A Hysteria! egy kellemesen borzongató, mégis könnyed sorozat, amelyben szinte minden klappol ahhoz, hogy a Stranger Things-hiányban szenvedők kínjait enyhítse. Nem árt hozzá azért az sem, ha az ember fogékony a metálra és a retro horror hangulatra. Spoilermentes kritika.
Törjön ki a Hysteria!
A Hysteria! helyszíne Happy Hollow, Michigan, késő nyolcvanas évek. Egy tini párt megtámad és elrabol egy maszkosokból álló társaság. A figyelem így rögtön az ismeretlenségből kitörni vágyó fiatal metálbandára, a Dethkrunchra terelődik. Hiszen ha metált játszanak, antiszociálisak és népszerűtlenek, az már egyből gyanússá teszi őket. Nem is kell más egy jó kis boszorkányüldözéshez. A környék aggódó keresztény szülői nem is látnak tovább a banda szórólapjain és az Iron Maiden dalszövegeken.
Happy Hollow seriffje szerint azonban nem eszik ennyire forrón a kását. Valami másnak, valami földhözragadtabbnak kell lennie a háttérben.
A Dethkrunch pedig hülye lenne nem kihasználni a körülöttük kialakult felhajtást: olyat polgárpukkasztanak, hogy beleremeg az egész város.
Átvitt, és szó szerinti értelemben is. De vajon amellett, hogy most már a menő gyerekek is figyelnek rájuk, valami másnak a figyelmét is magukra, és a városra vonták? Esetleg korábban kezdődött már ez a figyelem? Vagy a látszólag megmagyarázhatatlan jelenségekre is lehet józan válasz?
Ave Satanas
A Hysteria! itthon október 28-án érkezett meg teljes évadával a SkyShowtime felületére, az időben kapcsolóknak pedig tökéletes halloweeni darában lehetett része. A széria ugyanis remek arányérzékkel nyúl az ez idő tájt kelendő témákhoz. Mint amilyen például a kisvárosi rejtélyből induló bűnügyi alaphelyzet és a könnyed, vígjátéki elemeket is rejtő, tini drámával megszórt, sátánizmussal kacérkodó okkult hangulat. A Hysteria! viszont nem első pillanatától kezdve teregeti ki egyértelműen a lapjait, és ebben rejlik az igazi ereje is. A maszkos emberrablókat (gyilkosokat?) felvonultató nyitány még slasher hatásokat sejtet, de a tinikből álló, sátánizmussal vádolt metál banda már a megidézett korszak egyik morális pánikját idézi. Innen pedig egyenes út vezethetne az okkult horror irányába, melyet a könnyedebb, tinivígjátékos, de valójában sosem teljesen viccesbe hajló hangulat hivatott enyhíteni.
A showrunner, Matthew Scott Kane hamar nyilvánvalóvá váló szándéka pedig a korszak sokat emlegetett sátáni pánikjának célkeresztbe állítása és annak kortárs értelmezése. A ‘80-as, ‘90-es évek tájékán dívó sátáni pánik szerint az akkoriban elkövetett bűntényekért nagyban felelős volt a metál zene. A gonosszal nyíltan parolázó dalszövegek, borítók, jelképek és botrányos viselkedés a fiatalok soha nem látott lezülléséhez és morális kiüresedéséhez vezetett, legalábbis az elmélet támogatói szerint. Ennek eredménye pedig a megszaporodó rituális bántalmazások és gyilkosságok lettek.
A morális pánik legnagyobb kiszolgálója értelemszerűen a szenzációhajhász média volt, míg leghangosabban a keresztény egyházak léptek fel ellene. Meg a vallásos szülők és csoportosulásaik. A metál zene hallgatása viszont azóta sem hozta el a sátán uralmát, de még csak az agresszióval kapcsolatos tanulmányok is éppen ellenkező hatást mutatnak.
Egy félelemben tartott közösség azonban mindig könnyen értelmezhető bűnbakot keres, és egy hangos kisebbség is elég ahhoz, hogy tömeghisztériát okozzon.
Megfordult a tornyon a kereszt
A Hysteria! pedig éppen ezt a folyamatot igyekszik bemutatni a saját keretein belül. A sorozat így, ha nem is egy túlságosan mélyenszántó, vagy újító, de mégis kicsivel többet ad a retrohullám öncélú meglovaglásánál. Szépen bújtatott párhuzamokat von a korabeli, és a jelenünket meghatározó félelemkeltő narratívák között. Ahol ugyanúgy érvényes az önkényes bűnbakállítás, míg
a valódi felelősök keresése, vagy a mélyben lapuló indulatok forrásának keresése elmarad.
Vigye csak el a balhét a sátán a saját hátán!
