A Joker: Kétszemélyes téboly egyfajta kollektív, pénzhajhászó őrület, ami ahelyett, hogy csak átlagos lenne, kifejezetten rossz is.
2019-ben a Joker hatalmasat tarolt. Önmagában óriási mérföldkő volt, hogy minden idők legsikeresebb 18+-as filmje lett amellett, hogy az első ilyen korhatáros alkotás, amely átlépte az 1 milliárd dolláros bevételt – ezt csak nemrég múlta felül a Deadpool és Rozsomák. Másrészt egy népszerű képregénykarakteren keresztül szemléltette – főleg Amerika – társadalmi feszültségét, és azt, hogy a szociális háló és a mentális problémák megfelelő kezelésének hiánya milyen messzemenő gondokhoz vezethet: úgy az egyének, mint a társadalom szintjén. A maga kicsavart módján pont azok az incel közösségek érezték magukénak, akik veszélypotenciálját tárgyalta a film. Bár maga Arthur Fleck nem feltétlenül egy incel, de kiválóan szemléltette Todd Philips rendező és írótársa, Scott Silver azt a pszichét, amelyből tömeggyilkos lövöldöző lesz. A Joker a minőségi munka, az elkötelezett filmkészítés, a bravúros alakítás és a társadalmi relevancia ritkán príma együttállásából jött létre (vagy cinikusan jól másolták a Taxisofőrt), függetlenítve magát a forrásanyag kánonjától, hogy egy önálló remek lehessen. A pénzügyi siker alapján érthető, de minden más szempontból furcsa döntés volt tehát, hogy folytatást készítettek. A végeredmény pedig nemcsak egy gigantikus csalódás, hanem egyfajta kollektív őrület. A Joker: Kétszemélyes téboly ugyanis – ha optimistán közelítem meg – egy szimpla, üres, profitorientált folytatást, amit az eredeti kreatív alkotók kipréseltek magukból. Ha pesszimistán, akkor egyfajta szükségtelen bűnbánása az első filmnek, ami szinte szemenköpi annak rajongóit.
A folytatás két évvel az első eseményei után veszi fel a fonalat. Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) – azaz Joker – az első filmben elkövetett gyilkosságok után az Arkham Elmegyógyintézetben várja tárgyalását, teljesen kedvtelenül, kiábrándulva a világból, amely kitermelte és félretaszította őt. A zsarnoki börtönőrök, élükön Jackie Sullivannel (Brendan Gleeson), állandóan bántják és gúnyolják őt és rabtársait, így fitogtatva hatalmukat. Ügyvédje (Catherine Keener) azon szorgoskodik, hogy disszociatív identitásra – régiesebben tudathasadásra – hivatkozva mentális kezelésre küldjék, és ne a villamosszékbe, ahova a Batman-rajongók számára ismerős Harvey Dent ügyész (Harry Lawtey) küldené. Ennek a zűrnek a közepén találkozik Harleen „Lee” Quinzellel (Lady Gaga), egy másik beteggel, aki gyakorlatilag a Joker megszállottja. Kibontakozó szerelmük
életkedvet lehel a gyilkosba, ami erőt adhat neki a tárgyalása során.
A film egy tárgyalótermi dráma és egy úgynevezett jukebox musical hibridje. Utóbbi azokat a zenés-táncos-éneklős produkciókat takarja, amik nem eredeti számokat, hanem meglévő dalokat tartalmaznak – mint például a Moulin Rouge vagy a Mamma mia! A címadó kétszemélyes téboly – avagy folie à deux – elsősorban ebben nyilvánul meg. Joker és Lee különböző dalokat adnak elő, amik szemléltetik lelki világukat – ezek a számok főleg a XX. század első feléből származó jazz számokat, musical darabokat és filmdalokat takarnak, bár akadnak dalok a ’60-as és ’80-as évekből is. Ezek vizualitása, a színészek alakítása és éneke, valamint a teljesen egyedi díszletek a film fénypontjai. Ezek a belső, páros gondolatok a szereplők eszmecseréit, belső vívódását, egymásra hangolódását vagy épp nézeteltérését hivatottak életre kelteni, ami funkcionál, bár úgy éreztem, hogy ezek nélkül is működött volna a film. Nem zavarók, de feleslegesen duzzasztják az egyébként is hosszú, közel két és fél órás játékidőt, anélkül, hogy érdemben hozzáadnának a hangulathoz. Egy papíron egyedi koncepció látványos kivitelezése, ami leköt, és ellensúlyozza valamennyire a borzasztó sztorit.
