Meduszáról minden, a görög mitológiában némileg jártas ember tudja, hogy mérhetetlenül ronda szörny volt, akinek a fején kígyók tekergőztek, a pillantásával meg szó szerint ölni tudott. De ki volt Medusza „civilben”? Natalie Haynes regénye, a Medusza pillantása erre ad igen izgalmas – sokszor megható, de néha vicces – választ.
– Miért szeretne bárki is egy szörnyeteget? – kérdezte Perszeusz.
– Ki vagy te, hogy megmondd, ki méltó a szeretetre? – intette rendre Hermész.”
A mitikus szörnyek rémes csapata
A görög – és minden más – mitológia igencsak bővelkedik szörnyekben. Ott a Minótaurosz, aki Kréta szigetén egy labirintusban élt, embertestű, bikafejű rémként, és felfalta a labirintusba betévedt/bezárt áldozatokat. De említhetnénk a szfinxet is, az oroszlántesttel, szárnyakkal és női fejjel ellátott lényt, aki kérdez – és ha nem tudsz felelni, nagyjából annyi is az életednek. Nem feledve a kimérát, a hidrát, no meg Hádész háromfejű kutyáját, a Kerberoszt, vagy Kharübdiszt és Szküllát – és ha az ember ezekről éjjel olvas, akkor lehet, hogy később lámpafénynél alszik majd el.
És ne feledkezzünk meg a gorgókról sem.
Homérosz szerint a gorgók rettentő szörnyek voltak, arany szárnyakkal, hatalmas karmokkal és agyarakkal – és miközben nők voltak, azért még szakállal is rendelkeztek. Egyes leírások szerint csak egy volt belőlük, de az elfogadottabb feltételezés, hogy hárman voltak – és közülük a legifjabb volt Medusza/Medúza, a kígyóhajú nő, aki a pillantásával bárkit kővé tudott változtatni.
Akinek még így sem annyira ismerős, az felidézheti magának Sam Worthingtont, csinos bőrruhában és szandálban, amint a Titánok harca című filmben Mads Mikkelsen, Liam Cunningham (a Trónok harca Ser Davosa) és Nicolas Hoult (Tolkien, egyebek közt) kíséretében beront egy barlangba, ahol a fele szereplőgárda elhullása után ügyesen levágja egy rém ronda, kígyószerű lény fejét. Aztán magával cipeli a fejet, és ahol felmutatja, ott mindenki azonnal kővé válik.
Na, ő volt Medúza.
A mítoszok újramesélése, de új nézőpontból
Haynes igen behatóan ismeri az ókori mítoszokat, hiszen, elmondása szerint, 11 évesen kezdett latinul tanulni, majd 14 évesen ógörögül. Cambridge-ben pedig később elolvasott minden klasszikus szöveget, de a kíváncsisága mindig visszaűzte az eredeti nyelvű szövegekhez. https://www.thebookseller.com/author-interviews/natalie-haynes-on-challenging-patriarchal-historical-narratives-and-championing-female-voices
Medúza történetéhez is így jutott el, azonban mérhetetlenül hiányosnak találta a sztorit. A kővé változtató gorgófejet említi Hésziodosz Istenek születése című írásában, ahol – i. e. 700-730 körül — a görög istenek eredetéről mesél. Ovidius i. sz. 8-ban írta az Átváltozásokat, és ő már többet ír erről a történetről, de mindent Perszeusz szemszögéből elmesélve. Meduszát nagyon kevesen említik a műveikben, ami Haynes szerint egyrészt rossz, hiszen alapvetően ő lenne a történet főhőse: a nő, aki előbb az istenek, majd egy félisten áldozatává válik. Másrészt jó is, hiszen épp a kevés információ miatt a hézagokat jól ki lehet tölteni.
Így hát Haynes megpróbálta újramesélni egy olyan nő történetét, akit megerőszakoltak, álmában megöltek, és még a halála után sem hagyták nyugodni – lásd: gorgófej.
Valamint megpróbálta az adatokból újraépíteni Medusza gorgóvá változása előtti életét is, hogy megmutathassa, nem egy szörnyről, hanem egy, az istenek által megátkozott lányról beszélünk.
Haynes már korábban is írt egy olyan könyvet, amely az árnyékba/háttérbe szorított, a mitológiában alig említett nőkről szól. (Ez az Ezer hajó, amely a trójai háború női áldozatainak szemszögéből meséli el az eseményeket.) Ezért volt gyakorlata az adatgyűjtésben és a mítoszok újramesélésében – végre totálisan más nézőpontból.
Így most elbeszéli egy lány történetét, akit csecsemőkorában a saját halhatatlan apja hagyott magára a tengerparton, és aki a két nővérénél, a halhatatlan gorgóknál talált menedékre. Egy lány sztoriját, aki soha senkinek nem ártott, még azután sem, hogy Poszeidón, a tengeristen Pallasz Athéné templomában megerőszakolta, és ezért Athéné őt átkozta meg. És aki még azután sem akart ártani senkinek, hogy gorgófejjé változott.
