Hiába van már túl legalább két, gigantikus magnum opuszon, Francis Ford Coppola 85 évesen végre elkészítette az új főművét. A régóta dédelgetett álomprojektjét, a Megalopolist,ami kétségkívül egy ambiciózus és páratlan alkotás. Bizonyos értelemben mestermű. Csak éppen nem úgy, ahogy az alkotója gondolja.
A Megalopolisz eredete egészen a nyolcvanas évekig nyúlik vissza. Sőt, Laurence Fishburne elmondása szerint a Coppola már az 1979-es Apokalipszis most forgatásán mesélt neki a Római Birodalom bukása és az USA jelene/jövője között párhuzamot vonó filmtervről. Ám a 80-as években rendezett filmjei bukásai miatt a rendező kénytelen volt elnapolni az ambiciózus projektet. Először a kora 2000-es években tért vissza annak megvalósításához, ám ekkor a 9/11-es terrortámadás miatt kellett felfüggesztenie a projektet. Bár a Megalopolisz ezt követően is napirenden maradt nála, a terv sokáig képtelen volt kitörni a „fejlesztési szakasz poklából” (development hell). Mindeközben természetesen a forgatókönyv, illetve a potenciális színészek összetétele is folyamatosan változott.
Miután a 2000-es években Coppola teljesen kiábrándult a stúdió rendszerből (és, hogy senki nem akarta finanszírozni az álmát), úgy döntött, hogy önerőből valósítja azt meg. Ehhez kénytelen volt eladni a borászatát. Így a Covid-19 járvány „lecsengése” után 2021-ben végre elindulhatott a tényleges munka. Ám túlzás lenne azt mondani, hogy most már könnyű út vezetett a mozivásznakhoz. A Megalopolisz forgatását botrányok sora kísérte. A rendező ugyanis többször is kreatív nézeteltérésbe került a stáb többi tagjával (a kiszámíthatatlan, ad-hoc változtatásokkal élő „kísérletezgetése miatt). Illetve, ami ennél is súlyosabb, hogy több vád is érte, ami szerint szexuális jellegű visszaéléseket követett el (főleg) a statiszták ellen. (Miközben állítólag sem intimitás koordinátor, sem HR osztály nem volt a forgatáson.)
Most jönne az, hogy innen szép nyerni nem? Nem is lenne példátlan. Hiszen Coppola legnagyobb alkotásai – a Keresztapa és az Apokalipszis most – forgatásai is legendásan kaotikusak és problémások voltak. (Előbbi kálváriáját a The Offer minisorozat, utóbbit pedig a Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse című dokumentumfilm örökítette meg.) A kérdés csak az, hogy lehet-e 19-re lapot húzni, és harmadjára is megismételni a bravúrt? Részben.
Az, hogy a Megalopolisz végül elkészült, bemutatásra került és nézhető a mozikban, az a körülmények fényében már önmagában egy kisebb csoda.
Az Egyesült Államok korunk Római birodalma. Ebből az alapfelvetésből indul ki a Megalopolisz, ami a 3. Évezred, 21. Századának meg nem nevezett évében játszódik, új Rómában (egy retrofuturisztikus, art-deco New York). A világ központjában, ahol három ambiciózus férfi verseng a hatalomért. A város polgármestere (Giancarlo Esposito), a bank-cézár, Hamilton Crassus (Jon Voight) és a városdizájn hivatal vezetője, az innovatív építész, Cesar Catilina (Adam Driver). Utóbbi nem rég fedezte fel a varázslatos, csodálatos és forradalmi megalon nevű anyagot. Ebből építené meg álomprojektjét, az utópiát. Megalopoliszt. Ám ehhez előbb le kell rombolnia a dekadens régi világot. Ez pedig nem igazán tetszik vetélytársának… (Coppola – igaz jócskán átgondolva – az időszámításunk előtti 62-63-ban lezajló catilinai összeesküvést helyezte át egy alternatív, retrofutusrisztikus jelenbe.)
Nehéz mit mondani, gondolatokat megfogalmazni egy olyan film után, mint a Megalopolisz. Puszta szavakkal szinte leírhatatlan az élmény, és bár megpróbálom, valószínűleg nem tudok majd igazságot szolgáltatni a filmnek.
Az az igazság, hogy rég láttunk mozivásznon ennyire komolyan vett, ordas nagy idétlenséget.
A Megalopolisz már nagyjából a nyitányban csúcsra tekeri a modorosság mérőt. Egészen meghökkentő az a teátrális kínosság, ahogy a film – a Laurence Fishburne költőinek szánt narrációjával – minden egyes felszínes gondolatát a néző szájába rágja. Kétszer is. A dialógusok olyan arcpirítóan zavarba ejtőek, hogy az valami elképesztő. Ha a karakter épp nem kínai piacos Shakespeare szerepben tetszelegnek, vagy ókori filozófusokat idézgetnek, akkor olyan csodás, lírai hasonlatokat pufogtatnak, minthogy: “Az a te bajod, hogy nagyon anál vagy, én viszont nagyon orál vagyok!”
Coppola intellektuálisan láthatóan egyáltalán nem bízik a nézőjében. Nem elég neki, hogy vizuálisan – nagyon egyértelműen – megjelenítsen egy gondolatot. Azt utána kényszeresen ki is mondatja a szereplőkkel.