A Hysteria! bár több eltérő jellegű cselekményszálat mozgat, egészen sokáig képes tartani egy egészséges balanszot. Összevetve őket pedig jól kirajzolódik ez a kisközösségi tömegpszichózis és annak elharapódzása. Szépen tereli össze a teljesen eltérő gondolkodásmódú közösség tagjait, ahol még akár a közeget alkotó egyének is mást gondolnak, de a tömegnyomás hatására beadják a derekukat. Az emberi naivitást kihasználva előkerül még a megfelelési kényszer, a képmutatás, a félelmekből táplálkozó szorongások, de a vallási bigottság is.
Amit pedig a Hysteria! nagyon szépen eltanult, és példaértékű módon csempészett vissza a korabeli horrorokból, az az ellentmondásokból és bizonytalanságból fakadó félelemfaktor. Egyáltalán nem szájbarágós, viszont az ellentmondásait sem kezdi el meg-, vagy túlmagyarázni. Egy-egy jelenés éppen annyira fejezheti ki egy adott szereplő manifesztált pszichés állapotát, mint amennyire lehet valódi szörnyeteg is. Nem mindig lehet egyértelmű vonalat húzni valós és valótlan, manifesztátum és hallucináció között. Lényegében minden karakter egy megbízhatatlan narrátor, így nehéz eldönteni, kinek lehet hinni. Ez akár hátrány is lehetne, de a Hysteria! ezen a téren is jól egyensúlyoz. A széria viszont középtájon képes kicsit leülni, és a kezdeti lendületet hiába támogatják az epizód végi függővégek, sajnos bele-bele lehet unni időnként.
A zsoltár metálba váltott
Ugyanakkor a Hysteria! nem elsősorban a fentebbi témák beemelésétől lesz jó, hanem a feldolgozás módjától. A sorozat remek példája annak, amikor a téma és a forma találkozik, és még a gyengébb momentumaiban is folytatásra sarkall. Számtalan metálzenei easter eggel és utalással találkozhatunk (epizódok címe, a főcím Slayer áthallása) az erre fogékonyak, hol direktebb, hol rejtettebb formában. Ami viszont metálos füllel igazán váratlan, hogy a black metal első hullámával feltűnt, azóta legendássá vált Bathory egyik dala is hallható a sorozatban. Ez pedig egy mainstream produkciótól kifejezetten szokatlan és merész húzás, ami már önmagában megér némi elismerést.
A metálkodás mellett láthatóan Kane célja volt továbbá a megidézett korszak horrorfilmjeinek hangulatát is feléleszteni. Ez pedig szintén maradéktalanul sikerült, ám némi mesterséges íze azért akad a sorozat ‘80-as éveinek. Ugyanakkor a kellemesen borzongató atmoszféra megteremtése, a hangeffektek elhelyezése és a színvilág eltalálása pirospontot érdemel. Mint ahogy a nem túlzásba vitt, de pimaszul hatásos módon alkalmazott jump scare-ek használata is. Az ugrófrászok használata mindig régimódi, azaz vagy valamilyen eseményt hivatottak beindítani, vagy egy-egy szereplő lelkiállapotából erednek. De olyan is akad, amely minden látható felépítettsége, várható elcsattanása mellett is rémisztően hat.
Mi ez, ha nem a horrorfilmek csúcskorszakának méltó megünneplése?
Apropó ‘80-as horrorok: a sorozatban hosszabb, és jelentősebb, bár inkább jópofa szerepet kapott a Gonosz halott-filmek sztárja, a horrorikon Bruce Campbell is. Happy Hollow kétkedő, ám jólelkű, igazságot kereső seriffjeként némileg szokatlan a jelenléte, ám minden mozzanata arany. A feketeöves horrorrajongók még egy Re-Animator reunionnak is tanúi lehetnek, ugyanis igazi horrorveteránok, Barbara Crampton és Jeffrey Combs is feltűnnek egy rövid cameo erejéig. Anna Camp és Julie Bowen viszont bőven kivívják maguknak a figyelmet és tiszteletet, így akár csak az ő játékuk miatt is érdemes lehet belekezdeni a sorozatba. Pláne azért, mert előbbi egy olyasmi vallási fanatikus anyukát alakít kegyetlen hitelességgel, mint amilyet Marcia Gay Hardentől láthattunk A ködben.
Verdikt
A Hysteria! lényegében egy megfelelő módon kiegyensúlyozott sorozat, amely jócskán kedvezhet a retróra vágyó, Stranger Things-hiányban szenvedő nézőknek. Kellemes borzongást biztosít, miközben némi humorral vegyítve adagolja a megfelelő szintű drámát, és a nem túl mélyenszántó vagy eredeti, de azért kielégítően tartalmas mondanivalót is. A zenei paletta elsősorban a rock és metál fanatikusainak kedvez, a képivilág és általános megvalósítás azonban a retro horror szerelmeseinek is. Az idősebb színészek jelenléte kifejezetten erős, Campbell, Camp és Bowen bőven megszolgálja a figyelmet, de a fiatalok is tartogatnak meglepetéseket. Az alkotók a folytatásnak is bőven hagytak teret. Hogy meg is kapják rá a lehetőséget, abban pedig csak reménykedni lehet. Mert megérdemlik.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