Akkor most ki is a szörny?
Lehetséges, hogy egy szörnyeteg egyszerre szép és rémisztő? Ez talán azon múlik, ki hogyan tapasztalja meg a félelmet és ítéli meg a szépséget.”
Haynes történetének erőssége, hogy alapvető kérdéseivel elgondolkodtat arról, ki is a szörny valójában ebben a történetben (meg úgy általában).
A három gorgó, akik nem vágynak másra, csak hogy testvérekként mindörökké együtt élhessenek, őrizzék a nyájukat és élvezzék a táj szépségét? Vagy Perszeusz, aki azért vágja le a gorgó fejét, hogy annak segítségével megmenthesse az anyját? Az istenek, akik úgy szórakoznak a halandókkal, mintha azok csak játékbabák lennének? Medusza, aki még a halála után, gorgófejként is képes együttérzésre? Athéné, aki sosem kapott szeretetet, így nem tanulhatta meg, mi a szeretet vagy az együttérzés?
Abból, ahogyan Haynes a történetet alakítja, és ahogyan a kérdéseit felteszi, elég egyértelmű választ kaphatunk a regényben.
De az írónő, nagyon okosan, nem mondja ki a saját véleményét. Ő csak elmeséli az eseményeket, több, egymást váltó nézőpontból, és az olvasóra hagyja, hogy meghozza a saját ítéletét. És ehhez bemutatja az összes szereplőt. Így láthatjuk, hogy a gorgók ugyan rondák, a fejükön haj helyett élő kígyók rémisztőek – mégis végtelen szeretettel gondoskodnak akár a csecsemőként megtalált Meduszáról, akár a nyájukról.
Medusza Athéné igazságtalan átka miatt bárkit kővé tudna változtatni, épp ezért onnantól lehunyt szemmel él. Inkább „megvakítja” magát, önként megfosztva magát a világ szépségeitől, mint hogy bárkinek ártson. És ezt a lányt fejezi majd le a hősnek kikiáltott Perszeusz, aki még ahhoz is hülye, hogy kalandozás közben ne veszítse el a szandálját.
Hősök és antihősök
Haynes történetének számomra ez volt az egyik gyengéje – nem bírta ki, hogy az eddig hősnek kikiáltott karaktereket ne állítsa be gonosznak/teljesen hülyének.
És erre a legjobb példa Perszeusz, és az „ütődöttségének” a túltolása. A Haynes által ábrázolt „hős” egyetlen pozitív tulajdonsága az anyja iránt érzett szeretete. Ezen kívül enyhén szólva idiótának tűnik. Ugyan elindul teljesíteni a küldetését, hogy megmentse az anyját, de egész úton úgy viselkedik, mint egy ütődött: fogalma sincs, hová és hogyan kellene eljutnia, hogy a gorgókra leljen. Kóválygása során Athéné, Hermész és a nimfák folyamatosan hülyét csinálnak belőle, és a “sikeres” küldetés végén egy percig sem sajnálja a gorgót – akit ráadásul nem is becsületes harcban öl meg, hanem álmában gyilkolja le.
Medusza aludt. Az utolsó pillanatig. Ha úgy volt, ahogy mondod, miért nem nyitotta ki a szemét? (…) Mert nem akarta megölni a fiút.”
Andromédát sem a hősi küldetés részeként menti meg, hanem csak úgy odatéved a fához, ahová a lányt áldozatul kikötötték. És ha már ott volt – és annyira szerette használni a gorgófejet –, hát kővé dermesztette a tengeri szörnyeteget is. Itt nincs mitikus hős, aki a Pegazus hátán lovagolva küzd meg a szörnnyel, csak egy ütődött, aki nem tud ellenállni annak, hogy kővé változtasson embereket. És épp emiatt érzem azt, hogy Haynes cseppet túlzásba vitte a Perszeusz-gorgófej közötti ellentét ábrázolását.
Medusza karaktere viszont még halálban is túlnő önmagán (Perszeuszon meg aztán mindenképp).
Ha a mítosz szerint a gorgófej még azután is élt, hogy Perszeusz levágta, Haynes elképzelte és bemutatta, milyen lehetett annak a teljesen kiszolgáltatott fejnek elviselni, hogy a mitikus hős ide-oda hurcolássza, felhasználja pár gyilkossághoz – egyébként meg egy zsákba bezárva tárolja. Ez nyilván nem olyan élet, amit egy halandó kislány – akár felnőtt nőként, elátkozva – megérdemelt volna. És ha az olvasó ezt érzi Haynes regényét olvasva, akkor a szerző elérte a célját.
És – szerencsére – az istenek sem ússzák meg az újramesélést. Ha Haynes az isteneket mindenhatónak ábrázolja is, mellette megmutatja a gyengéiket/negatív oldalukat is.
