Idén magyarul is olvasható Octavia E. Butler 1979-es regénye, a Rokonság. A mű a faji és nemi identitás – de főleg az előbbi – megélését, az Egyesült Államok rabszolgatartó múltját dolgozza fel a szerzőre jellemző, mélyen személyes módon. A Rokonság minimális sci-fi külsőségekkel rendelkező korrajz, ami a történelemről és a társadalmi mintázatok börtönében pislákoló reményről szól. Kritika.
Mit szólnál, ha az 1970-es évek közepén feltörekvő fekete írónőként egy teljesen átlagos hétköznap teljesen átlagos pillanatában egy több mint másfél évszázaddal régebbi korban találnád magad, a rabszolgatartás korában, amikor olyan emberek az urak, akik szemében jóformán embernek sem számítasz? Nos, a Rokonság főhőse, a színesbőrű fiatal Dana egész pontosan ilyen helyzetbe csöppen 1976-ban, egy kora nyári napon: az egyik pillanatban még mit sem sejtve szülinapozik és küszködik az alkotói válságával férje, Kevin társaságában, a következőben pedig vidéken, vadidegen tájon találja magát, megment egy fehér kisgyereket, akinek az apja puskát szegez rá, aztán minden magyarázat nélkül ismét otthon terem.
A megfejtés fokozatosan körvonalazódik előtte: Dana egyfajta spontán időutazáson ment keresztül és az 1800-as évek első évtizedeibe került, amikor a rabszolgakereskedelem és a rabszolgamunka általi gyapottermesztés virágkorát élte. Az időutazás „oka” az, hogy Rufus Weylin – a kisfiú, akit első időutazása alkalmával kimentett a vízből – bajba került és „szólította” őt. Az idézőjelek használata nem véletlen: a „szólítás” valójában nem takar semmilyen tudatos aktust, egyszerűen annyi történik, hogy mikor Rufus komoly, akár életveszélyes slamasztikába kerül, Dana ott terem, hogy kihúzza belőle. „Okról” semmi szín alatt nem beszélhetünk: az időutazásra semmilyen racionális magyarázatot nem kapunk, az csak megtörténik, és kész. Ez a keretezés valamennyire el is helyezi a könyvet a spekulatív irodalom palettáján.
A Rokonság nem, vagy csak az elképzelhető legminimálisabb mértékben sci-fi, és nem is próbál az lenni.
Egy jól ismert sci-fi toposzt használ fel, de csak annyira, hogy ürügyet szolgáltasson fő mondanivalójának, a múlt feldolgozásának kibontakoztatásához. A klasszikus „időutazós” probléma, a múltba való beavatkozás paradoxona csak Rufus miatt kerül terítékre. Hamar kiderül ugyanis, hogy ő – a Weylin-család Alice nevű rabszolgájával együtt – Dana távoli felmenője. Mintha maga a múlt szólítaná Danát, hogy Rufus megmentésén keresztül helyreállíttassa saját magát. Rufus e különleges minősége visszatérő elem a regény folyamán, és többször megakadályozza a főhőst abban, hogy a rabszolgatartás abszurditása és embertelenségei közepette meggondolatlanságra ragadtassa magát és megszakítsa önnön vérvonalát. De ennyi – nincs szó semmiféle időhurokról, időparadoxonról, múlt megváltoztatásáról, alternatív idővonalról, a Rokonság semmi ilyesmit nem tárgyal.
Amit viszont nagyon is tárgyal a regény, az a létezésnek az az állapota, amikor az ember valaki másnak az eszköze, dolga, és meg van fosztva minden önrendelkezéstől, méltóságtól.
