Denis Villeneuve a Dűne-filmjeivel nemcsak újra köztudatba hozta Frank Herbert fantasztikus regényfolyamát, hanem annak grandiózusságához hűen álmodta vászonra. A Dűne azonban nem kizárólagosan a próféciák, a kapzsiság meséje vagy hősök kikövezett útjáról szól, hanem kőkemény politika is, ahol nem kisebb dologért, mint a hatalomért folyik a harc. Az idén bemutatott Dűne: Második rész ebből szinte alig tudott megmutatni valamit, miközben az alapul szolgáló könyvben Herbert nem szűkölködött a szövevényes politikai machinációk megrajzolásával. Az HBO első Dűne-sorozata, a Prófécia ezt az űrt igyekszik betölteni, miközben nem tud szabadulni Villeneuve által megteremtett látványvilágtól. Dűne: Prófécia pilotkritika az első két rész alapján.
Alison Schapker showrunnerre bízott sorozat vállaltan egy franchise-t és univerzumot bővítő történet, amely egyszerre próbál kedvezni a Dűne-rajongók elvárásainak és azoknak, akik csak a két mozifilm után kapcsolódtak be a világba. Koncepciójában pedig a Prófécia ennek meg is tud felelni. Tízezer évvel járunk Paul Atreides, a Dűne főszereplőjének születése előtt, és kicsivel több mint száz évvel a Butleri Dzsihád nevű történelmi esemény után, aminek következtében az Impériumban betiltották a mesterséges intelligenciát (azaz a „gondolkodó robotokat”). Az ezt követő hatalmi vákuum és annak betöltéséért vívott harc is izgalmas mesélnivalót adna, ám a középpontban egy sokkal titokzatosabb és a Dűne-filmek cselekménye felől nézve háttérben maradt hatalmi csoport, a Bene Gesserit áll. Pontosabban az ő elődszervezetük, a Nővériség. A Prófécia az alapokat Brian Herbert (Frank Herbert fia) és Kevin J. Anderson A Dűne nővérei c. könyvből veszi, de történetében teljesen más, a kevésbé feltárt történetek mélyére megy.
A sorozat két Harkonnen-nővérrel, Valyával és Tulával indítja a Dűne régi/új korszakát, akik Nővériség ideológiai csatározásának haladóbb (vagy merészebb? itt még nehéz eldönteni) oldalára állnak: a genetikai program támogatása, amely hosszú évek gondos genetikai szelekciója során jobb, felelős vezetőket hozhat az Impériumnak. Az ambiciózus, és a legsötétebb eszközöktől sem megrettenő Valya felnőve (Emily Watson) már Tisztelendő Anyaként gondoskodik a Nővériség vezetőségéről. Továbbá az uralkodóházakhoz Igazmondónak küldött nővérek segítségével az egész Impériumban figyelemmel kíséri A Terv beteljesülését. Ehhez a következő fontos lépés a császár, a Corrino-ház és az Arrakist éppen uraló Atreides-ház összekötése, amelyhez legjobb eszköz a sok potenciállal rendelkező Ynez hercegnő (Sarah-Sofie Boussnina), aki a még gyermek Atreides fiúörökös mellett kellő vezetői pozíciót szerezhet, hála a Nővérségben szerzett tudásnak.
Az Impériumban azonban nem mindenki nézi jó szemmel Valya politikai térnyerését.
A Dűne: Prófécia pilotepizódja jó kezdésként felvázolja, kiknek a történetét fogja vinni és ők milyen viszonyban állnak egymással. Emellett a Dűne korai korszakának izgalmasabb vagy eddig filmvásznon nem nagyon ábrázolt szegmenseit villantja fel potenciális konfliktusként (mint például a gépek betiltása utáni társadalmi érzések). A politikai frakciók – a császár, a felesége, a Nővérek és az Impérium további nagy házai – könnyen eszünkbe juttathatják a Trónok harcát, hiszen a váltakozó nézőpontok, a különböző hatalmi helyzetből induló szürke karakterek kísértetiesen hasonlítanak az HBO világsikerű fantasysorozatára.
A pilotepizód végkifejletéről viszont már sokkal inkább egy frissebb spinoff, a Sárkányok háza ugorhat be,
hiszen itt is a nők hatalomért vívott harcát láthatjuk egy alapvetően patriarchális berendezkedésű birodalomban. Szemben az említett sorozattal, a Prófécia nem egy rendszer áldozatainak, hanem olyanoknak mutatja a benne lévő nőket, akik igenis rá akarnak markolni a hatalomra. Ebben a célban pedig a patriarchális világ csak egy akadály, amit lehet jelentősebb erőbefektetéssel kell kicselezni, de nem probléma. Ebben a tekintetben a legellentmondásos (és ebből fakadóan a legérdekesebb) Valya Harkonnen, aki nemcsak egy jó szándékból rossz útra lépő karakter, hanem egy nagyon erős küldetéstudattal rendelkező személy.