Zeusz a történet elején, „jó” szokása szerint épp elcsábít/megerőszakol egy fiatal nőt, amiért a hisztérikus és féltékenykedő Héra bosszút áll – „logikusan” – a nőn (és a lehetséges utódon – magán Pallasz Athénén). Mivel egy fiatal királynő azzal dicsekszik, hogy ő szebb, mint bármely isteni származású lény, ezért az istenek a lányát, Andromédát ítélik keserves halálra. Zeusz – a változatosság kedvéért – elcsábít (méghozzá arany zuhatag alakban) egy másik, egy toronyba zárt lányt is, Danaét – a kettejük fia lesz majd a szintén nem túl szimpatikus Perszeusz.
Athéné ugyan bölcs és mély szeretettel viseltetik a baglya iránt, emellett azonban egy bosszúálló szuka is, aki kicsinyes bosszúból — ráadásul igazságtalanul és gyáván – átkozza meg Meduszát. És Poszeidón és Héphaisztosz sem jobb Zeusznál – ahol lehetőség nyílik rá, nőket zaklatnak vagy erőszakoskodnak velük.
Haynes igen mély együttérzéssel ábrázolja nemcsak Medusza sorsát, de a két nővére gyászát, vagy Androméda bátorságát is. És igen jó érzékkel a tragédiát néha humorral oldja fel, így egy igencsak élvezhető történetet kapunk.
Héra abban a meglehetősen nyugtalanító helyzetben találta magát, hogy aggódik a férje miatt. Egyáltalán nem volt ilyen jellegű tapasztalata, mivel Zeusz jólétét általában éppen ő fenyegette a legjobban.”
Feminista kiáltvány – vagy mégsem?
Haynes regénye nem egy túltolt feminista kiáltvány, amelyben az lenne a leosztás, hogy „a nők jók – a férfiak gonoszak”. Az tény, hogy több a negatív férfi karakter, de Zeuszról, vagy akár Poszeidónról eddig is lehetett tudni, hogy jót igazából nem tudnak cselekedni. De vannak itt még gonosz vagy éppen ostoba, tehetetlen királyok, vagy romlott papok is, akik kifejezetten élvezik Androméda feláldozását.
Viszont a női szereplők között is kevés a szimpatikus. Héráról mindenki tudja – aki ismeri a görög mitológiát -, hogy egy hisztérika, ráadásul kifejezetten rosszindulatú és igazságtalan, de Haynes még az általában szimpatikusnak ábrázolt Athénének sem kegyelmezett. És ha tekintetbe vesszük, hogy az istennő az ártatlan Meduszát büntette, mert Poszeidón az ő templomában erőszakolta meg a lányt – és mert a tengeristen ellen tehetetlen volt -, akkor valahol igazat kell adnunk az írónőnek.
Szerencsére mégsem maradunk pozitív szereplők nélkül – és itt derül ki, hogy Haynes valóban nem férfi-nő ellentétre építi a történetét.
A regény egyik legszimpatikusabb alakja ugyanis Diktüsz, egy zsarnok király száműzött öccse, aki megmenti Danaét és a csecsemő Perszeuszt, amikor a lányt az apja egy ládába zárja, és a tengerbe dobatja. Ő az, aki gondoskodik a lelkileg sérült és rettegő lányról, és a csecsemőt a sajátjaként neveli fel.
És ha nők – akkor ott van Androméda, aki kiáll magáért, és vállalja, hogy ő lesz a tengernek szánt áldozat, ha ezzel megmentheti a népét. Mégis – a legszerethetőbbek a női szörnyek, a gorgók, akik nem áskálódnak, nincs köztük testvéri viszály, és akik közül a két idősebb egész halhatatlan életében gyászolja a húgát.
És mindezt Haynes rengeteg, egymással váltakozó nézőpontból meséli el – ami cseppet a sztori rovására is megy, hiszen, mire beleélnénk magunkat például Androméda tragédiájába, már ugrunk is egy másik, teljesen más karakter nézőpontjához. Épp ezért sokszor nehéz együttérezni egy szenvedő szereplővel, ha a következő oldalon már azt olvassuk, hogyan csináltak hülyét Perszeuszból az istenek, és egyszerre nevetünk és bosszankodunk a bénázásán.
Viszont, épp a váltások miatt Haynesnek lehetősége nyílt egy teljesen új nézőpontot is bevezetni a történetbe. Így lett az egyik legfontosabb nézőpont a levágott gorgófejé – Meduszáé –, akitől még azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg azt, hogy levágott fejként kell tovább élnie, és Perszeusz pusztításra használja.
És az ilyen motívumok, új nézőpontok miatt is nagyon értékes az a munka, amit Haynes tesz, ahogyan újrafelfedezi az ókori mítoszokat és egészen új nézőpontokból dolgozza fel azokat. Mindezek miatt az is élvezheti a görög hősök kóválygását és az istenek folyamatos kavarását, aki nem annyira (vagy egyáltalán nem) ismeri a mitológiát.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