Ennek a végeredménye pedig olyan, mintha egy művészfilm paródiát látnánk. Csak éppen nem együtt nevetünk a filmen, hanem rajta. Mert bár ugyan van pár jelenet, amit Coppola is eleve poénnak szánt (vagyis nagyon remélem), de a Megalopolisz nem vicc. Legalább is szerinte. Csak, hát meglehetősen nehéz komolyan venni egy olyan két és félórás, audió-vizuális lázálmot, ha annak tanulsága nagyjából olyan mély, mint Speak (the Hungarian rapper) ikonikus dala. Legyen tánc és zárcsökkentés! Bátorak legyünk, és akkor jó lesz minden!
A Megalopolisz gyakorlatilag a nyugdíjas Facebook csoportokban megosztott, giccses motivációs gifek bő két órás moziváltozata.
Különösen bizarr, hogy e mellett a Megalopolisz gyakorlatilag a zseni-kultusz propaganda filmje. Coppola szerint ugyanis a korrupt és nagyhatalom emberek tönkreteszik világunkat. A köztársaság ily módon fenntarthatatlan. A megoldás: mindent bízzunk rá egy korrupt és nagy hatalmú emberre, aki zseni is. Mert a zseni megoldja! Igaz, a film esetében egy olyan zseniről van szó, aki nárcisztikus, egoista és alapvetően nem is altruisztikus okokból cselekszik. A fináléban pedig olyan szegény sorsú embereknek szónokol arról, hogy “most majd minden jó lesz”, meg hogy teremtsük meg a szép új világot, akik házát ő maga rombolta le a film elején.
Ha pedig az egészet ráhúzzuk a mostani Hollywood működésére, akkor észrevesszük, hogy ez a film valójában miről szól. Arról, hogy a gyáva és a saját hatalmukkal visszaélő stúdióvezetők nem hagynak teret az ifjú, bátor tehetségeknek, mint amilyen – a 85 éves Coppola. De ő kitart az álma mellett, és létrehozza a NAGY MŰVET!
De nem csak az üzenetekkel vannak gondok, melyek a naivan triviálistól (“mi magunk vagyunk a sorsunk kovácsai”) az enyhén problematikusig (“a zseninek mindig igaza van”) tartó skálán mozognak. Hanem az odavezető úttal is. Hiszen a film dramaturgiája ugyanis leginkább olyan, hogy nincs is.
A Megalopoliszt nézni leginkább olyan élmény, mint az idős, már enyhén ittas rokonod kusza sztorizgatását hallgatni az ünnepi asztalnál. Néha belekezd egy szálba, amit aztán elfelejt. Vagy rájön, hogy “nem is úgy volt”. Zajlanak az események, de ezeknek nincsen semmi íve vagy koherenciája.
A Megalopolisz minden idők legpörgősebb lassú filmje.
Ugyanis mindig történik valami a vásznon. A néző folyamatosan nagyon sűrű és intenzív audiovizuális ingereknek (bizarr képarány váltások/áttűnések/fókuszok) van kitéve. Csak éppen közben nem érezzük, hogy haladna a cselekmény. Lehetetlen belőni, hogy épp hol tart a történet, vagy hogy mi is annak a történetnek az igazi lényege, amire figyelnünk kéne.
Ennek tolmácsolásához pedig az olykor nagyszerű színészek sem elegendőek. Az ő játékuk is hasonlóan kaotikus, mint a világ, amiben mozognak. Egyesek próbálják fapofával komolyan venni a feladatot és a legjobb formájukat hozni (Giancarlo Esposito), mások (Aubrey Plaza) saját maguk paródiáját alakítják. A főszereplő Adam Driver pedig valahol a két halmaz metszetében próbálja a hátán vinni a filmet. De olyan is akad, aki minden mindegy alapon a totális, féktelen ripacskodásig megy el (Shia LaBeouf).
Anno a Tenetet védték sokan azzal, hogy “ezt a filmet nem érteni, hanem érezni kell”. Nos ez sokkal inkább igaz a Megalopoliszra.
Ez ugyanis tényleg az érzelmek filmje. A grandiózus, zabolázatlan és letaglózó érzelmekké. Ugyanis, ha van a filmnek erénye, a tényleg mozivászonra illó, fantasztikus látvány- és zenevilágon túl, akkor az az őszintesége. Hogy a mai posztmodern, iróniától megcsömörlött világunkban nem rejti véka alá a gondolatait. Legyenek azok bármennyire is egyértelműek, naivak vagy felszínesek. Az más kérdés, hogy mindezek kerete esetünkben a végtelenül modoros, művészi maszturbáció totális kiteljesedése.
Ám, ha választani kell két mozi apokalipszis között, ahogy az egyik sarokban a színtelen, szagtalan Reddit-fókuszcsoportra szabott Marvel/Star Wars stb. produktumok, a másikon pedig a teljesen elborult, szerzői agymenések állnak szembe, akkor nem kérdés, hogy én hova állok.
A Megalopolisz baromi látványos, végtelenül ambiciózus, miközben történetként meghökkentő módon nem működik. A legnagyobb magabiztossággal állítja a leggyermetegebb tanulságokat. Hihetetlen, hogy elkészülhetett, de teljesen értjük, hogy ebben a formában miért nem akarta egyetlen egy stúdió sem bevállalni. Egy egészen káprázatos vonatszerencsétlenség, ami messze meghaladja a jó és rossz, kritikák végén egyetlen számba sűrített kategóriáit. Olyan prémium mozi-giccs, ami előtt mégiscsak kénytelenek vagyunk meghajolni. Megalontaps!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
