A Netflix pazar bal agyféltekés thrillert hozott nekünk, ami annyira túljár az eszünkön, hogy alig tűnik fel, hogy egy csapatnyi kicsinyes, ellenszenves figura marakodásáról szól csak. Ami belül van filmkritika.
Shelby (Brittany O’Grady) és Cyrus (James Morosini) kapcsolata végzetesen kihűlt – azonban megmentésére tett utolsó kétségbeesett kísérleteiket félre kell tenniük, ugyanis küszöbön Reuben (Devon Terrell) barátjuk esküvője, aki a lagzit megelőző estére összetrombitálja az elmúlt évek során alaposan szétszéledt haveri társaságukat. Közülük is a legjobban eltűnt, titokzatos zseni Forbest (David Thompson), aki egy furcsa találmánnyal állít be: a partijátékként prezentált gép azt ígéri, hogy a rácsatlakoztatott játékosok tudatait és testeit összecseréli. De mint az az este folyamán kiderül, ezt végzetes hiba bedobni egy olyan csapatba, ahol titkon mindenki a másik életére vagy párjára vágyik – ne adj’ Isten, régi sérelmekért szeretne elégtételt venni.
Az első nagyjátékfilmjével debütáló Greg Jardin hűen követi a Találmányhoz hasonló, kisköltségvetésű, agyas, szikár thrillerszenzációk által kijelölt utat: néhány szereplő, egyetlen helyszín és egy kibogozhatatlan, többszintű labirintus, amely olyan gyakran vesz egy újabb fordulatot, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Mintha saját találmányát is azért zárná egy közönséges bőröndbe, hogy jobban együtt éljen ezzel a csináldmagad-sufniesztétikával – igaz, villájának neonfényekkel és műtárgyakkal benépesített, vibráló vágásokkal és kameramunkával hajtott képisége arról árulkodik, hogy a kliprendezőként is tevékenykedő úriember azért ad a látványra is, és nem csak egy mozgóképbe fogalmazott rejtvényt ad elő.
Ezzel együtt az Ami belül van is pont ugyanúgy mindent a rejtélyeknek és a néző feje csavargatásának rendel alá, mint a szubzsáner nagyágyúi a Triangle-től a Coherence-ig, amelyekből igazából szintén nem emlékszünk semmi másra, mint hogy harmadik nézésre sem fogtuk fel őket, és azóta is zsong tőlük az elménk. És az, hogy a legfrissebb hasonló példát is csak bő egy évtizeddel ezelőttről tudtam felidézni, jól mutatja, hogy mennyire hiánypótló, egyben mekkora teljesítmény egy ilyen filmet letenni az asztalra, ami ráadásul nem valamiféle időhurkos kavarással, hanem egy teljesen eredeti (de utólag belegondolva mégis döbbenetesen kézenfekvő) alapötlettel kápráztat el minket.
De még hogyan! Azt gondolnánk, hogy a klasszikus gyilkosos játék „ki kinek a testébe került”-változatát nincs hova fokozni, az Ami belül van ehhez képest jó párszor képes magasabb fokozatba kapcsolni, és egy újabb csavart behozni a képletbe.
Jardin istenigazából még azzal sem törődik, hogy módszeresen végigjátssza az egyes szellemességeit (milyen például, ha valaki egy betépett haver testébe kerül hirtelen? a nemcseréktől pedig egyenesen ódzkodik), hanem olyan tempót diktál, hogy szinte azt sincs időnk felfogni, az előző körben hol vert át minket.
Ez sajnos azzal is jár, hogy amit megtudunk és megismerünk a szereplőkkel kapcsolatban, mind ennek a mestertervnek a része – ironikusan fogalmazva, csak testként van szüksége rájuk, hogy a megfelelő döntéseket hozzák az adott pillanatban. A történet nem hagyja a karaktereket lélegezni, és meglehetős erőszakossággal mozgatja őket útjukon, minden jellemvonás és döntés csakis azért létezik, hogy a megfelelő helyre illeszkedjen a pontösszekötögetősben. Idővel ezért is lehet az a benyomásunk, hogy egy rakás kicsinyes, felszínes, ellenszenves figurával van dolgunk, akikkel nem, hogy mi nem barátkoznánk, de az is érthetetlen, egyáltalán mi kötötte valaha össze a semmirekellő aranyifjút, a visszahúzódó spiri lányt, különc csodagyereket és a vérprofi influenszert.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem, és ahogyan a kísértetiesen hasonló koncepció mentén felhúzott Játsszunk gyilkosost! (Bodies Bodies Bodies) is elhasalt nálam a mindent insta-lájkokban és kultúrharcos-mémekben mérő Z-generációs modoron, úgy az Ami belül van esetében is a szereplők személyisége nem bug, hanem feature.
Mindenesetre nehéz menni Jardin drámájának erkölcsi győzelmeivel és mondanivaló-kezdeményével, amikor legszimpatikusabb karakterének is az élete vágya, hogy influenszer-értékű szocmédia-jelenléte legyen.
Az Ami belül van tulajdonképpen saját nagyságának az áldozata: a „mit tennél, ha valaki más testébe kerülnél?” kérdése (pláne ekkora számú szereplőnél) annyira szerteágazó gondolkodásra ad lehetőséget, hogy szinte véteknek érződik egy csapatnyi sértett, impulzív haver kvázi-osztálytalálkozójának partijátékaként ellőni, és nem egy eleve fajsúlyosabb drámát fakasztani belőle. De akármennyire is nem hagy nyugodni ez az érzés, ha az Üveghagymának (részemről) meg lehetett bocsátani, hogy mindent a műfajnak és szórakoztatásunknak rendelt alá, úgy ezen alkotás esetében is elmondható, hogy annak ellenére is hiánypótló, hogy ami belül van, az igazából igen átlátszó és üres.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