Butler a tőle megszokott érzékenységgel mutatja be rengeteg apró, hétköznapi jeleneten keresztül, mit jelent a jogfosztottság tapasztalata. Az időutazások ideje alatt Danának feketeként be kell tagozódnia a kora XIX. század faji viszonyaiba. El kell tűrnie, hogy a Weylin-ház asszonya, Margaret rajta tölti ki frusztrációját férje „kikacsintásai” miatt; nemcsak szemtanúja, elszenvedője is a korbácsolásnak; látja, hogy a fekete nőket amolyan „tenyészkancaként” használják és szemrebbenés nélkül eladják a gyerekeiket, ha úgy tartják jónak; és azzal is szembesül, hogy abban az időben a nemi erőszak teljesen „természetes” kockázat egy fekete nő számára. Octavia Butler nagy hatásfokkal teszi átélhetővé az olvasó számára a hatalmi egyensúlytalanságból természetszerűleg fakadó visszaéléseket az „alul lévő” csoportok szemszögéből. Adódik a kérdés, nincs-e eltúlozva, kisarkítva az elnyomottság ábrázolása, nincsenek-e túlzottan démonizálva a fehérek a történetben. Erre a kérdésre nem adható hajszálpontos válasz, hiszen csak közvetett módon tudunk bármiféle fogalmat alkotni a rabszolgalétről. Elképzelhető, hogy a valóságban létezett valamiféle sajátos racionalitás, ami révén a fehérek nagy része alapvetően kímélettel bánt a rabszolgáival (kb. úgy, ahogyan a kocsit sem verjük szét, csak mert elromlik). És persze az is lehetséges, hogy a hatalmi pozíció tényleg kihozta a legrosszabbat a fehérekből.
Ami hihetővé teszi Butler rabszolgatartóit, az az, hogy teljesen hétköznapi, esendő indítékok vezérlik őket.
Thomas Weylin nem eredendően gonosz, csak „gyakorlatias”, és „rendet tart” a tanyáján, amikor szükség van a fekete munkaerő megrendszabályozására. Margaret Weylin alulművelt, féltékeny és megkeseredett, egyúttal kóros majomszeretettel csüng a fián – kettejük dinamikája egyébként a Rokonság épp csak megvillantott, mégis szívszorító eleme. Rufus pedig, bár nem teljesen közömbös a jó iránt, mégiscsak a társadalma terméke, és nem tudja vezényszóra ledobni magáról mindazt a hordalékot, amit a környezete rápakol.
Ez pedig átvezet bennünket a Rokonság másik fontos témájához, egy rendkívül személyes helyzeten keresztül bemutatott, önmagán messze túlnyúló problémához:
felülkerekedhet-e az egyén a rá a nap huszonnégy órájában zúduló társadalmi impulzusok áradatán?
Octavia Butler nem kínál kategorikus, leegyszerűsítő választ erre. Nem ringat bennünket semmiféle romantikus ábrándba az ember kortalan belső iránytűjének csalhatatlanságáról, de nem is intézi el a kérdést annyival, hogy menthetetlenek vagyunk. A Rokonság úgy próbál pesszimistának – vagy ha úgy tetszik: kényelmetlenül realistának – tűnni, hogy közben egy pillanatra sem mond le a humánumba vetett hitről. Butler olyan mestere ennek az olthatatlan bizakodásnak, akihez kevesen érnek fel. Néhány kezdeti, reményteljes pillanatot követően, amikor is Rufus a gyermekkori formálhatóság állapotában szembesül a „döbbenetes” ténnyel, miszerint a feketék nem közönséges, kiaknázható haszonállatok, fokozatosan előtérbe kerülnek a családi-társadalmi háttér által támasztott elvárások, és a kettő állandó konfliktusban lesz egymással. Butler nem dédelget illúziókat és szemernyi naivitást sem enged az olvasónak a tekintetben, melyik bizonyul dominánsabbnak. Mégsem azzal zárjuk a könyvet, hogy a társadalmilag berögzült meggyőződések ellen hiábavaló a küzdelem, ellenkezőleg:
Butler minden ellenkező megfontolás dacára is sziklaszilárd hitet tesz az emberség és az egyenlőség mellett.
