A Multiverzum Kiadó nem sokat teketóriázott Az őrület hegyei második albumának kihozásával. François Baranger illusztrátor igencsak nagyot gurított az első rész vizualizálásával, egyúttal komoly elvárásokat plántált az olvasóba a második rész kapcsán. Nem árulunk zsákbamacskát: ez utóbbi is igen pöpec lett. Kritika.
Lovecraft hőseitől szerencsétlen sorsú, magatehetetlen, a mérhetetlen kozmosz közömbös erőinek kiszolgáltatott flótásaitól ott búcsúztunk el Az őrület hegyei képes albumának első kötete végén, hogy felfedezik a Vének antarktiszi városát, és összekoccanó térdekkel-fogakkal ámuldoznak annak monumentalitásán. François Baranger az események vizualizációja során gondoskodott arról, hogy dideregve átérezzük a hatalmas déli sarkvidék kietlenségét, könyörtelenségét, és a saját, hozzá mérten riasztó jelentéktelenségünket. Az elbeszélés cselekménye a föld alatt, a Vének városának falai között folytatódik, melyet az eónok leforgása alatt körbevettek a földtörténeti rétegek.
A második kötetben a végeláthatatlan távlatok helyett a mélyben a kutatók fölé-köré záródó falak árnyas rejtekei dominálnak.
Ezt a legelső kép, amellyel az albumot felnyitva szembetaláljuk magunkat, minden kételyt eloszlatva egyértelművé teszi: az elénk táruló látvány olyan, mintha egy hatalmas barlangcsarnokba ereszkedtünk volna alá, amelybe csak néhány nyíláson keresztül jut le a szűkös napfény. A képek jelentős hányadában vagy ezek a beszüremkedő napsugarak szolgáltatják a világosságot, vagy a szereplők zseblámpája.
Ám földalattiság ide, falak közé zártság oda, a monumentalitás érzése változatlanul meghatározó.
Baranger hatalmas és tökéletesen idegen világba kalauzol bennünket, és a két felfedező elemlámpájának fénypászmáját követve beleveszünk a régészeti, sőt, földtörténeti múlt messzeségeibe, felsejlik előttünk egy olyan világ, amit eleddig el sem tudtunk volna képzelni. És miközben a lámpafény ráirányítja a tekintetünket arra, amit az alkotó meg szeretne mutatni nekünk, körülötte a hatalmas árnyak fenyegető titkokat rejtegetnek.
Baranger láthatóan igyekezett beleszőni a képeibe azt a dinamikát, ami Lovecraft eredeti alkotásában is megfigyelhető a régmúlt és a jelen között. Ahogy a felfedezők megfejtik a város falain látható írásszerűséget, fokozatosan feltárul előttük egy döbbenetes történelem. Baranger vissza-visszatekint ennek a megelevenedett, furcsa múltnak egyes mozzanataira, méghozzá olykor kifejezetten olyan pillanatokra, amelyek éppenséggel nem tekinthetők tipikusan Lovecraftra jellemző helyzeteknek. Gondolok itt mindenekelőtt arra, hogy az albumban láthatjuk, amint a Vének lézerfegyverekkel lövöldözik Cthulhu sarjait valamelyik őstörténeti háborújukban. Az „ősbűnt” – már ha egyáltalán bármilyen mértékben is hibának tekintjük – természetesen maga Lovecraft követte el azzal, hogy utalást tett a Vének különböző hadviseléseire a kozmosz különféle fajzataival szemben. Akárhogy is: Baranger olyan dinamikus pillanatokat vitt képre, amelyek egyáltalán nem jellemzők egy Lovecraft-írásra. Ezen túlmenően Lovecraft történeteiben az idő legalább olyan jelentős karakter, mint az emberek, akik sorsát nyomon követjük, és Baranger erre is tekintettel volt, amikor a falba vésett írások néhány eseményét képre vitte.
Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor talán ezen a ponton tehetnék egy észrevételt. Az őrület hegyei második albumának egyik legsajátosabb képe a Vének városának korhű látképe abból az időből, amikor még tényleg eleven volt és az Antarktiszon is jóval melegebb éghajlat uralkodott. Néhány hasonló képet még nagyon el tudtam volna képzelni a virágzó korszak mindennapjaiból. Képek abból az időszakból, amikor még ott kóboroltak az ősállatok a környéken, a növényzet pedig teljesen idegen volt a maitól, egy-két jelenet a társadalmi életből, esetleg az a bizonyos pillanat az emberszerű vonásokkal rendelkező, merő szórakozásból létrehozott majommal – az elbeszélés telis-tele van olyan jelenetekkel, amelyeket sokan szívesen látnánk Baranger művészi zsenijének közvetítésében.
Baranger láthatóan a Vének „szörnyszerű” oldalát domborította ki a történetből.
Ez persze nem érdemi kritika, az album ebben a formában is kitűnő. A megjegyzés inkább csak arra irányul, hogy bőven van még potenciál a műben egy olyan kiváló alkotó számára, mint Baranger; illetve hogy ez a képi feldolgozás kevés figyelmet fordít arra, hogy a Vének a történet vége felé „emberré” válnak a narrátor szemében, vagyis civilizációalkotó, kutató, szárnyaló intellektusú közösséggé, amely páratlan fejlettsége ellenére – vagy épp amiatt – magára szabadított valami sokkal veszedelmesebbet.
Mindenesetre Az őrület hegyei nemcsak Lovecraft személyes életművében, hanem a kozmikus horror alzsánerének fejlődésében is megkerülhetetlen mérföldkő, vagyis az irodalom egy olyan területéhez kapcsolódik, amelyben a félelem prominens szerepet kap. Ennek megfelelően a hatalmas romok és a közöttük megelevenedő szörnyalakok vészterhes fenyegetésként jelennek meg, amit Baranger a színhasználattal, a rá jellemző fény-árnyék hatással tesz hatásossá. Ehhez hozzáadódik a rendhagyó, idegen architektúra, ami Lovecraftnál kiemelkedő jelentőséggel bírt, és van olyan fontos része a vizuális adaptációnak, mint maguk a szörnyek. Ez utóbbiak ugyanis általában nem emberi látásra vannak kitalálva, az építmények viszont gigantikus, üres csontvázakként árulkodnak a „számlálatlan korokról”, amelyekben felfoghatatlan élet töltötte be hatalmas csarnokait.
És kiaknázatlan témák ide vagy oda, végső soron ez fog számítani – vagy legalábbis ez számítani fog. Baranger a művészetével telibe találja Lovecraft kedvelőit. Az őrület hegyei második etapja – de ez igazából bármelyik lovecrafti témájú Baranger-albumról elmondható – az a kiadvány, amit lapozgatva az ember legszívesebben felkurjantana, hogy „Igen! Ezért jó Lovecraft-rajongónak lenni! Hálás vagyok, amiért abban a évszázadban élhetek, amelyben Baranger alkot!”
Verdikt
François Baranger Az őrület hegyei második részében követi a történet főszereplőit a Vének ősvárosának földrétegek által borított régióiba. Az illusztrációk szokás szerint kiválóan közvetítik a lovecrafti idegenség érzését, és átélhetővé teszik az ámulatot, amit a szerző a szereplőkbe ültet. A képek nem fednek le mindent az eredeti történetből, de emiatt nem esünk kétségbe, mert a meglévő illusztrációk is remek kíséretet jelentenek az elbeszélés olvasásához.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.