justin és esküdttársa, Marcus (Cedric Yarbrough) között, melynek során az utóbbi arról beszél, sem a bűnösségről, sem az ártatlanságról való meggyőződés nem alaposabb a másiknál. Ez elég hibás érvelés, hiszen nem egyszerűen azt kell eldönteni, melyik álláspont hihetőbb, hanem arról kell(ene) állást foglalni, történhettek-e másként az események, mint a vádlott bűnösségét alátámasztó verzió. És akár Justin, akár James az elkövető, túl sok körülmény hiányzik a bűnösségük ilyen egyértelmű megalapozásához.
Ami azt illeti, rendszerint Justin hozakodik elő a leglogikusabb érvekkel és kételyekkel.
Ezzel pedig a rendező érdekes csavart visz a filmbe. Justin szempontjából a legkedvezőbb kimenetel a vádlott felmentése lenne, hiszen akkor nem büntetnének ártatlan embert az ő feltételezett botlása miatt. A bűnös titok, amit rejteget, nyíltan vagy burkoltan, de kikényszeríti belőle az ártatlanság mellett szóló, vagy legalábbis a bűnösséget megkérdőjelező érveket.
A film értékeléséhez hozzátartozik, hogy
Clint Eastwood helyenként kicsit megengedően kezeli a realitásokat a drámai feszültség megalapozása érdekében.
Ezek nem rontják a film élvezetét és elsőre nem is szembeszökőek, de némi utánagondolással beláthatók. Mindenekelőtt azt érdemes kiemelni, hogy a Juror #2 nem igazán ad számot arról, hogy amennyiben tényleg Justin volt a gázoló – márpedig az egész film ennek a gyanújára épül –, akkor miért nem merült fel a halottvizsgálat során a gázolás lehetősége. Bár nem értek az igazságügyi orvostanhoz, talán nem alaptalan a felvetés, hogy a gázolás, illetve az agyonverés okozta sérülések megkülönböztethetők egymástól, viszont efölött a film nagyvonalúan áttekint, holott a test még nem indulhatott olyan mértékben oszlásnak, hogy ezek a nyomok felismerhetetlenné váljanak. Márpedig onnét kezdve, hogy a gázolás is a reális lehetőségek között volt, csorbát szenved a bűncselekmény kétséget kizáró bizonyossága.
A Juror #2 a sok tényezőből összeadódó erkölcsi dilemmát helyezi középpontba, amihez képest az ügy egyéb résztvevői háttérbe szorulnak.
Ez különösen és perverz módon plasztikus a vádlott esetében, akit Eastwood tényleg az ügy tárgyává fokoz le, ő játssza a legkisebb szerepet, holott az ő élete és sorsa forog kockán. Rajta kívül viszont meg kell említeni Faith Killebrew (Toni Collette) ügyészt, valamint a vádlott kirendelt védőjét, Eric Resnicket (Chris Messina). Az ügyész éppen választási kampányt folytat, amihez nagyon is kapóra jönne az elítélés egy nagy médiafigyelmet kapó, közfelháborodást okozó ügyben. A kirendelt védő kapcsán pedig elhangzik, hogy a piaci munkadíj töredékéért dolgozik. Vagyis a rendező mindkettejük esetében felvillant olyan intézményi és emberi körülményeket, amelyek negatív irányban befolyásolhatnák a munkájukat, azonban ezek szerepe sem olyan egyszerű, ahogyan rosszmájúan gondolhatnánk.
Az eljárás professzionális résztvevői alapvetően lelkiismeretesnek tűnnek.
Nem vitás, hogy az elítélés – a vádlott tényleges ártatlanságától függetlenül – nagyban megdobná a Faith Killebrew kampányát. Ennek ellenére az ügyész láthatóan törekszik az igazság megismerésére. A védő is törekszik jól ellátni a feladatát annak ellenére, hogy nem egy „jól fizető” ügyfél érdekében jár el, bár hozzátehetjük, vannak mulasztásai az ügyben. Mégis összességében eltökélt szakembereket láthatunk, akik legjobb tudásuknak és szakmai értékrendjüknek megfelelően igyekeznek elműködtetni az igazságszolgáltatás gépezetét. Ezzel a professzionalizmussal szemben a Juror #2 elsősorban nem az esküdtek képzetlenségét állítja szembe, hanem a véges, zárt jogi kategóriákba soha be nem dobozolható mindennapi életet.
