Több mint 35 évnek kellett eltelnie, hogy folytatást kapjon a Beetlejuice. Tim Burton fura módon klasszikussá érett filmje a mai napig is sok sötétlelkű halloween rajongó szívét dobogtatja meg, de vajon elég-e ez 2024-ben? Röviden: igen is, meg nem is. De a végeredmény mégis szórakoztató a maga módján. Spoilermentes kritika.
Beetlejuice, Beetlejuice… Beetlejuice!
Akárcsak előtte sokan mások, Tim Burton is megélt egy karrierközepi válságot. A legalább a Sweeney Todd óta küszködő rendező csak az elmúlt néhány évben talált vissza sajátos hangneméhez. A Wednesday nemcsak TikTok szenzáció lett pár nap alatt, de bizonyította, hogy a különc rendezőben bőven van még szufla, hogy bérmunkák mellett újra valami érdekeset alkosson.
A Beetlejuice körül viszont már évek óta meglepően nagy a pezsgés. Pletykák jöttek-mentek az esetleges folytatást illetően, mígnem 2023-ban, a film 35. születésnapja környékén már biztossá vált, hogy érkezik a folytatás. A Beetlejuice Beetlejuice pedig végre it van, és
nagyjából olyan is lett, amilyenre az előzményekből számítani lehetett.
Egy morbid humorú, nosztalgiában is bőven fürdőző blődli, amit főleg Burton, és a címadó karakter rajongói fognak élvezni.
Adott ugyanis az eredetihez harmincakárhányévet ugró történet, amiben az előző rész gót kislánya, Lydia Deetz (Winona Ryder) már egy nagymenő televíziós médium. Míg egyesek svindlernek tartják, mások természetesen hisznek a képességeiben. Főleg a gyászterápián megismert párja, Rory (Justin Theroux), aki menedzsere/producere is egyben. Lydia egy felvétel során ismét elkezdi látni Beetlejuice-t (Michael Keaton), ami nem sok jóval kecsegtet a folytatást illetően. Ugyanakkor az időközben az alvilágban fontos munkát kapó emberűzőt sem hagyja nyugodni a sors.
Korábbi felesége, Delores (Monica Bellucci) egy véletlennek köszönhetően összeszedi magát (szándékos szóvicc!), és volt férje nyomába ered. Lydia lánya, Astrid (Jenna Ortega) pedig megismerkedik egy sráccal (Arthur Conti), akivel meggondolatlan és gyors viszonyba keveredik. A két cselekményszál szükségszerűen, de nem kifejezetten érdemi módon kapcsolódik össze, hogy alibit szolgáltasson a katyvasz alól alig kilátszó sztorinak.
Előre megy, vagy hátra?
Ne kerülgessük a forró kását:
a Beetlejuice Beetlejuice akkor fog a leginkább tetszeni, ha eleve szeretted az első részt, és ha Tim Burton rajongó vagy.
Michael Keaton emberűzője ugyanis nem sokat változott, és nem sokat ad a frissen bekapcsolódó nézőknek. Nagyban épít a korábbi epizód iránt érzett nosztalgiára, és a burtonista esztétika iránti fogékonyságra. A film persze érthető és élvezhető újoncként is: az expozíció a megfelelő helyeken ellátja a nézőt az elégséges információkkal az előzményt illetően. Ugyanakkor mégsem szabad eltekinteni attól, hogy nem rebootról, remake-ről, hanem folytatásról van szó.
Még úgy is, hogy
az alaptörténet valójában nem is változott, csak jelentéktelen és alibinek szánt mellékszálakkal egészült ki.
A különbség csak annyi, hogy változik a karakterek közötti dinamika. Lydia kerül Delia (Catherine O’Hara) bőrébe egy problémás kamaszt, Astridot (Jenna Ortega) nevelő anyuka szerepében. De persze Delia sem felejti el folyamatosan nevelt lánya orrára kötni, hogy neki is hasonlót kellett átélnie. Astrid szemforgatásai Lydiát is kikészítik, de a lány más miatt van kiközösítve a sulijában, mint szülője volt. Astrid kevésbé furcsa és különc, ám Lydia személye beárnyékolja lánya kortárscsoportba illeszkedését is.
Hiába: a családi behatásaidtól nem menekülhetsz el.
Burton érdekes módon boronálja össze a három generációnyi Deetz lányt, és a film első felében az ő dinamikájuk válik a legérdekesebbé.
