Benjamin Stevenson új regényében, az Ezen a vonaton mindenki gyanúsban a krimi műfaj köntösébe bújtatva mesél a folytatások megírásának nehézségeiről, az írói elakadásokról, és arról, milyen machinációk és gaztettek bújhatnak meg a könyvkiadás világának hátterében is.
Modern „Orient expressz”?
Ernie Stevenson sikeresen túlélte a találkozást a síparadicsomban garázdálkodó sorozatgyilkossal (A családomban mindenki gyilkos), sőt, a történetből írt egy igen sikeres regényt. Most meg mindenki a még szuperebb folytatást várja tőle – csakhogy az ötlet hiányzik, mert Ern hadilábon áll a fikciós sztorikkal. Így, addig is, míg megérkezik az ihlet, részt vesz egy vonaton megrendezett irodalmi fesztiválon, ahová több – nála jóval sikeresebb – krimiíróval együtt hívták meg. És ahol összeeresztenek pár krimiírót, ott előbb-utóbb gyilkosság is történik… hiszen ki tudná profibban eltüntetni a nyomokat, mint a bűnügyi történetek kiötlői? Ern meg, ha már úgyis van gyakorlata valódi bűnügyek felderítésében, nekiugrik ennek is.
Hét író száll fel a vonatra. Öten fognak élve leszállni az utazás végeztével. Egyikük bilincsben. (…) Ami pedig engem illet, ezúttal senkit sem ölök meg.”
Ahogyan Benjamin Stevenson főhőse, Ern több helyen is említi, folytatást írni nem egyszerű dolog. Pláne, ha az ember az első könyvében valóban megtörtént gyilkosságokról mesélt, most meg azt várják tőle, hogy írjon meg egy épkézláb, de kitalált történetet. És ez annyira nem megy neki, hogy amikor meghívást kap az Ausztrália leghíresebb vonatjáratára szervezett irodalmi fesztiválra, a lelke legmélyén elkezd reménykedni, hátha… Abban meg még inkább, hátha ez is valami „Orient expresszes” sztori lesz.
Ami Ernie – és Stevenson – számára egyszerre könnyebbség és nehézség, hogy a fesztiválon nem toppan be minden lehetetlen vagy kínos szituációba legalább egy, az adott helyzetben totálisan idétlenül viselkedő családtag (bár azért mobilon még így is képesek kiakasztani Erniet).
Épp ezért a szerző összerakott egy másik társaságot, amely adott esetben – és nagyobb tömegben – pont olyan idegesítő lehet, mint egy család: ezek pedig a művészek, itt, konkrétabban, az írók.
A fesztiválra elég sokan érkeznek, több meghívott – és pár meghívó nélküli – íróval, akik között van, aki krimit ír, van, aki megveti ezt a műfajt, és van, aki titkolja, hogy ilyesmivel foglalkozik – mindenesetre együtt, összezárva rettentően idegesítőek.
Nem is csoda, mondhatnánk, ha valaki úgy érzi, hogy ideje rendet vágni köztük – és idővel meg is teszi. Így lesz egy hulla, majd még egy… És Stevenson van annyira poénos/elvetemült, hogy elgondolkodtatja az olvasót: mi van, ha az Ezen a vonaton mindenki gyanús tényleg egy újabb, csak éppen modern „Orient expressz”-es sztori lesz?
Krimiírók egymás közt
A vonatra meghívott írók csoportja nem homogén, mert van itt azért kiadó-tulajdonos és irodalmi ügynök is. Az azonban elég gyorsan kiderül, hogy mindnek titka van, és egyikük számára sem lenne kellemes, ha bármelyik titok napvilágra kerülne. Így amikor megtörténik az első gyilkosság, alapvetően mindenki gyanúsítottá válik.
És az írók nem csak emiatt rettenetesen idegesítőek.
Ott van köztük Wolfgang, az emeletes sznob, aki mélyen megveti a krimit, mint műfajt, és csak azért olvassa, hogy lekezelően tudjon nyilatkozni róla. A sztárszerző McTavish még utálatosabb, de igazából a többi író se az a fajta, akivel órákig elcsevegne az ember egy jó kávé mellett. Még az első gyilkosság után is a legtöbb adok-kapok a friss megjelenések, a Goodreadsen megjelent értékelő csillagok és egyéb ostobaságok miatt történik. És az, hogy egyet megöltek közülük, cseppet háttérbe is szorul.
Ráadásul a történet előrehaladtával az is kiderül mindegyikükről, mennyire valódi és mennyire csak kiadói reklámfogás (vagy hazugság) a magánéleti hátterük, és az, hogy mennyire szakértők a saját területükön. Így a történet egyik legviccesebb – és egyben legbosszantóbb – része az, amikor a gyilkosság után a krimiírók úgy nyüzsögnek a helyszínen, mintha valóban értenének a nyomozáshoz. A patológiai krimikkel slágerszerzővé vált Royce nyilván nyomokat vizsgál, a jogi krimikkel befutott írónőtől jogi tanácsot lehet kérni. Ernie meg nyilván minden területen jártas, így mindenbe beleüti az orrát, míg el nem zavarják.
És még ezután is fel-alá rohangál, a lelkesedéstől ragyogó szemmel és csőre töltött tollal, abban a reményben, hogy a vonaton történtekről írhat végre egy új regényt, fikciós nehézségek nélkül. Ebben – úgy tűnik – segítőtársra is talál egy másik író, Royce, majd a vonatra felszálló nyomozó személyében.
Royce ülő helyzetbe tornászta (…), azt motyogta, „fogja meg”, akár egy szerelő csavarhúzóval a szájában, és felém taszigálta a testet.”