A Csernobilból már megismert Emily Watson pedig fantasztikus jelenléttel hozza ezt a kétes karaktert. A mellette álló, némileg őt ellensúlyozó Tula – és vele együtt az őt játszó Olivia Williams – kevés lehetőséget kap kibontakozni, de ott dolgozik benne egy bizonyítási vágy, amelyet nővére jelenléte táplálhat benne. Remekül ellenpontozza őket Javicco Corrino császár (Mark Strong) és az Arrakisról érkező katona, Desmond Hart (Travis Fimmel), akik teljesen más és egyelőre furcsán kusza hatalmi helyzetből indulnak. Fimmel szerepében a Vikingekből és A farkas gyermekeiből ismerős manírokat hoz, ami szerencsére itt is bőven megállja a helyét, Mark Strong császára pedig a hatalmi frakciók szorításában küzdő, önmagát kereső uralkodó, akiről kicsit a Sárkányok háza-beli Viserys uralkodói gyötrődései juthatnak eszünkbe. Rajtuk kívül mind az udvarban, mind a Nővériségben külön szerepet kap a fiatalabb generáció, ám csak szakaszosan jut rájuk idő.
A Dűne: Prófécia tehát sok politikai machinációt ígér, amiket ha jól sikerül végigvinni, akkor egy remek HBO-színvonalú sorozat fejlődhet belőle.
Viszont ez az első két rész alapján még nem tűnik biztosnak. Az írók a szálakat lassan, gondos építkezéssel bontogatja, ami miatt azt érezhetjük, hogy a kelleténél jobban elhúzzák előttünk a mézesmadagot – főleg, hogy akadnak olyan eseménytelenebb vagy unalmasabb részek, amelyek inkább viszik az amúgy sem sok játékidőt (az 1. évad mindössze 6 részes lesz). Ennek kárát pedig leginkább a szereplők látják, akik egyelőre nem kiemelkedően érdekesek vagy kedvelhetőek annyira, hogy várjuk, mi lesz a sorsuk. Persze, ha a Dűne alaptörténetére gondolunk, ez az univerzum mindig is inkább archetipikus karakterekkel dolgozott, semmint mély pszichológiával kidolgozott jellemekkel, de pont a könnyű beazonosíthatóságuk tudta őket mégis olyan figurákká tenni, akikhez valamennyire lehetett kötődni. A Próféciában ez két rész alapján egyelőre nem látszik (vagy csak nagyon nagy vonalakban), leszámítva Valya karakterét.
A sorozat világára viszont sokkal zavaróbban rátelepszik a franchise-építés szándéka, mint bármilyen aránytalanság, sietség a cselekményben. A Marvel-féle univerzumépítésből az HBO mögött álló Warner Brothers Discovery is bőven kivette a részét az elmúlt időben, a DC-től egészen a Trónok harcáig, és nem tesz másként a Dűne esetében sem. Ezzel, ha jól csinálják, nincs gond – lásd a Sárkányok házát vagy a Matt Reeves Batmanjére épült A Pingvint. A Dűne: Próféciában viszont túl erős az „itt már jártam” érzése. Az űrhajók, az arrakisi felvételek ismerős technológiája, az udvari ruhák túlságosan ismerősek. Josh Heuston (Corrino császár fia) személyében pedig még saját Timothée Chalamet-je is van a szériának, aki amúgy simán megnyerné a Chalamet-hasonmásversenyt. Ezek összessége teszi furcsává, plasztikussá a látványvilágot, ezzel együtt pedig az elmerülést a Dűne- világában. Nem arról van szó, hogy tévéképernyőn is a mozifilmek grandiózusságát várnám. Sőt, inkább valamivel markánsabban mást, főleg, hogy a Dűne időszámítása szerint nagyon régi időben járunk. Az épületeket, vagy a korábban említett részeket elnézve csak néha-néha érezhetjük azt, hogy a főcím előtt kiírt időszakba léptünk, ugyanis a stílus nagyon is emlékeztet Dennis Villeneuve filmjeire.
Egyrészt ez érthető, hiszen nem árt jelezni az egyszeri nézőnek is, hogy éppen hol jár – nem volt ez másként a Sárkányok házában sem. Másrészt, a Dűne: Próféciában sokkal nagyobb időugrásban vagyunk, és ezért ez a nézőbarát megoldás kicsit hiteltelenít, azt érezteti, hogy az elmúlt tízezer év alatt semmi nem változott. Viszont ha ezen túl tudunk lendülni, akkor egy sorozatminőségben teljesen jól kinéző Dűnét kapunk, ahol inkább a minimalizmus, semmint a grandiózusság uralkodik. És mivel a cselekmény főleg paloták és növendékek szobái közé szorul, ez az ide illő.
A külsőségek és az egyelőre érdekes tempó ellenére nincs baj a sorozattal. Megvan a Dűne: Próféciában a lehetőség, hogy izgalmas politikai sci-fivé nője ki magát. Vannak buktatói, főleg a rövidnek ígérkező játékidő, de a kezdőpont van annyira erős, hogy heti rendszerességgel vissza-visszajárjunk az Impériumba.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
