A halottak hadserege meg a Rebel Moon első és második része után Zack Snyder egy rajzfilmsorozattal jelentkezett. A Twilight of the Gods, magyarul Az istenek alkonya című széria az északi mitológiát gondolja újra. Mivel Snyder legutóbbi netflixes projektjei nem túl fényesen sikerültek, az ember jogosan kételkedhet ebben az újabban. Évadkritikánkból kiderült, hogy meghazudtolta-e az elvárásokat a sorozat.
Az istenek alkonya sztorijának központi karaktere Sigrid, egy félig óriás, félig ember harcosnő, akinek a népét az esküvője napján Thor kegyetlenül lemészárolja, emiatt ő megesküszik, hogy végez a mennydörgés istenével. Hogy célját elérje, még a megbízhatatlan csínytevővel, Lokival is hajlandó összefogni. Sigrid és vőlegénye, Leiffel összeszednek maguk mellé néhány segítőtársat, valamint istenölő fegyvereket is szereznek, azután pedig elindulnak Asgardba, az istenek otthonába.
Bár ez a Snyder-féle feldolgozás közelebb áll az északi-germán mitológiához, mint a Marvel-változat, azért vannak eltérések az alapanyaghoz képest. Hogy a legnyilvánvalóbb példát említsük: a mondabeli Thor is erőszakos volt, de azért nem egy olyan féktelenül vérszomjas vadállat, mint amilyennek Az istenek alkonya lefesti.
Ez a sorozat egyértelműen nem egy hiteles és pontos adaptáció akar lenni, inkább a mitológia újragondolása, annak viszont hatásos.
A halandókkal játszadozó, gonosz istenek kontra emberi hősök konfliktus persze nem egyedi, de érdekes alapfelállás, és ehhez jön az ügyes világépítés is. Különösen azt érdemes kiemelni, hogy jól megmagyarázzák a Ragnarökhöz vezető eseménysort a szériában. Mivel pedig az asgardiak alapvetően negatív fényben tűnnek fel, igazából ebben a verzióban egy kifejezetten kívánatosnak is tűnik az istenek alkonyának eljövetele. Tehát
Az istenek alkonya alapkoncepciója nem volna rossz, a megvalósítás azonban sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után.
Lényegében úgy tűnik, hogy volt egy használható ötlet a sorozat átfogó történetéhez, de a részleteket már nem igazán dolgozták ki. Emiatt a cselekmény elég kapkodósnak hat, különösen az első pár rész lett nagyon összecsapott, de az egész évadra általában is jellemző az erőltetett tempó. Ezen kívül ráadásul tele van a széria gyengén megírt párbeszédekkel, amelyekenről érződik, hogy az eposzok fennköltségét akarják mímelni, de ehelyett szimplán csak esetlenül, sőt néha már egészen kínosan hatnak.
Karakterek terén felemásan teljesít Az istenek alkonya: egyaránt vannak érdekes és érdektelen figurái.
Sajnálatos módon éppen a hősnő és a főellenség lettek a legirritálóbban egyoldalú szereplők. Sigridet teljesen elvakítja a bosszú, és ez persze teljesen érthető, viszont unalmassá is teszi, sőt a viselkedése néha kifejezetten irritáló. Az itt igazi rohadékként ábrázolt Thor pedig szinte már karikatúraszerű gonosztevő. Ellenben a vérengzésbe belefásuló, múltbeli tetteit megbánó Leif már egy érdekesebb figura, éppen ezért nagy kár, hogy nem lett igazán kidolgozva a mellékszála. A legjobban megírt főszereplő pedig egyértelműen Loki, aki ebben a változatban egy összetett alak, tragikus háttérsztorival. Sigridék útitársai ellenben típuskarakterek, akiket részben a jópofának szánt egysorosaikkal, részben a tragikus élettörténeteik elmesélése révén akarnak megkedveltetni velünk – ami talán a néző szimpátiájának elnyeréséhez elég, de arra semmiképp nem, hogy különösebben aggódjunk ezekért a hősökért.
De nemcsak a forgatókönyvnek vannak azonban hiányosságai, a megvalósítás sem az igazi.
Ami a képi világot illeti, a karakterdizájnok és helyszínek egészen rendben lennének, az animáció viszont igénytelennek tűnik. Ez pedig az üldözős és harci jelenetekre teljesen rányomja a bélyegét. De ettől függetlenül sem túl erős vizuálisan Az istenek alkonya: a látvány nincs jól megkomponálva, kevés az igazán hatásos, „snyderes” része, talán egyedül az évad vége felé a hatalmas sárkánnyal való küzdelem tudja azt a fajta képiséget hozni, amit a filmestől elvárnánk. A sorozat aláfestő zenéért felelős Hans Zimmer ellenben nem okoz csalódást, éppen ezért is érthetetlen, hogy ebbe a soundtrackbe képesek voltak egy Mc Hammer számmal belerondítani.
A modern zene használatához hasonlóan indokolatlannak tűnik az állandó meztelenkedés és a káromkodás, de még a naturális erőszakábrázolás is a sorozatban.
Mivel alapvetően egy epikus fantasy sztoriról van szó, ehhez egyáltalán nem illik az a fajta felnőtt tartalom, ami a Trónok harcára jellemző. De ráadásul kifejezetten erőltetetten is hatnak az ilyen részek. Azt például, hogy a költő karaktere biszexuális, nem csak ismételt szexjelenetekkel lehetett volna értésünkre adni. Hasonlóképpen kényszeredettnek tűnik, amikor az egyáltalán nem mocskos szájú törpe hirtelen elereszt egy káromkodást. Az erőszakosság pedig egyszerűen feleslegesen túlzónak látszik, kevesebb vérben és bélben tocsogás is megtehette volna a hatását.
Összességében elmondható, hogy Az istenek alkonya egy alapvetően jó ötlet elfecsérlésének iskolapéldája. Ennél a végeredménynél ezerszer többet – igényesebbet és látványosabbat – is kihozhatott volna Snyder az alapsztoriból.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
