A Birodalom korával Michael J. Sullivan befejezte a Ryria-krónikák előzménysorozatát, Az Első Birodalom Legendáit. De vajon sikerült-e a Mítoszok korában elindított, és a Ryriában gyakran felbukkanó mitológiai és cselekményszálakat rendben lezárni? Vigyázat, spoileres tartalom!
Egy korszak lezárul
A Mítoszok korában megismerhettünk egy, a bronzkorszak előtti társadalmat, és annak tagjait, a rhunákat, akik fából épített kerekházakban élnek, aprócska közösségekben, nem ismerik a kereket, a hordót vagy a fűrészt, és a fegyvereik is igen kezdetlegesek. Ami még fontosabb: az írást sem ismerik, és úgy hiszik, a Nidwalden folyó túlpartján halhatalan istenek élnek: a fhreyek. És Raithe (a későbbi Istenölő) és az általa bosszúból elkövetett gyilkosság kell ahhoz, hogy kiderüljön, az „istenek” nem halhatatlanok, még csak nem is istenek, és a rhunák/emberek – majd emiatt a fhreyek/elfek, sőt a dhergek/törpök – világa is teljesen felforduljon, majd gyökeresen átalakuljon. És ezzel váljon többé, érthetőbbé – és sokkal érdekesebbé – a Ryria-kötetekben ábrázolt világ, valamint a sorozatok eseményei és mitológiája.
Sullivan megteremtett számtalan fontos, érdekes és szerethető karaktert, akiknek a sorsát hat köteten át követte – kivéve azokét, akiket szinte George R. R. Martini elszántsággal iktatott ki a történet során.
A Birodalom korában azonban a szereplők egy igen fontos része még visszatérhet a halálból, hogy megmentsen más szereplőket, valamint a teljes rhuna (és ezáltal a fhrey és a dherg) népességet is – és a szerző itt vágta el az előző kötet, A halál kora cselekményét. Így szinte a teljes záró részben azon izgulhatunk, kijut-e mindenki a túlvilág különböző birodalmaiból, és ha igen, még időben ahhoz, hogy megakadályozza az események rosszra fordulását. Ha meg nem, akkor mi a fenéért nem?
És aztán kapunk egy lezárást – amivel nem biztos, hogy mindenki elégedett lesz.
Sullivan, a zsonglőr
Az Első Birodalom legendái-sorozat köteteit olvasva sokszor támadt az az érzésem, hogy Sullivan olyan, mint egy zsonglőr, aki tányérokat pörget meg, vékony rudakra helyezi őket, sorban, egymás után, és mikor a legelsőnek csillapul a pörgése, és már épp leesne, a zsonglőr odarohan, és ismét megpörgeti, ahogyan aztán a többit is.
Számomra ugyanezt művelte Sullivan ezzel a sorozattal – csak nem tányérokkal, hanem karakterekkel és eseményekkel. „Feldobott” jó pár sorsot: Nefronét, Perszephonéét, Suriét, Raitheét, Malcolmét, Mawynduléét, és még lehetne sorolni a rengeteg, a teljes történet szempontjából nagyon fontos szereplőt (csak ez kitenne egy oldalt a cikkben). És elkezdett – vagyis a karakterei által elindított – jó pár eseményszálat, amelyeket aztán úgy összegabalyított, hogy valódi tehetség kellett hozzá, hogy mindet kibogozza.
De míg a zsonglőr tányérjai általában nem potyognak le – maximum a gyakorlási idő alatt –, addig Sullivan megoldásai nem mindig tűnnek hasonlóan sikeresnek. Így A Birodalom kora befejezése után bőven maradhat hiányérzet az olvasóban, és érezhet elégedetlenséget is.
Mert vannak csodálatos történetszál-lezárások, és ezek közül az egyik legszerethetőbb Surié. Emellett annak, aki olvasta a Ryria-krónikákat, és emlékszik a legvégén egy bizonyos „tollas” jelenetre, valóban meghatóan zárul A Birodalom kora utolsó fejezete. És a túlvilágok megalkotásával jó néhány, az életben nyitva hagyott sorsot/történetet is nagyon szépen zárt le a szerző.
Azonban ezek mellett van olyan szál is, amit Sullivan hat köteten át vitt, ráadásul kiemelt helyen, hogy aztán az utolsó regény végén totál blődli módon elvágja.
És ez Brin, no meg Brin Könyvének a sorsa. Aki olvasta a Ryria-köteteket, tudja, hogyan alakult a történelem, hogyan forgatott ki az egyház az évszázadok során minden eseményszálat – ahogyan azt is, hogy a Ryriában soha, egyetlen oldalon sem esik szó Brin Könyvéről, amely elmondja az igazságot Nefronról és az ő félisten voltáról. Miközben többször is elhangzik az egyik legfontosabb szereplő, Malcolm (sokszor a szerző szócsöve) szájából, hogy ez lesz az emberiség történelmének legfontosabb dokumentuma.
