A The Franchise nemcsak az év egyik meglepetése, de az egyik legviccesebb sorozata is lehet. A filmforgatások káoszát feldolgozó széria egy jellegzetes és klasszikus filmes témához nyúl, mégis kifejezetten friss, és csupaszív módon teszi azt. Olyannyira, hogy még a kisebb problémáit is könnyedén képes feledtetni. Spoilermentes The Franchise sorozatkritika. A cikk a MAX Magyarország által rendelkezésünkre bocsájtott teljes évad alapján készült.
Mindenki kezdőbe!
Ahogy a regényírók, úgy a filmesek is gyakran élnek az “arról beszélj, amit ismersz” taktikával. Rengeteg film és sorozat készült már a filmgyártás számos aspektusáról, számos aspektusból. Az olyan rendezőnagyságok klasszikusai mellett, mint a 8 és 1/2 (Fellini), vagy a Cinema Paradiso (Tornatore) manapság sem példanélküliek a drámaibb, életpályát feldolgozó művek. Ugyanakkor a humoros megközelítésű alkotások is szép szeletet hasítanak ki a filmezésről készült filmek tortájából. A Trópusi vihar, az Ed Wood, a rosszemlékű A buborék vagy a Jay és Néma Bob visszavág csak néhány cím ezek közül.
A filmezés káoszát humorral megragadó filmeknek azonban van egy méltatlanul elfeledett és keveset emlegetett darabja. Tom DiCillo 1995-ös filmje, a Csapnivaló (Living in Oblivion) hol keserűbb, hol édesebb poénkodással, iróniával, aktualitások beemelésével és kikacsintásokkal mesélt a filmforgatás nehézségeiről. A nehézségek közt pedig akadtak technika jellegűek, szervezésbeli döccenők, félreértések és emberi problémák is.
Jon Brown, az Utódlás egyik írója is sokat meríthetett ebből a rejtett gyöngyszemből, amikor belevágott a The Franchise elkészítésébe. Ha nem is direkt módon, de a széria több ponton is megidézi a majd harminc évvel korábban bemutatott Csapnivaló szellemét. De ez a nézőknek csak jót jelent.
A The Franchise könnyen meglehet, hogy az év egyik legviccesebb sorozata, és szinte a semmiből érkező legkellemesebb meglepetése is egyben.
Felvétel!
A The Franchise világában a Maximum Studios épp olyan szuperhősfilmekben utazó gigavállalkozás, mint a DC és a Marvel. A főszereplő stáb éppen a franchise egyik mellékágas filmjét, a Tecto nevű szuperhős első saját produkcióját forgatja. Az már első pillantásra látszik, hogy hiába az égbeszökő költségvetés, vagy egy művészi ambícióktól sem mentes rendező, a filmnek bőven vannak problémái. Dan (Himesh Patel), az első asszisztens magabiztosan igyekszik összetartani a már elejétől fogva szétesni készülő produkciót.
Ebben lesz segítségére Dag (Lolly Adefope), aki kezdő asszisztensként lelkesen és rengeteg energiával pezsgi be a forgatási helyszíneket. A rendező, Eric (Daniel Brühl) hullámvasútszerű hangulatingadozásain túl azonban a stúdió fejesei és egy új producer érkezése (Aya Cash) is nehezíti a munka gördülékenységét. A stáb pedig, ahogy annak lennie kell, mennyet és poklot is megjár, miközben szinte az összes elképzelhető probléma az útjukba kerül. Legyen szó akár hiányos statisztériáról, hiú színészekről, belső ellentétekről és bimbózó románcokról.
Újravesszük!
A The Franchise egyáltalán nem finomkodik, ha korunk szórakoztatóiparának ekézéséről van szó. Persze a DC és Marvel jellegű óriások könnyű célpontot is jelentenek. Pláne úgy, hogy egyre több kritika éri mind rajongói, mind szakmai oldalról a nagy képregényfilmes franchise-ok tartalomstratégiáját és a produkcióik minőségét. Lassacskán már igazán sportértéke sem lesz belerúgni az átmenetileg gyengélkedő szuperhősfilmekbe. A The Franchise mégis nagyon kedvelhető és üde módon tart görbe tükröt a hasonló produkciók elé, elsősorban persze gyártási oldalról. Nem pusztán felsorolja és bemutatja a legnagyobb közhelyeket, hanem
az élcelődő hangvétel mögött feltár valós emberi és szakmai problémákat is.