A Juror #2 által felvetett számos dilemma között talán ez az, amit érdemes külön kiemelni. A film egy pillanatra sem ítélkezik senki fölött, és nem csinál karikatúrát a mégoly tökéletlen büntető igazságszolgáltatásból. Ehelyett ráirányítja a figyelmet arra a banális, ám annál igazabb szakmai közhelyre, hogy a jogrendszer nem képes előrelátni minden lehetséges esetet. Ez egy olyan probléma, ami független attól, hogy a rendszer bevon-e jogban járatlan elemeket az ítélkezésbe vagy sem. Clint Eastwood igen jó érzékkel alkotta meg filmje kisarkított, valószínűtlen, ám mégis könnyen elképzelhető alapszituációját, és rámutat arra, hogy a részrehajlásmentes, elfogulatlan szabályalkalmazás időnként olyan emberek sorsát érintheti, akik a hétköznapi értékítéletünk alapján egyáltalán nem „szolgálnának rá” a jogkövetkezményekre. Akkor, amikor a törvényalkotó nap mint nap ötletszerűen belebarmol bármilyen jogszabályba csak azért, hogy a tömegek pillanatnyi indulatának eleget tegyen,
egy ilyen film kijózanító élmény, ami elképzelhetővé teszi a belebarmolások nyilvánvalóan előre nem látott negatív következményeit is.
Ráadásul sajátos megvilágításba helyezi a durva büntetésekkel való fenyegetést és annak kontraproduktív mellékhatásait. Abban az országban, ahol rendszeresek a hírek a lakott területen illegális gyorsulóversenyeket tartó kreténekről és a miattuk meghaló ártatlanokról, bizonyára sokan vagyunk, akik boldog műanyag lakatot kívánnak a szóban forgó illetőknek. Ilyen háttérrel könnyű azonosulni Georgia állam közlekedési büntetőjogának vasszigorával. A Juror #2 mégis más megvilágításba helyezi a problémát: a szigorú büntetés ugyanis a jelen esetben az igazság kiderítésének akadályává válik. Justin eleinte szeretné előadni, hogy akár ő is lehet a gázoló, de az általa felkeresett ügyvéd lakonikus tanácsa szerint ezzel akár egy életre is rács mögé kerülhet. Mindezt úgy, hogy a film nyilvánvalóvá teszi: nem egy közveszélyes emberről beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki egy rossz véletlennek köszönhetően okoz(hat)ott balesetet. Bármilyen rettenetes az ügy tétje, nehezen tudnánk egyértelműen kijelenteni, hogy önként vallomást tennénk ilyen helyzetben.
A sokféle dilemma remek színészi alakításokkal párosul. A főhős vívódása, bizonytalansága és lelkiismeret-furdalása jól érzékelhető Nicholas Hoult játékán keresztül. Az esküdtek hiteles, esendő, hús-vér emberekként jelennek meg, akik követik – mégoly reflektálatlan – igazságérzetüket, de közben szeretnének mihamarabb hazajutni. Toni Collette-nek, úgy látszik, jól fekszik az ambiciózus nő szerepe, hiszen A hatalom első évadában is ilyen karaktert alakított roppant meggyőzően. A Juror #2 végén a Justinnal folytatott beszélgetése során néha olyan ádáz pillantásokat vetett a főhősre, amelyektől a néző is megsemmisül.
Verdikt
A Juror #2 klasszikus amerikai témát dolgoz fel, és egy rendkívül súlyos dilemmát mutat be kifejezetten a főhős belső motívumaira fókuszálva. A film válaszokat nem kínál, kérdéseket és végtelen mennyiségű beszélgetnivalót ám annál inkább. Clint Eastwood 94 évesen egy rendkívül friss, elgondolkodtató és nem utolsósorban jól megrendezett filmet rakott le az asztalra. Ha ez tényleg az utolsó filmje, le a kalappal, remek alkotással zárta le pályafutását. Ha pedig idővel kiderül, hogy mégsem, bízzunk benne, hogy a Juror #2-nál nem adja alább.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
