A Nő a reflektorfényben valós eseményeken keresztül mutatja be, hogy ha a rendszert nem érdeklik a nők, akkor csak egyre több gyilkosság lesz.
Ha háttérismeret nélkül találkozunk a Nő a reflektorfényben rövid szinopszisával, azt gondolnánk, hogy a thrillerek és/vagy horrorok vérfrissítésének egy újabb próbálkozása zajlik: egy fiatal nő egy randizós vetélkedőben egy sorozatgyilkossal találkozik, aki ráadásul normálisabban viselkedik, mint a többi románcra vágyó férfi. A valóság azonban – sajnos – gyakran durvább, mint a fikció, és ez ebben az esetben is így van. Rodney Alcala ugyanis vélhetően 130 embert gyilkolt meg hosszú „karrierje” során, főleg fiatal nőket és lányokat. Anna Kendrick első rendezése – amiben az egyik főszerepet is ő alakítja – pedig leginkább arra fókuszál, hogy miként történhetett ez meg. Elvégre milyen rendszerben garázdálkodhat egy ilyen ragadozó ennyi ideig büntetlenül? Hát… bárhol. Ebben az esetben pedig épp az Amerikai Egyesült Államokban.
A film két szálon fut, főleg a ’70-es évek végén. Az egyikben Cheryl Bradshaw (Anna Kendrick) küszködik Los Angelesben színészi pályájával: nem talál munkát, kellemetlen meghallgatásokra kell járnia, és úgy általában egyáltalán nem azt a hollywoodi álmot kapta, amit megannyi sorstársa elképzelhetett vele együtt. Érkezik azonban egy különös, biztos lehetőség – elmehet a The Dating Game című társkereső műsorba, ahol egy fiatal nőnek kell igen szexista és felületes, gyakran szexuális töltetű kérdéseket feltennie három olyan jelöltnek, akiket nem lát. A végén eldöntheti, hogy kivel menne el egyfajta minivakációra, amit a csatorna fizet. Cherly vonakodva ugyan, de elvállalja a szereplést, a show-ban pedig összehozza a sors Rodney Alcalával (Daniel Zovatto), aki értelmes, intelligens és időnként felvilágosult válaszokkal próbálja elbűvölni a nőt. A másik szálon ezt az élő adásban oly bájos férfit láthatjuk, ahogy fiatal nőket gyilkol meg a The Dating Game előtt – és sajnos utána is. A film így kíméletlenül tárja elénk azt a világot, amiben szabadon garázdálkodhatott. Feszes jogi drámák vagy FBI ügynökök nyomozásai helyett a film azonban
a fókuszt az áldozatokra és a körülményekre helyezi.
A Nő a reflektorfényben nem az a film, amit Anna Kendrick első rendezéseként el tudnánk képzelni – de pont ezért különleges. A színész főleg vígjátékokban vált népszerűvé, és általában nem a tipikus, csajos szerepeket aggatták rá: ami itt kiválóan visszaköszön. Cheryl a „mosolyogj többet!”-től kezdve állandóan szexista megnyilvánulásoknak van kitéve, és Kendrick kiválóan adja át ennek a hosszútávú nyomasztását. Folyton meg kell felelnie nemcsak teljesítményben, hanem külsőleg is, ráadásul olyan férfiaknak, akik végtelenül bunkók vele. A közönségben például egy nő felismerni véli Alcalát – vele látta utoljára a barátnőjet, akit brutálisan meggyilkoltak -, de neki sem hisznek. Nem hogy a stúdióban, de még saját párja sem. Persze nem minden interakció feltétlenül, nyíltan rosszindulatú, de mindent áthat
egyfajta bizalmatlanság, egy lekezelés a nők felé.
Nem meglepő persze, hogy erről szól a film, ugyanis mire Alcala ide jutott, a valóságban már többször börtönben is ült szexuális bűncselekmények miatt. 1971-ben felkerült az FBI tíz legkörözöttebb bűnözőinek listájára, miután megerőszakolt és összevert egy nyolcéves lányt, aki kómába került. Később letartóztatták, de mivel a lány szülei nem akarták, hogy tanúskodjon, enélkül pedig az ügyészség nem akart vádat emelni, gyilkossági kísérlet és nemi erőszak helyett „csak” kiskorú molesztálásáért ítélték el. Három év helyett kb. másfél év után feltételesen szabadlábra került, majd megtámadt egy 13 éves lányt. Megint ült, majd megint feltételesen szabadlábra engedték. A film ezt nem járja körbe, így a témát kevésbé ismerők – például akik nem akkoriban éltek Amerikában – nem is érzékelhetik ennek a súlyosságát. Ugyan Kendrick és Ian McDonald forgatókönyvíró tesznek utalást arra, hogy itt már elég sokan találkozhattak gyanús dolgokkal, csak ignorálták, ez valahogy mégsem túl átütő. Pedig a kirakós darabjai ott vannak, csak talán nem eléggé nyomatékosak vagy súlyozottak.
A Nő a reflektorfényben egyébként nagyon ügyel arra – szerencsére –, hogy ne fetisizálja vagy romanticizálja sem a sorozatgyilkost, sem az áldozatokat, sem a tetteket. Már a kezdő képkockák egyértelművé teszik, hogy akit látunk egy beteg ember, de nem időznek sokat a brutalitáson, nem próbálják eroticizálni az erőszakot, ami sajnos sok ilyen jellegű feldolgozásnál probléma. Sőt, az alkotás nem próbálja elsunnyogni sem a tetteket csak azért, hogy jobban működhessen vagy hatásosabb legyen. Emiatt azonban valamennyire eseménytelennek tűnhet,
pedig elég sok dolog történik a képernyőn kívül.
A látható eseményekben Anna Kendrick viszont kiválóan alakít, és szuperül hozza azt a nőt, aki egyszerűen kellemetlenül érzi magát ezekben a szituációkban, és nagyon utálja, hogy mások előtt kell bájolognia egy teljesen idióta műsorban. Daniel Zovatto pedig tényleg elképesztően bájos, és kiválóan vált tekintete sármosról pszichopatára – átjön, hogy Alcala miként vehette rá a nőket arra, hogy vele tartsanak, és miért úszhatta meg ennyire. Hasonlóan jók a mellékszereplők is, legyenek az áldozatok vagy a stáb tagjai, akikkel Cheryl találkozik, és akik kontextust adnak a műsorhoz és a működéséhez, így a nézőt is jobban beengedve ebbe a világba. Az egyik sminkes például remekül összegzi azt a szomorú igazságot (és a filmet), ami sok nő valósága: azt a férfit kell kiválasztani, aki végül (jobb esetben) csak megbántani fogja őket. Ez nem egy krimi, nem egy thriller, hanem egy társadalomkritikus dráma egy nőről, aki egy centire volt a haláltól és sok másikról, akik életüket vesztették – és a rendszerről, ami ezt hagyta.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