De Stevenson azért is jó író, mert a humor és a véres gyilkosságok mögött bőven van még más része is a regénynek. Ez az a háttér, ahol a szerző – hol direkt, hol rejtetten – kifejti a véleményét a szellemírók alkalmazásáról, a mesterséges intelligencia által írt regényekről, vagy az olyan típusú Tik-Tok-slágerekről, mint a “Deborah Winstock tizenegy orgazmusa”. Mindezek mellett nem túl lelkesítő képet fest a könyvkiadásról, ahol mára már alig számít az alkotás irodalmi értéke, csakis a pénz diktál. És ahol a reklám és a minél nagyobb bevétel érdekében lehet hazudni a szerzőről, a regény hátteréről, és akár még bűntetteket is el lehet kendőzni, hogy jobban fusson a szerző, de főképp a kiadó szekere.
És az Ezen a vonaton mindenki gyanús főszereplőjének vívódásai nagyon szépen leképzik minden sikeres elsőkönyves szerző kételyeit: vajon valóban tehetséges, és képes lesz több jó regényt is megírni, vagy az első könyv csak valami véletlen baleset lehetett? Talán Stevenson is küzdött az imposztor-szindrómával, mindenestre Ernie kételyeiben és makacs próbálkozásaiban egy kiváló folytatás megírásához sok elsőkönyves szerző magára ismerhet.
A második részek pokla
Hiszen, ahogyan az sokszor megtörténik, a zseniális első regény után mindenki – főképp a szerző kiadója – vár egy sokkal jobb folytatást, egy második sztorit, ami jóval nagyobbat üt, mint az első. Ilyenkor nyílhat meg gyakran a szerző alatt a folytatások pokla, mivel a második rész sokszor igencsak gyengébbre sikerül, mint az első történet. És bár Stevenson – és vele Ern – elpoénkodja a dolgot, azért ez érezhetően az ő könyvénél is igaz.
A legfőképp azért, mert bár egy krimiről beszélünk, nagyjából a regény feléig nem történik szinte semmi. Igaz, Ern bemutatja a szereplőket – mondhatnánk, a potenciális gyanúsítottakat –, azonban ezen kívül leginkább a főhős nyavalygásait olvashatjuk. Egyrészt amiatt, mert bár felvette a második kötetért járó előleget, még egy sort sem írt, ugyanis fikciót cseppet nehezebb kitalálni, mint mesélni néhány valóban megtörtént gyilkosságról. Másrészt Ern bekerül néhány kriminalisztikai nagyágyú közé, akik már letettek pár, valóban jó sztorit az asztalra, és ezek között ő labdába se rúghat. (Egyelőre.) Így aztán marad a nyavalygás – meg a reménykedés, hogy történik valami olyasmi a vonaton, amiről érdemes lehet majd írni.
Amiben viszont Stevenson ugyanolyan zseniális, mint az első részben, az az apró célzások, utalások, a nyomok elhelyezése – és közben az olvasók élvezettel teli megszívatása (legalábbis a szerző számára élvezetteljesen).
Mert van itt például egy kék sál, aminek a hordozójáról (és nem ám a viselőjéről, hatalmas különbség!) Ernie célzásaiból szinte azonnal kiderül, hogy belőle bizony áldozat lesz – de ami valamiért embertől emberig „vándorol”. És mert idővel a sál Ern szívszerelméhez, az első részből ismerős és szintén a vonaton utazó Juliette-hez kerül, az olvasó pár oldalt kisebb szívgörccsel lapozhat át, míg kiderül, vajon a már az első részben is nagyon kedvelhető nő fölkerül-e az áldozatok listájára.
És ami még szadistább (és, jó, azért szórakoztató is): Ern célozgatása arra, hogy egyes regényekben a narrátor nem éri meg, hogy befejezze a sztoriját, mert hatalmas írói csalással mesélhet akár szellemként is…
Amiért mindezek mellett még nagyon jó olvasni Stevenson prózáját, azok az elvetemült poénok, szójátékok és egyebek, amikben a szerző — és a főhőse — nagyon-nagyon jó.
Félig-meddig sértő mozdulattal keresztet vetett, ami annyira reszketeg volt, hogy Jézusnak csontkovácsra lett volna szüksége.”
Ugyanilyen vicces Ernie nyomozási stratégiája is, ami egyáltalán nem viszi előbbre. Amikor ugyanis a többi – még életben lévő – írót hallgatná ki, a gyanúsítgatás elég gyorsan a visszájára fordul. Ugyanez történik a vonatra felszálló rendőrrel is, akihez Ernie – cseppet öntelten — mondvacsinált nyomozóként akar csatlakozni, míg ki nem derül, hogy a rendőr teljesen más nézőpontból tekint rá és a feljegyzéseire.
És akkor még lehetne sorolni Ernie nem túl hatékony udvarlási módszereit, vagy azt, ahogyan akcióhősöket megszégyenítő módon ugrándozik autóról vonatra, vagy rohangál – kúszik-mászik – a vonat tetején, persze, amúgy Ernie-sen. És ha ehhez még hozzávesszük a nagybátyja, Andy – mobilon át közvetített – magánnyomozói kavarásait, és Ern és Andy ezekből következő társalgásait, az ember tényleg könnyesre röhögheti magát.
Már csak azért is megéri elolvasni az Ezen a vonaton mindenki gyanús című, elvetemült regényt.
És mivel a hülyeségből – és Ern nyomozásaiból – sosem elég, Stevenson folytatta is a sztorit (remélhetőleg a folytatások nehézségei nélkül). Így még az idén olvashatjuk Ernie harmadik kalandját, az Idén karácsonykor mindenki gyilkost, amelyben egy bűvészelőadáson valaki elveszíti a fejét. (Szó szerint.)
Én várom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