Delia, Lydia és Astrid autonóm módon, lázadóként, mégis egymástól kölcsönös függőségi viszonyban létező nők képét jelenítik meg, akik között a generációs konfliktus elkerülhetetlen. Kár, hogy a filmnek ez a része viszonylag kevés hangsúlyt kap, mert ezzel egy sokkal mélyebb filmet is kaphattunk volna. Mert a Beetlejuice Beetlejuice jó részt megelégszik a nosztalgiavonat nyújtotta élvezeti értékkel.
Kézikönyv a frissen elhunyt filmsorozatok számára
Szó se róla, ha minden legasequel, és a saját franchise-ának korábbi sikerét meglovagoló filmvámpír ilyen lenne, egy szavunk sem lehetne. Ugyanakkor mégis kár, hogy a második Beetlejuice újonnan behozott elemei nem tudnak megállni a saját lábukon. Ugyanis amikor jól működik a film, akkor vagy az előzményből, vagy Burton korábbi filmjeiből idéz. Érdemes figyelni, hogy mennyi konkrét történést és karakterdizájnt emel át A halott menyasszonyból. Amikor nem, akkor viszont az új közönség bevonzására hivatott forgatókönyv elemek tehetők felelőssé.
Beetlejuice kanonikus előtörténetére talán sokan voltak kíváncsiak, de nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne. Még annak ellenére sem, hogy Burtonhöz illően túlstilizálva meséli el a sztoriját. A nagyobb probléma a volt felesége, Delores környékén keresendő. Monica Bellucci még hatvanhoz közelítve is hihetetlenül vonzó jelenség, ugyanakkor a karakterét jellemző sekélyességet még a kisugrázása sem tudja ellensúlyozni. A történetben betöltött szerepét és súlyát pedig hagyjuk is. Kb. ugyanez vonatkozik Jeremyre is, akinek a jelenléte csak egy plot device, hogy a főszereplőknek muszáj legyen igénybe venni az emberűző segítségét. Megjelenése, és Astriddal való kapcsolata pedig ha nem is elsőre átlátszó, de látványosan alibi célokat szolgáltat, hogy a korábbi főszereplők akcióba lépjenek.
Kapunk még egy mostanában a groteszk szerepekben fürdőző Willem Defoe-t is, aki a Beetlejuice, Beetlejuice-ban sem hazudtolja meg jelenlegi önmagát. A túlvilági rendőrként pózoló halott színész mókás karakter, ám neki is vajmi kevés súlya van a történetet illetően. Mindezen elemekért már csak azért is kár, mert a film szövetéről lehántva őket,
valójában tényleg nem kapunk mást egy burtonizmusban úszó stílustripnél.
Pedig az élet és halál kapcsolatával, vagy a gyász feldolgozásával kapcsolatos dialógok még reményteliek is lehetnének egy mélyebb mondanivalót kijelölve. Amiben a szerző maga is elsiratja fiatalságát, korai munkásságát, és metanarratívában reflektál az elmúlt évekre. Ez néhány fricskában azért meg is történik: legyen szó akár a Disney-beszólásról, vagy a Day-O több réteget rejtő, de egyszeri újrafelhasználásáról.
Verdikt
A Beetlejuice Beetlejuice sajnos sokat alibizik, hogy végül egy kvázi karrierösszegző Tim Burton kelléktárrá és fanservice-zé váljon. Ám mégis több ennél.
Úgy tud egy több helyen elhibázott, mégis működőképes folytatás lenni, hogy az újonnan érkezőknek is vicces lehet.
Bár lehet, hogy nem olyan mélységig, mint a burtonistáknak. Mert a két újonnan beemelt cselekményszálnak bőven vannak dramaturgiai problémái. Ám a rendező stílusa és látásmódja vezeti most is a tekintetet, poénjai pedig a maguk sötét, morbid módjukon szolgálják a hangulatot. Ez pedig elengedhetetlen értelmezési síkja a Beetlejuice folytatásának. Ha eleve nem kap el Burton, és a dzsúz, nincs miről beszélni. A hiányosságai is érzékelhetőbben hathatnak a fogyasztási élményre. De ha elkap, akkor könnyen lehet, hogy bekerül a halloweeni filmmaratonba. A pontszám nem titkoltan a Burton rajongóknak szól. A többiek nyugodtan vonjanak le egy pontot.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