A cselekmény másik fele a börtönben töltött időre, valamint a tárgyalásra fókuszál. A sztori igyekszik bemutatni a többi fogvatartott és az őrök kapcsolatát, minimális kontextust adva a rabtársak tetteiről, de erősen démonizálva az őröket. Ez abból a szempontból hatékony, hogy az amerikai fegyházak hírhedten abuzívak, itt pedig remekül szemlélteti azt, hogy az őrök nem a bűntettek miatt bánnak rosszul a rájuk bízott emberekkel, hanem szimplán hatalmukkal élnek vissza. A tárgyalótermen keresztül pedig a Joker: Kétszemélyes téboly igyekszik megmutatni a nyilvánosság reakcióját: mind azokét, akik hőssé avanzsálták Jokert, mind azokét, akik áldozatai voltak ámokfutásának. Sőt, tanúként többen vissza is térnek az első filmből. A probléma az, hogy ezek a jelenetek egyszerűen semmi karakterváltozást nem idéznek elő, ráadásul mintha csak hosszú perceken csámcsogva magyaráznák szájbarágósan az első film cselekményét. Mintha hülyére vennék a nézőt, aki képtelen volt megérteni a filmet, és didaktikusan elmagyaráznák neki, hogy miről is van itt szó valójában. És míg az események valamennyire haladnak előre – bár nem sokat –, a jellemek aligha változnak. Ez a teljes folytatás egy hosszú epilógusa lehetett volna az első filmnek, ahelyett, hogy így leforgatják.
Az persze az első kárára ment volna, így ezt csak teoretikusan mondom.
A Joker: Kétszemélyes téboly legnagyobb problémája, hogy egyszerűen nem mond semmit. Olyan, mint egy felesleges túlmagyarázás az első margójára. Nincs fejlődés, unalmas a cselekmény, és – a legnegatívabb értelmezésemben – megbánja az elsőt. Mintha a siker, a mély mondanivaló, a pszichoanalízis, a társadalmi kommentár egy tévedés lett volna az alkotók szerint, és ezt próbálják nyomatékosan, orrvérzésig érvelve visszavonni. Legnagyobb bűne pedig, hogy egy nagy középsőujj-mutatás az eredeti rajongóknak – legyenek incelek vagy sem –, azt vágva kacagva a képükbe, hogy ha bármit is éreztek az első alapján, az elsősorban tévedés, másodsorban káros volt. Táncba és dalba bújtatott bizarr bűnbánás, amit egyszerűen senkinek sem tudok ajánlani. Nem jó folytatás, csak oké musical, nem jó tárgyalótermi dráma, és általában nagyon, nagyon nem jó. Ha nem ismered az eredetit – bár akkor minek mennél el rá? –, szimplán gyenge. Ha igen – és ezért vagy itt talán? – kifejezetten csalódás. Ha imádtad az eredetit, már-már sértés. A téboly pedig nem kétszemélyes, hanem kollektív – a produceri rétegtől kezdve a rendezőn, írón és színészeken át egészen hozzám, nézőig, aki volt olyan reményteli, hogy elhiggye: ez is mondani fog valamit. Bármit, aminek értelme van. Ami aktuális. Ami ezeket az eszement, beteg időket kommentálja akár marginálisan. Helyette mit művelt ez a sok bolond, talán a pénz szaga által vezérelve, talán annak a nyomása alatt? Felfestett Arthurra egy újabb maszkot, olyasmit, mint ami 5 éve volt rajta, amiben ő kiállt és minden eddigi eszmefuttatására azt mondta:
Á, csak vicc volt!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