Én úgy éreztem, Sullivan itt a saját csapdájába esett. Ahogyan több utószóban is elhangzik, az író eredetileg egyetlen, vaskos kötetben akarta elmesélni a Legendák kora, A halál kora és A Birodalom kora sztoriját, csakhogy a felesége, Robin megvétózta ezt, mert így rengeteg esemény össze lett volna csapva. Innen nézve talán érthető, hogy Brin sorsa logikailag teljesen értelmetlenül alakult, mintha az író sem tudta volna, hogyan oldja fel Az Első Birodalom Legendái és a Ryria közti ellentmondást. (Bár a regény utolsó fejezetében – és az utószóban is – szóba kerül egy bizonyos Farilane hercegnő, aki egy későbbi korban ősi szövegeket kutat, és Sullivan így talán, remélhetőleg, mégsem engedi el teljesen ezt a szálat.)
Ráadásul Brin sorsának lehetett volna egy (mindezek ellenére) szép lezárása, ami valószínűleg sok olvasót tett volna boldoggá – csakhogy Sullivan ezt nem írta meg.
Ahogyan a felesége, majd az ő utószavából is kiderül, úgy érezték, nem szükséges, mert az olvasók úgyis el tudják képzelni a lány sorsával kapcsolatos utolsó jelenetet. Miközben – és megint csak az utószóra hivatkoznék – a szerző és neje szerint számtalan béta-olvasó jelezte, hogy nagyon is hiányolja ezt a megoldást (és több könyvértékelésben is olvastam ugyanerről).
Innen nézve több szerzői megoldás és lezárás totálisan értelmetlennek vagy hiányosnak tűnik, mintha Sullivan már annyira belefáradt volna a saját sorozatába, hogy minél gyorsabban le akarta zárni, akár ilyen áron is.
És nem Brin sorsának alakulása az egyetlen abból a szempontból, hogy igencsak hagy hiányérzetet az olvasóban, és bőven vet fel kérdéseket. Perszephoné, Gifford, Moya, Roan, Tekchin, Tesh – lehetne még sorolni a karaktereket, akik hat köteten át uralták és alakították az eseményeket, és most egyetlen szűk kis fejezetben jelennek meg a végén, és kapnak valamiféle lezárást – ha egyáltalán. Sullivan a befejezésnél majdnem a teljes hangsúlyt áttette arra a szereplőre, akit – ahogyan az a saját utószavából kiderül – eredetileg főhősnek szánt, aztán rájött, hogy egy egyáltalán nem kedvelhető mellékfigura. És ez Nefron – akinek a további uralkodásáról szintén alig tudunk meg valamit. Mindezek miatt az olvasó az utolsó kötet befejezése után kissé elképedve és csalódottan nézhet, azzal a kérdéssel a fejében: ez meg mi volt?
A visszafelé olvasás élvezete
Aki ismeri Sullivan teljes sorozatát, az tudja, hogy a szerző több kötetben is említi a Riyriát, meg annak előzményköteteit, és az olvasóra bízza, melyik sorozattal veti bele magát Elan világába. Azonban a saját tapasztalatom az, hogy sokkal érdekesebb nem „időrendi”, hanem a megírás sorrendjében olvasni a történeteket.
Ha az olvasó így dönt, jóval nagyobb élvezetet és aha-élményeket kínál az, ahogyan Sullivan bemutatja, hogyan tud az egyház a maga érdekében a valós történelmi eseményekből olyan saját mitológiát kialakítani, amely az ő célját szolgálja.
A Ryria idejében a Nefronita Egyház uralja Avrynt és üldözi az eretnekséget. Arra az egyszerű hittételre alapozva, hogy Novron volt az emberiség megváltója, egy félisten, Maribor isten fia, aki a Nagy Elf Háborúkban legyőzte az elfeket. És persze ő volt a Novroni Birodalom megalapítója, no meg a Percepliquis nevű város építtetője. És Sullivan ebben a sorozatban szépen – és, azt gondolom, nem kevés élvezettel – bemutatja, ki is volt igazából a szarkeverő, manipulatív Nefron, az emberi birodalom későbbi félistene, sőt, az egyházának legfontosabb tagja. És ha az ember a Ryriával kezd, a Legendákat olvasva rájöhet arra is, mennyire szórakoztató az a helyzet, hogy az emberiség félistene még csak nem is volt ember… hanem egy fhrey (a későbbi megvetett és rettegett elf nép tagja).
És láthatja azt is, milyen okból változik Perszephoné – az emberiség valódi megmentője – az egyház által cseppet „átszerkesztett” mitológiában egyszerű, szerelmetes parasztleánnyá, aki csak arra volt jó, hogy kihordja a félisten gyermekét. Ha párhuzamokat vélünk felfedezni egyes, valóban létező egyházi eljárásokkal, az nyilván nem véletlen.