Valamilyen különleges írói képesség birtokában Butler nem rugdossa bele az olvasót a depresszió és a defetizmus mély mocsarába, ellenkezőleg, szinte már a kellemetlenséggel határos magabiztossággal érzékelteti, hogy a lehetőségeinkhez mérten nagyon is érdemes szembeszegülni az elnyomó rendszerrel. Ez nem jelent ész nélküli lázadozást, a Rokonság nem heroikus kalandregény, Dana a józan ész korlátai között helyezkedik szembe a rabszolgatartó társadalom elnyomásával. Ez a szembehelyezkedés nem sok azonnali eredményt hoz, arra mégis elég, hogy se Butler, se az olvasó ne húzza le a süllyesztőbe a minden rosszra kapható emberiséget.
Butler körültekintő, emberközeli ábrázolásmódja jótékony módon érvényesül a különböző etnikumú emberek bemutatásában is. Szemben A talentumok példázatával, amelynek cselekményében a főhős bőrszíne közömbös volt, és inkább csak a neme bírt jelentőséggel, a Rokonság esetében a bőrszín – nem túl meglepő módon – kiemelt szerepet kap. Ez azonban nem egy leegyszerűsítő „jó kontra rossz” kettősségben nyilvánul meg.
A regény nem hagy kétséget afelől, hogy kik állnak a történelem jó és rossz oldalán.
Viszont nem zsuppolja az embereket általánosító skatulyákba a bőrszínük alapján sem. Ha van valami, ami valóban képes éket verni emberek, vagy akár komplett embercsoportok közé, az a hatalmi pozíció, márpedig a kora XIX. századi Délen a hatalom nagyon is bőrszín kérdése volt. Butlernél azonban nem emberformába öntött fogalmakat, archetípusokat kapunk, hanem hús-vér embereket, egyedi sorsokkal, helyzetekkel, tapasztalatokkal. Szinte minden szereplőről megtudunk valami személyeset, ami gyakran nem sok, de mégis közelebb hozza az olvasóhoz azt a világot. Ennek talán legszemléletesebb példája az, hogy Dana férje, Kevin is fehér, amivel Butler elkerüli, hogy a fehér szereplőket egy az egyben a „rossz” oldalra csoportosítsa át; de ugyanezt a törekvést szemlélteti a korábban már említett írói megoldás is, amely az egyéni helyzeteket és a társadalmi-hatalmi pozíciónak való kitettséget állítja fókuszba a naiv kétosztatúság helyett.
Méltatást érdemel a regény fordítása. Kleinheincz Csilla fordításaival nem mindig sikerült zöld ágra vergődnöm – bár ez jó eséllyel a forrásszöveg hibája is –, a Rokonságot azonban élmény volt olvasni. Kleinheincz magyarításában a könyv szinte letehetetlen, rendkívül jól olvastatja magát, miközben hamisítatlanul átad egy olyan meghitt, mély érzésű hangnemet, amiről könnyen el tudjuk hinni, hogy az eredeti mű sajátja is.
Verdikt
Octavia Butler Rokonság című regénye csak a legfelszínesebb külsőségek alapján kategorizálható sci-fiként. A regény egy klasszikus sci-fi toposzt használ fel keretként – talán azt sem túlzás mondani: ürügyként – arra, hogy főhőseit és az olvasót másfél évszázaddal korábbra utaztassa, és e helyzeten keresztül érzékeltesse az Egyesült Államok rabszolgatartó múltjának mélyen emberi valóságát. A sci-fi körítés teljesen felejthető, az emberi viszonyok azonban Butlerre jellemzően árnyaltak és kifinomultak. Regénye sajátos szembenézés a rabszolgaság örökségével, egyúttal egy érdekes történetbe ágyazott merengés arról, mennyire meghatározza a döntéseinket a társadalmi helyzetünk, és hogy mégis érdemes szembehelyezkedni ezekkel a törvényszerűségekkel.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
