Az írók titkos élete egy szórakoztató krimi-ponyva, ami csak úgy olvastatja magát, és aminek kifejezetten jót tesz, hogy képregény.
Guillaume Musso francia író a strandon-reptéren-vonaton olvasgatós ponyvaregények egyik jelenlegi királya. Elképesztően termékeny, és ugyan felületes, de kifejezetten izgalmas könyvekkel látja el nemcsak francia, de nemzetközi rajongóit. Alkotásainak egy része misztikus, egy része pedig krimi, bár a legtöbb nem mélysége miatt népszerű. Miles Hyman pedig egy amerikai illusztrátor – a meghatározó horrorjairól ismerhető Shirley Jackson (Hill House szelleme) unokája –, aki irodalmi klasszikusokat és műveket illusztrált vagy adaptált. Kettejük munkájának közös gyümölcse Az írók titkos élete, ami Musso regényének képregényesített változata – mely egy felületes, de korrektül összerakott olvasmány.
Nathan Fawles fiatalon írt három meghatározó, óriási sikerű regényt, majd letette a (lant helyett a) tollat. Az irodalom csúcsáról a Földközi-tenger partjától nem messze lévő Beaumont-szigetre vonult vissza. A helyiekkel összebarátkozott, de interjút soha nem adott, és mogorván elhajtott mindenkit, aki utána érdeklődött, vagy próbálta kideríteni, hogy mi is a „Fawles-rejtély”. Ő is, és ügynöke is csak azt hangoztatta: az a rejtély, hogy nincs rejtély! Évekkel később a sors érdekesen alakítja a dolgokat. Egymástól – látszólag függetlenül – a szigetre érkezik Raphael és Mathilde. Előbbi a helyi könyvesboltban kezd dolgozni. Írói aspirációi vannak és szeretne tanácsot kérni Fawlestól, akinek nagyra értékeli munkásságát. Utóbbi egy svájci újságíró, aki számára szintén meghatározó volt Fawles irodalma, és úgy tűnik, szeretné őt jobban megismerni. Mindeközben pedig egy eukaliptuszfára szögelve találnak egy halott nőt, és fokozatosan kezdenek összefonódni a múlt és a jelen történései, valamint a szereplőgárda sorsai.
A mediterrán régió élénk színekkel elevenedik meg a vaskos képregény lapjain, Az írók titkos élete pedig remekül adja át azt az idilli, kellemes hangulatot, amit áraszt magából a sziget. A karakterek kissé egyszerűbben vannak realizálva, de bőven elegendőek ahhoz, hogy értelmezzük a hangulatokat és érzelmeket. Az egy kicsit zavaró, hogy a férfiak szinte teljesen ugyanúgy néznek ki. A felépítés klasszikus képregényes, egymást követő négyzetes vagy téglalapos panelekkel és old-school szövegbuborékokkal, a grafikának pedig van egyfajta elmosódott, befejezetlen jellege, ami egyrészt valamennyire felületessé teszi, másrészt viszont
remekül passzol a gyors, lappörgetős olvasáshoz.
Ugyanis Az írók titkos élete kifejezetten izgalmas. Képregényként a leíró sallang (ami nem általában sallang, de itt biztosan az lenne a regényben) a vizualitásban merül ki, és a párbeszédek vagy gondolatok maradnak olvasnivalóként. Ugyan nem túl magvasak, de lökdösik előre a cselekményt, mi pedig izgatottan követhetjük az éveken és országokon átívelő eseményeket. Csavarok, váratlan fordulatok sokaságát zúdítja ránk a sztori, és élvezet kideríteni az igazságot, miközben saját elméleteinket is felállíthatjuk. Ne számítsunk semmi komolyra vagy mélyre, ráadásul néha kissé nyakatekert az egész, de azért így is szórakoztató. A szereplők sem túl sokoldalúak, inkább csak archetipikus eszközök, akiken keresztül a groteszk narratíva kibontakozhat. Képregényként kifejezetten gyorsan lehet olvasni, csak elég masszív a kötet, így a ponyvák sajátos tengerparti-reptéri-vonatos megközelítése itt aligha érvényesül.
Musso előszeretettel dobál be idézeteket nagy szerzőktől, ami, vélhetően, egyfajta legitimizációként szolgálhat saját munkájának. Ez az erősen öncélú megközelítés itt határozottan jópofán működik, ugyanis a fejezetválasztókként szolgáló idézeteknél saját korukban és kultúrájukban, időnként munkáik szimbólumaival jelennek meg a képkockákban az írók, mintha interjúalanyok lennének, akik hozzánk szólnak. Ez nemcsak egy kreatív megoldás, hanem valami, ami képregényként igazán jól működik.
Határozottan klisék sokaságával találkozhatunk Az írók titkos életében, de ez valamennyire meta szinten is jól működik. A könyv egyik tematikus mondanivalója ugyanis a következő kérdés: honnan inspirálódnak az írók? Vajon át kell élniük azokat a történéseket vagy érzéseket, amikről írnak? Meg kell mindent tapasztalni ahhoz, hogy hiteles legyen? Vagy elég nagyon empatikusnak lenni, vagy hatalmas képzelőerővel rendelkezni? Egyértelmű, hogy lehet gyilkosságról írni gyilkolás nélkül, de vajon meg kell tapasztalni a dühöt, a gyűlöletet, a rideg kimértséget vagy épp az indulatokat? A klisék halmaza kissé erre világít rá. Ironikusan demonstrálja, hogy ha az előző kérdések jelentős részére „igen” lenne a válasz, akkor elképesztően mozgalmas, kaotikus, gyakran veszélyes lenne az írók élete. Pedig Fawles összegzése inkább tükrözi a valóságot: magányos, izolált létezés egykor az írógép, most már inkább a billentyűzet fölött. Ahogy Françoise Sagan francia író mondta:
Az író egy szerencsétlen állat, akit ketrecbe zártak önmagával.
A végeredmény pedig egy szórakoztató, még ha nem is túl emlékezetes élmény. Képregényként és történetként is rendben van, és abban a két-három órában, amit vele töltünk, leköt és szórakoztat. Ha emlékezetes nem is marad, legalább elkalauzol egy kellemes szigetre, sötét titkokkal. Meta jellege sem túl mély, és az is lehet, hogy csak én láttam bele, bízva abban,
hogy Az írók titkos életének van egy titkos mondanivalója is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
