A Venom – Az utolsó menet igen unalmasan zárja le a trilógiát, és két órán keresztül szenvedhetjük végig sablonjait és üres karaktereit, hogy csupán néha-néha mosolyogjunk bénázásain.
Míg a Marvel Filmuniverzum (MCU) nagyrészt párhuzamosan tarol a mozikban és nyeri el a kritikusok és a nézők elismerését szerteágazó, de egymással összefonódó filmjeivel, addig a Sony saját Pókember univerzuma (SSU) valahogy vergődik élőszereplős fronton. Pókember „kölcsönbe” ment a Marvelhez, és ebből jó epizódok születtek, de a hozzá kapcsolódó karakterekről szóló alkotások valamennyi helyen elvéreztek. Madame Web és Morbius már-már mozis katasztrófának minősült, míg a Venom és folytatása, a Venom 2. – Vérontó legalább kasszasikerek lettek – nagyrészt a karakter népszerűségének köszönhetően. Furcsa ugyan, hogy egy ennyire sötét, rémisztő, brutális figuráról inkább egy vicces akciófilm került a vászonra. Az első rész még nem tudta, hogy milyen hangulatot szeretne belőni, a folytatásra azonban egyértelművé vált, hogy a humor vonalán maradnak. Nem volt hát meglepő, hogy a Venom – Az utolsó menet, a trilógia fináléja is ezt az irányt képviseli – ami nem lett volna gond, ha legalább egy épkézláb sztori társul mellé, és párnál több vicc talál be.
A harmadik rész elődjének vége után veszi fel a fonalat:, Eddie Brock (Tom Hardy) és a testében élő idegen szimbióta, a címadó Venom menekülőre fogják – nyomukban Rex Strickland parancsnokkal (Chiwetel Ejiofor) –, miután az előző fináléjában Vérontó legyőzésekor Mulligan nyomozó (Stephen Graham) meggyilkolásával vádolják. Mulligan azonban nem halt meg, hanem elviszik az űrlények kutatására szolgáló, de épp leszerelésre váró 51-es Körzetbe, ahol a többi szimbiótán kísérleteznek, élükön Dr. Teddy Payne-nel (Juno Temple). Az univerzum távoli szegletében pedig a fogságba került Knull, a szimbióták teremtője egy Xenophage nevű monstrumot ereszt a Földre, hogy megtaláljon egy bizonyos Kódexet, ami ki tudná őt szabadítani. A szörny célpontja pedig természetesen Brock és Venom párosa lesz. Ebben a zűrzavarban a kezdetben teljesen tájékozatlan duó próbál eljutni New Yorkba, távol a balhéktól, útközben pedig összefutnak egy szabadszellemű hippicsaláddal, élükön az ufómániás Martinnal (Rhys Ifans), akik a zagyva forgatókönyv szempontjából
az erőltetett emberi szál katalizátorai lennének.
A Venom – Az utolsó menetet dolgok kaotikus egymásutánjaként tudnám jellemezni, a kohézió szó mellőzésével. Történnek események, időnként látványos valamik, máskor jelenetek, amelyek célja a humor lehetett, miközben araszolunk a kb. másfél órás játékidő végére. Időnként bekerülnek olyan ötletek, amelyek papíron vagányok vagy jópofák lennének, de valahogy mégis kilógnak a sorból, vagy nincsenek eléggé kidolgozva. Venom például átmászik állatokba, „bevenomosítva” őket – ötletes, de csak úgy ott van egy akciójelenet közepén. Meglepően sok „venomtalan” akciójelenet van, amik egyszerűen érdektelenek – nincsenek se jól megkoreografálva, és semmi egyedi nincs bennük, nem beszélve a kaotikus kameramozgásról. Tény azonban, hogy a daráló fogszerkezetű Xenophage aprítása, majd a vér kilövése a tarkójánál egy ördögien beteg ötlet. A finálé pedig akár lehetett volna király, de valahogy elpazarolták butaságokra.
Ha épp nem harcol a duó (vagy valamelyik tagja), akkor Tom Hardy folyton másnapos tekintettel bóklászik és csinál magából hülyét, miközben a Venom hangja benne cukkolja vagy idegesíti. Ez tud egy-két humoros jelenetet eredményezni, de egy kezemen meg tudnám ezeket számolni. Maga a koncepció persze érthető: kívülálló szemmel ez a meggyötört, megfáradt valaki úgy néz ki, mint egy frissen hobósított, elvonási tünetekkel küszködő agyalágyult, aki magában beszél és önkéntelenül mozog vagy rángatózik. Ez pedig nem túl vicces, főleg a harmadik résznél nem, meg úgy általában sem: egy trilógia lezárásánál talán már túl lennénk a furcsa táncjeleneten vagy
az „utcán lehugyozza a szandálos lábamat egy idegen, ezért a bennem lévő szörny jól pofánvágja” poénon.
A mellékkarakterek és párbeszédeik is kifejezetten gyengék, ráadásul nemigen vannak kidolgozva amellett, hogy csak egy-egy kulcsfontosságú mozzanatnál teszik dolgukat, hogy előrébb lendülhessen a cselekmény. Egyedül a hippicsalád próbál valami mélységet nyújtani, ami akár aranyos is lehetne, ha nem lógna ki ennyire az egész műből. Valahogy minden átfordul egy erőltetetten nyálas valamibe, ahol hirtelen a világ megmentése a tét. Pedig Eddy Brock és Venom egyáltalán nem így izgalmasak, és ez a megközelítés egyáltalán nem segít a filmen. Tom Hardy alakítása azért valamennyire szórakoztatóvá teszi, ahogy Venomként eszement, időnként humoros hangja.
A Venom – Az utolsó menet nem jó, és sajnos ez nem meglepő. Az inkább aggasztó, hogy miért készülnek még ennyire elavult megközelítésű szuperhősös filmek. Lehet, hogy 20 éve kevésbé lettem volna kritikus – bár lehet, hogy 11 évesen menőnek tűnt volna… Most viszont nem az, hanem izzadságszagú, sokszor kellemetlen, de ami a legrosszabb: unalmas. Nemigen köt le, és egy percig sem éri meg a mozijegy árát. Ha minden pókembertangens vagy képregényes filmet szeretnél megnézni, nyugodtan várd meg – otthon elleszel vele. Megy majd valami a háttérben karácsonykor vagy mosogathatsz rá. Egy biztos: ez a specifikus lejtmenet véget ért legalább. Na de majd a Kraven, a vadász… Vagy a Spider-Noir…
A remény hal meg utoljára!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
