Nyolc részes minisorozatot készített a Netflix Boccaccio híres művéből, a Dekameronból. A pestis elől vidékre menekülő és egymást történetekkel szórakoztató nemesek sztoriját megspékelték egy jó adag abszurditással, fekete humorral, őrült és szórakoztató karakterekkel. Enyhén spoileres kritikánkból kiderül.
A Dekameron Giovanni Boccaccio műve, amelyet 1348 és 1353 között írt. A könyv inkább novellák gyűjteménye, aminek a kerettörténete szerint firenzei nemesek menekülnek a városban pusztító pestisjárvány elől egy vidéki kúriába. Az önkéntes karantén alatt azzal mulatják az időt, hogy egymásnak mesélnek. Minden nap kineveznek egy mesélőt, aki pajzán vagy ironikus történeteket mesél esendő emberekről, életről, halálról, szerelemről. A Dekameronnak nemcsak irodalmi értéke jelentős; az írója olyan részletesen írt a Firenzében pusztító pestisről, hogy sokáig az orvosoknak is fontos forrás volt a halálos járványról.
Középkori valóságshow
A Netflix az alaptörténetet vette át (tehát azt, hogy egy maroknyi ember vidékre menekül a pestis elől), de a főhősök itt nemcsak nemesek, hanem szolgálók is. Ez egyébként remek feszültség és humorforrás is, hiszen a kényszerű helyzetben egymásra vannak utalva gazdagok és szegények, utóbbiak pedig sokszor leleményesebbek, mint a feljebbvalóik. A Netflix nem titkoltan egy középkori Love Islandnek szánta a sorozatot, ahol a karanténba zárt férfiak és nők bonyolódnak egymással szerelmi és /vagy szexuális kalandokba.
A Dekameron alapötlete jó: igaz, hogy csak lazán veszi át Boccaccio művét, de az alapkonfliktusok érdekesek, a karakterek színesek és emlékezetesek (jó és rossz értelemben is.) A szereplők közül mindenkinek van valami titka, ami előbb utóbb további bonyodalmakhoz vezet. Ott van:
- Licisca (Tanya Reynolds), a szolgálólány, aki nemes hölgynek adja ki magát,
- a házaspár Panfilo (Karan Gill) és Neifile (Lou Gala) akik közt harmónia van, de testi szerelem nincs,
- a különc és hipochonder Tindaro (Douggie McMeekin) és orvosa Dioneo (Amar Chadha-Patel),
- valamint a vénkisasszony Pampinea (Zosia Mamet), aki kétségbeesetten vár arra, hogy végre elvegye valaki.
- a gyönyörű, vidéki Santa villában pedig a pestis pusztítása után életben maradt két szolgáló, Sirisco (Tony Hale) és Stratilia (Leila Farzad) várja vendégül a különös kis csapatot.
A cselekmény nagy részét és a fő konfliktust a karakterek közti kapcsolatok és dinamika adja. A kis társaságban mindenki külön egyéniség, ezért nemcsak szövetségek köttetnek, de konfliktusok is akadnak bőven. Mindezt megspékelik az írók a vidéki kúriáért folytatott harccal is: ugyanis a birtok maga az oázis a pestis sújtotta vidéken, és mindenki szeretné megkaparintani – ki a hatalomért, ki pénzért. Szórakoztató nézni, ahogy a nemesek egymás háta mögött szövetkeznek, és ravasz vagy épp esetlen terveket szőnek a másik megbuktatására.
A Dekameron ügyesen növeli a téteket, ugyanis senki sincs biztonságban.
Nemcsak a pestis jelent veszélyt, de a környéken ólálkodó banditák és zsoldosok is. A kezdeti humoros, könnyed hangvétel után a sztori egyre több drámát visz az epizódokba, és bizony hullanak a szereplők. Ezzel ad egy plusz feszültségfaktort a sorozat, így még inkább tudunk drukkolni a szereplőinknek – hogy túléljék a vidéki kiruccanást, vagy hogy bűnhődjenek meg.
A Dekameron főhősei ugyanis – akárcsak az eredeti műben – esendő, hús-vér emberek. Viccesek, szórakoztatóak, de sokszor idegesítőek vagy dühítőek is. A cselekmény előrehaladtával mindegyikük megtanul egy-egy fontos leckét, vagy szembenéz saját hibájával vagy önámításával. Ez egyes szereplők esetén jól sül el, mások kapcsán pedig tragédiával végződik. A sztori így kerek egészet alkot, mindegyik főhős tanul (vagy nem) valamit a sztori végére, levonja a tanulságokat.
