Ridley Scott Napoleonja után azzal viccelődtem, hogy a rendező is száműzetésbe vonulhatna, amiért ilyen rossz filmet csinált a császár életéről. A Gladiátor 2.-vel azonban megmutatja, hogy szórakoztatni még tud legalább, még ha komoly sztorit nyújtani vagy érzelmi hatást kiváltani nem is.
A nosztalgia mindig is óriási üzlet volt, és ez ma talán még inkább aktuális. A streaming, a spin-offok, remake-ek és a különféle adaptációk korában a popkultúra egyre inkább építkezik egykori sikereire. Főleg, mert már egyre több generáció ismerhet egyre több klasszikust. Sőt, lassan kevésbé ismert alkotások kapnak folytatást évtizedekkel később, így talán furcsa is lett volna, ha egy olyan, sokak számára történelmi ihletésű alapmű, mint a Gladiátor, folytatás nélkül maradjon. A Gladiátor 2. pedig egy remake-szerű alkotás lett, ami nem lesz olyan ikonikus, mint az eredeti, de a színészi alakításoknak és a kiváló látványnak köszönhetően bőven leköt hosszú játékideje alatt.
A film két évtizeddel később folytatja a Gladiátor eseményeit. Hanno (Paul Mescal) Numidiában él feleségével. Marcus Acacius tábornok (Pedro Pascal) Róma nevében vezet hadjáratot ide, hogy új provinciát szerezzen a két fiatal császárnak, Caracallának (Fred Hechinger) és Getának (Joseph Quinn). A hadvezér meghódítja Numidiát, a csatában pedig életét veszti Hanno neje, őt pedig elviszik rabszolgának. Macrinus (Denzel Washington), egy rabszolgából lett rabszolgatartó megveszi gladiátornak Hannót, aki bosszút esküszik a tábornok ellen. Ezzel párhuzamosan a folytonos hadjáratok és a császárok uralkodásának értelmetlenségéből kiábrándult Marcus Acacius az első film hősének, Maximusnak egykori szerelmével, az előzőből visszatérő Lucillával (Connie Nielsen) puccsot tervez, hogy megvalósítsanak egy jobb Rómát. Ezzel párhuzamosan a rabszolgatartó Macrinus is hasonló terveket sző, de más ambíciókkal. A tervek szövögetésével párhuzamosan pedig egyéb intrikákra is fény derül, köztük Hanno múltjára,
akinek sorsa szorosabban fonódik össze Rómával, mint azt elsőre gondoltuk volna.
A Gladiátor 2. narratívája bizonyos szempontból elődje visszhangja. Mérges, bosszúszomjas gladiátor? Pipa! Őrült császár? Pipa – csak most már kettő van! Patetikus megnyilvánulások egy idealizált jövőről? Pipa! Látványos harcok a politikai cselszövések és szónoklatok közé? Pipa! Ármánykodások a háttérben? Pipa! A túlzottan ismerős felépítés pedig elveszi az események érzelmi vonulatának az élét, így leginkább a látványért és az intrikák miatt mozizunk egyet, mintsem emocionálisan invesztáltak lennénk. Ilyen szempontból az eredeti Gladiátor sokkal ütősebb. Ez részben a forgatókönyv problémája is, ugyanis klisék halmazát szórja szét, megtűzdelve tipikus hollywoodi beszédekkel, amik igen fárasztóak tudnak lenni.
Szerencsére a színészek ellenpontozzák ezt, és személyiséggel és mélységgel töltik meg karaktereiket ott is, ahol az írás ezt mellőzi. A Gladiátor 2. legnagyobb csavara számomra az volt, hogy a néző Pedro Pascalért és Paul Mescalért ment, de egy bámulatos Denzel Washingtont kapott. Persze előbbi páros is pazar, csak a promóció rájuk épített. Pedig ez a film ugyanannyira szól Macrinusról és az ő narratív száláról, mint amennyire Hannóról. Washington elképesztően szórakoztató és izgalmas alakítást nyújt amellett, hogy – még ha nem is értünk vele egyet – megértjük őt.
Csak úgy sziporkázik a jeleneteiben, és remekül vegyíti a kalkuláló, kimért törtetést a stílussal és élvezettel.
Mescal egy sokkal szűkszavúbb, belefé forduló főhőst nyújt, akinek tekintete, rövid megnyilvánulásai és gesztusai járulnak hozzá jelleméhez. Tartása és gesztusai beszélnek inkább, és az ő játékát is kifejezetten jó nézni: ugyanúgy jól áll neki a tehetséges, meggyötört harcos, mint a vidámnak tűnő, fiatal, de szintén meggyötört apa. Pascal pedig… Pedro Pascal! Viccet félretéve, a sármos chilei sajnos nem kapott elég kameraidőt, de karizmája így is elegendő ahhoz, hogy árnyalja elsőre egysíkúnak tűnő figuráját.
Amennyire vagány a korábban említett trió, annyira frusztráló a két császár – persze jó értelemben. Ugyan Caracalla és Geta párosa Joaquin Phoenix Commodusának árnyékai csupán, Hechinger és Quinn mintha egy mániákus jellem két felét szemléltetnék. A duó gyűlölnivalóan kelti életre a két szociopatát, akik egész Rómát beáldoznák, csak hogy hódítsanak, és szinte semmi más nem hozza lázba jobban őket, mint a vérontás. Hatalomra került, elkényeztetett gyerekek, akiknek többet nem ad – és nem is akar – a forgatókönyv.
Ők a gonoszok, akik a „hatalom a hatalomért” megtestesítői.
Míg a sztori alig, a szereplők pedig úgy ahogy, a látvány az igazi erőssége a Gladiátor 2.-nek. A néhol túlzottan „látszik, hogy CGI!” hatást leszámítva elképesztő jelenetekkel és jól megkoreografált csatákkal találkozhatunk. Kellő időközönként kínál újabb mérkőzéseket a Colosseum arénájában, merítve annak múltjából: nemcsak egymással csapnak össze a gladiátorok, de állatokkal is. Sőt, még vízicsatát is láthatunk, ami szintén bámulatosan fest. A közeli és a távoli képek, és a dinamikus rendezés átadják Róma és a Colosseum grandiozitását, a harcok hevességét és brutalitását, valamint azt, hogy miként viszonyul ehhez a közönség. Nézőként pedig egyszerre ámulhatunk és szörnyülködhetünk a kivégzéseken és kegyetlenkedéseken. Az ütközetek jó ütemezése pedig végig fenntartja az érdeklődést, hiába több mint két és fél óra a játékidő.
Ridley Scott egyértelművé tette, hogy a történelmi hitelesség nem érdekli. Míg ez a borzasztó Napoleonnál zavaró volt, itt egyáltalán nem az. Tény, hogy a történelem ihlette a karaktereket, de a cselekmény egyáltalán nem az eseményekre épít, és csak tangensen érintve a valóságot próbál szórakoztatni. Egyértelmű, hogy minden ilyen, évtizedekkel később elkészített folytatás felesleges a maga módján – de ha ezen túllendülünk, akkor egy szórakoztató, még ha nem is túl mély filmet kapunk. Scott legjobb filmje talán a Mentőexpedíció óta, és egyértelművé tette, hogy ha komplex mélységet nem is, legalább egy jó, szórakoztató mozit tud csinálni. És hát, ahogy Maximus is mondta: „Nem szórakoztok jól? Nem ezért jöttetek?”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