És azt is végigélvezhetjük, hogyan záródik önmagába (ér vissza a legelejéhez/legvégéhez, attól függően, ki melyik sorozattal kezdte az olvasást) a teljes, a Ryriával kezdődő és A Birodalom korával végződő történetszál. És ehhez elég csak Mawynduléra vagy Malcolmra gondolni. De akár a Művészet/varázslat megítélésnek alakulására, vagy a fhreyek és az elfek nagyon izgalmas kérdésére is.
És ha innen nézzük, akkor ki kell mondani, hogy Sullivan — a hiányos lezárások ellenére is — végtelenül tehetséges író, aki egy nagyon érdekes és alaposan kidolgozott világot teremtett meg. Végtelenül szerethető és mérhetetlenül utálható – bár sokszor inkább szánalomra méltó – karakterekkel, akiket az ember sokáig akkor sem felejt el, ha már más történetekbe és mitológiákba vetette bele magát.
Ez is Sullivan erőssége, a nagyon nem fekete-fehér karakterek megteremtése, és annak a bemutatása, hogyan hatnak egymásra, valamint a világ és a történelem alakulására. (Még akkor is, ha ezt a történelmet a győztesek később szépen átírják.)
A világ alakulására ható női karakterek
Sullivan szinte minden utószavában megemlíti a feleségét, ahogyan azt is, nem írt volna ilyen csodás női karaktereket, ha nem találkozik Robinnal. És azt a szeretetet és tiszteletet, amit a felesége iránt érez, valóban tetten lehet érni erős és nagyon szerethető női figuráiban.
Ilyen Perszephoné, a főnök árnyékából tanácsokat adó feleség, akiből nagyrészt a világ megmentője lesz. De említhetnénk Brint, az írás feltalálóját és az emlékek Őrzőjét, vagy Roant, az egyik legjobban megírt szereplőt. A nőt, aki rabszolgának született, de végül a rhunák legcsodásabb feltalálója lett. És Moyát, a legbátrabb harcost, de akár Tressát is, Sullivan legérdekesebb negatív karakterét.
Ráadásul Sullivan hősei sosem statikusak, mind hatalmas fejlődési ívet rajzolnak meg a hat kötet során. Erre a legjobb példa Suri, az erdei vadóc, aki az emberiség egyik legtehetségesebb mágusává/Művészévé válik, vagy Arion, aki kezdetben lenézte és félte a rhunákat, majd az egyik legelkötelezettebb támogatójuk lett.
Sullivan erőssége az is, hogy mind a történetbe szőve, mind a szereplők szájába adva olyan gondolatokat tud a felszínre hozni és megmutatni, amelyeken nemcsak a szereplőknek, hanem az olvasóknak is érdemes lehet elgondolkodni.
Ilyen például a Suri sorsán keresztül kibontott, csodálatos pillangó-hasonlat, vagy a lány végső felismerése, hogy nem szabad elfutni a nehézségek elől.
Rájöttem, hogy a kort nem években mérik, hanem inkább a bejárt utak számában. A meredek ösvények fejlesztik az izmokat, a gyakorlati tudást és a beleérző képességet, míg a könnyű gyalogutak csak érzéketlenné tesznek.”
És említhetnénk a túlvilágon játszódó (és három köteten át végigvitt) jeleneteket, amelyekben kiforrhat a gondolat arról, mire képes az embert mérgező gyűlölet. Turin sorsán át bemutatja, hogy akár világokat is képes elpusztítani, de azt is – még ha esetleg túl misztikusnak, vagy túl „gagyinak” is tűnhet –, hogy a megbocsátás arra is képes lehet, hogy kiemelje az embert a túlvilág legsötétebb poklából. És Sullivan például Tressa, Roan vagy Tesh sorsán át megmutatja, hogy nemcsak a mások elleni gyűlöletre gondolt, hanem arra is, amikor önmagunkkal állunk hadilábon.
Nincsen testünk, de a szellemünket összepréseli a sok bűntudat, gyűlölet, szégyenérzet. Olyanok vagyunk, mint aki a kezükben súlyos köveket fogva süllyednek le egy tó fenekére. Ahhoz, hogy kiszabaduljunk, csak annyit kell tennünk, hogy elengedjük a köveket.”
Ráadásul Sullivan minden könyvének van egy nagyon szerethető plusz része, és ezek a könyvek elején és végén található szerzői narrációk, valamint a felesége, Robin utószava. Ezekből megtudhatjuk, hogy a való világ eseményei, de főképp Robin véleménye milyen módon befolyásolta és alakította a teljes történetet, a szereplők sorsának alakulását, ahogyan azt is, hogyan lett a „Tolkieni trilógiának” szánt sorozatból végül hat kötet.
És szerencsére Sullivannek még mindig van mesélni valója Elan világáról, egy újabb – elméletileg – trilógiával, amelynek eseményei időben a Legendák- és a Ryria-sorozat közé esnek. Én várom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