A karakterek közt pedig mindenki megtalálja a maga kedvencét. Pampinea például egyszerre idegesítő és nagyon szórakoztató. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az őt játszó színésznő a ripacs, vagy az írók direkt úgy írták meg a szerepét, hogy túl sok legyen: hangos, idegesítő, sokat gesztikulál és a végtelenségig önző. Mégis egy meghatározó figurája a karanténnak, aki remekül kutyulja meg a szálakat, és a végére kivétel nélkül mindenki megutálja. Aki pedig abszolút kedvenc (nekem biztosan), az Licisca. Tanya Reynolds már a Szexoktatásban is nagyon jól alakította a szeleburdi és szerethető Lilyt, és itt is jól hozza a kicsit hibbant, de meglepően talpraesett szolgálót.
A jelenetei, poénjai ütősek, a mimikája szórakoztató és úrnőjével való se veled-se nélküled kapcsolata is jól működik.
Túltolt humor
A sorozatnak van egy jellegzetes fekete humora, ami sokszor társul az abszurddal és angol humorral. A helyzetkomikumok szórakoztatóak, a karakterek őrültek, a kaotikus jelenetek pedig legtöbbször szórakoztatóak. Viszont a Dekameron készítői nem mindig találják el a jó humor mennyiséget. Sokszor (főleg az első részekben) nagyon sok viccet akarnak gyömöszölni a jelenetekbe és ezért sok párbeszéd túltolt, vagy már bugyuta. A karakterek kiabálnak vagy kiabálva rohangálnak össze-vissza, ami egyszer-kétszer vicces, sokadjára unalmas. A „kevesebb, több” felkiáltással jobb lett volna, ha kicsit kevesebb poént csempésznek bele, azokat jobban előkészítik.
A Dekameron másik nagy hibája, hogy nem vegyíti jól a humort és a drámát. Mind a poénok, mind a tragikus jelenetek jól megférhetnek egy történetben, ha a készítők jól adagolnák őket. Az első epizód a fekete humorral és jó adag abszurditással indít, és sokáig erre törekszik, több-kevesebb sikerrel. Ahogy halad előre a cselekmény, óhatatlanul kerülnek elő súlyosabb témák is, és ezzel semmi gond nincsen, ha jól elő lennének készítve. Az viszont, hogy egyik pillanatban ökörködnek, a másikban meg az egyik szobalány siratja halott szerelmét túl hirtelen és zavaró váltás.
A másik gyengesége a sorozatnak maga a cselekmény. Az epizódok előrehaladtával egyre több kisebb-nagyobb konfliktus kerül felszínre, ám ezek túl hamar és egyszerűen oldódnak meg. Például az egyik rész végén egy önkéntes villafoglaló teszi ki a társaságot a helyükről, és száműzi őket az istállókba. A következő részben viszont ahelyett, hogy furfanggal visszafoglalnák tőle, deus ex machinaként egyszer csak lecsap a pestis és egy csapásra megoldódnak a problémák.
A Dekameron karakterei sem viselkednek mindig önmagukként: Licisca például a sztori elején egy szerethető, de kissé hibbant szobalány, aki a haját rágja, halakat fog ki puszta kézzel a szökőkútból, és hát finoman szólva nem a legélesebb kés a fiókban. Pár résszel később viszont már egy tudatos és emancipált fiatal nő, aki még a nemes hölgyeknek is kioszt egy-két beszólást. Ugyan mindkét szerep jól áll neki, mégsem áll össze a kép és nem hiteles, hogy pár rész után már ennyire magabiztos.
A karakterek motivációiba is csúsznak hibák néhol.
Neifile például megcsókol egy halott pestisest, hogy elbúcsúzzon tőle – ami teljesen érthetetlen, hiszen tudja, hogy a pestis mennyire ragályos, ráadásul nem utaltak arra, hogy halálvágya lenne. Akkor miért teszi mégis? Vagy Misia, miután megtudta, milyen önző nő az úrnője, mégis odaadja neki a menekülésük zálogát, aki le is lép vele. Majd a következő részben visszatér, hogy megmentse őket. Pampinea, aki elvileg egy önző és buta tyúk, visszamegy és segíteni akar a társain. Nem értjük igazán, miért?
Verdikt
A Dekameron nyári agyzsibbasztásnak teljesen jó kis sorozat. A fekete humor és az abszurditás általában jól működik, a karakterek közti feszültségek és dinamika is jól hömpölyög. Kellően őrült, direkt harsány és túltolt és amikor leülne a cselekmény, érkezik valami újabb bonyodalom. Kár, hogy a humor és a dráma közti egyensúlyt nem találták el az alkotók, a fordulatok egy része túl egyszerűen oldódik meg és az írók oda is poént akartak tolni, ahova nem kellett volna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