Ugyan a sorozat nem megy át drámába, mégis vannak olyan villanásnyi momentumai, amik akár el is vihetnék ilyen irányba. A stúdiót képviselő lótifuti (Isaac Powell) elfelejtett születésnapja, a teljesítménykényszerbe hajszolt színészek, az életvédelmi intézkedések, a terheléssel járó magánéleti problémák, vagy a VFX szakemberek túlhajszoltsága akár egy komolyabb hangvételű művet is eredményezhetne. Brown megközelítése azonban meglehetősen önironikus és karikatúraszerű, amiben ott vannak ugyan a valós problémák, de leginkább szórakoztató módon akar mesélni a filmipar nehézségeiről.
A The Franchise humora elsősorban verbális szinten jelenik meg, de a szituációs komédia sem marad el. Bár nyilvánvalóan a humor relatív dolog, nem túlzás azt állítani, hogy a sorozat szinte minden epizódjára jut akár több hangosan felnevetős pillanat is. Mindez nem működhetne a remek időzítés nélkül.
A szituációs poénok jól ritmizált vágása és a színészi játék tökéletes kombinációja zajlik itt a megfelelő komikus hatás elérése érdekében.
Meg persze kellenek az olyan direkt eltúlzott módon ábrázolt zsánersajátosságok is, mint a sorozatbéli színészek ripacskodós játéka, a nevetséges jelmezek és kellékek. A főhősünk, Tecto, például egy láthatatlan ütvefúró segítségével képes repülni, ellenfelei pedig a nemes egyszerűséggel csak halembernek, lávaembernek és mohaembernek nevezett gazfickók. Közben pedig azon is elgondolkodhatunk, hogy az elmúlt évtizedben mennyi külső szemnek hasonlóan nevetséges dolgot fogadtunk el természetesnek a szuperhősfilmek miatt.
Köszönjük, mára végeztünk, szép munka volt!
A The Franchise nagy erénye, hogy kisebb-nagyobb hibáit is borzasztó eredményességgel tudja leplezni. A legnagyobb hiányossága éppen Aya Cash karaktere. Bár Cashnek jól áll a szerep és nem játszik rosszul, az első részben úgy tűnt, az általa alakított producer, Anita nagyobb súllyal bír majd. Azonban sajnos amennyi lehetőség rejlett volna a karakterben és a többi stábtaggal való kooperációjában, dinamikájában, végül éppen annyira nem lett belőle semmi. Félreértés ne essék, Anita jelenléte koránt sem zavaró, ám a végeredményt tekintve kicsit feleslegesnek érződik.
Helyette azonban bőven kárpótolhat Daniel Brühl az excentrikus, Nolan rajongó rendező szerepében. Nem csupán hiteles és szórakoztató az alakítása, de
olyan finomságai és rétegei vannak, amelyek túlmutatnak egy limonádé komédia színvonalán.
A későbbi epizódokban azonban az ő karaktere is kicsit el lett hanyagolva, túl egysíkúvá válik és későn tér vissza belé az élet. De ez is csak motivációt szolgáltat a valódi főszereplőnek, Dannek, aki Patel alakításában az egyik legemberibb figura.
A The Franchise humorát tovább színesítik az aktualitásoktól sem mentes namedroppok (pl. Nolan, Coppola, Scorsese) és a felszín alatt bugyogó önkritika az anyastúdió Warner felé (pl. film elkaszálása adójóváírás céljából, MAXimum Studios). Ugyanakkor ahogy a fentiekből is talán érezhető, nem csupán a néző benfenntességére és mémismeretére alapoz. A széria erősen ajánlott általában is a vígjátékok kedvelőinek, de a filmezés, és különösképpen a szuperhősfilmek rajongóinak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
