A klasszikus értelemben vett folytatásnak még jó szándékkal is alig nevezhető Twisters – Végzetes vihar szinte ugyanazt nyújtja, mint 1996-os elődje: szép emberek rohannak gigászi forgószelek felé és elől, miközben túlzó fél-tudományos lózungokat szajkóznak. Látványos hülyeség, ami jól esik a kánikulában szét főtt agyunknak. Két óra a légkondicionált, hűs mozi teremben, jéghideg kóla és sós popcorn társaságában. Csak ennyit nyújt, de ilyen időben nem is kell más.
Az operatőrként kultfilmek garmadáját jegyző Jan De Bont második rendezése, a Twister a 90-es évek egyik legsikeresebb blockbuster/katasztrófa filmje, ami egy generációval hitette el, hogy a világ legmenőbb foglalkozás tornádóvadásznak lenni. Olyannyira, hogy a filmet követő években kimutathatóan megnőtt a meteorológiai szakokra jelentkezők száma. Hogy a siker hatására mégsem készült anno folytatás, az valószínűleg annak köszönhető, hogy a Twister koncepciójában tényleg ennyi van: karizmatikus színészek üldözzék (vagy éppen meneküljenek) a gigantikus, mindent romba döntő forgószeleket. (A különféle “Twister” címeken futó (főleg videóra gyártott) filmeknek – mint a Twister visszavág – természetesen semmi köze a címadó alapműhoz.)
Hogy végül 2024-ben mégis elkészült a folytatás azt érezhetően inkább az indukálta, hogy Hollywood fejesei már a nosztalgiakondér legalját kaparják ki.
Hátha van ott még valami olyan, a mostani fizetőképes közönségnek még ismerős cím, amiről le lehet húzni pár bőrt. Innen nézve azonban kifejezetten furcsa, noha a maga módján üdítő, hogy a Twisters – Végzetes vihar meg sem próbál Top Gun: Maverick lenni. Hiába hivatkoznak rá folytatásként a legtöbb helyen, a témáján/címén kívül gyakorlatilag nincsen semmilyen kapcsolata az eredeti filmhez. Persze ahhoz több szempontból is nehéz lett volna – már csak azért is, mert a két főbb férfi szereplő (Bill Paxton és Philip Seymour Hoffman) azóta sajnos már elhunyt. De, akkor is egészen meglepő és váratlan, hogy a Lee Isaac Chung (Minari) rendezte Twisters – Végzetes vihar szinte semmilyen formában nem utal az első filmre. Mondjuk ezen a ponton az, hogy egy film nem akarja fárasztó utalásokkal kizsákmányolni a néző nosztalgiáját, egészen frissítően tud hatni. Ám adja magát a kérdés: folytatás-e így a Twisters – A végzetes vihar?
Nem. Ez valójában egy remake. Abból is a kissé fölösleges fajta, ami nagyjából ugyanazt a történetet meséli el, és tartalmát tekintve nem igazán nyújt többet az eredeti filmnél. Minimálisan megcsavarja az alapszituációt, de a lényeg ugyanaz: szép emberek (Glen Powell és Daisy Edgar-Jones) üldözik a tornádókat. Egyikük csak szenvedélyből, a másikuk pedig egyfajta személyes elhivatottságból (mondhatni bosszúból). A forgószelek pedig aztán nemcsak a levegőt, de hőseink szívét is felkavarják. Akik közösen átélt izgalmak hatására jól egymásba is szerelmesednek. Ahogyan pedig a Twister, úgy ez a mostani névleges “folytatás” is próbálkozik az ember – természet konfliktus mellé emberi konfliktusokat is kreálni. Legalábbis nagyon erőlködik azon, hogy az egyik tornádó kutatócsoportot (akiknek nagyjából ugyanaz a célja/hivatása, mint a hősöknek) mondvacsinált okokkal “gonosznak” tüntessen fel.
Úgy látszik, hogy majd harminc év alatt a tornádók csak egy dolgot nem tudtak magukba szippantani: új megközelítést, és tartalmas/érdekes narratívát. A Twisters – Végzetes vihar cselekménye ugyanis nem pusztán az első film ismeretében válik teljesen kiszámíthatóvá, hanem önmagában is az bárkinek, aki látott már életében hollywoodi (katasztrófa)filmet. Pedig több is lehetett volna. Nem pusztán, mert a “viharvadászat” tudománya/technológiai háttere jelentősen fejlődött az első film óta. Hanem, mert a globális klímaválság idején az ezzel foglalkozó szakértők egybehangzó véleménye szerint érdemes felkészülnünk, az egyre több és pusztítóbb erejű hurrikánra. A Twister – Végzetes vihar pedig akár szólhatott is volna erről, hogy miért alakult ez így (vagy, hogy az emberiség mit tehet ellene).
De természetesen nem azért megyünk kánikula idején moziba, hogy azt hallgassuk: szétcsesszük a bolygót, mind meghalunk.
Így marad a súlytalan klíma-eszképizmus. A Twister világában ugyanis nincs szó arról, hogy van-e összefüggés az emberi tevékenység, és az egyre gyakoribb tornádó vészhelyzetek között. Ezek a filmek úgy kezelik a forgószeleket, mintha a kaiju filmek szörnyei lennének: minden sarkon lesben állva várják, hogy lecsapjanak a főszereplőkre.
Noha a főhős egy adott ponton elmondja, hogy “az ember nem győzheti le a természetet”, nem kell megijedni. Nyilván végül legyőzik azt. Noha terminológiájában és tornádó megjelenítésében a Twisters – Végzetes vihar nem teljesen tudománytalan, de hajlamos a túlzásokra. Például azzal, hogy míg az elődben csak az adatgyűjtés volt a főszereplők célja, most már a forgószelek “megszelídítése” az. Persze ennek a filmben ábrázolt módja pedig már teljesen a (tudományos-)fantasztikum kategóriájába esik.
Tehát maradnak a szép emberek, és a látványos tornádók. Ezen a téren azonban a film tökéletesen teljesíti a vállalásait. Glen Powell és Daisy Edgar Jones szimpatikus, szerethető hősök, akik között rendesen működik a kémia – sajnos a mellékszereplő gárda messze nem olyan karizmatikus/emlékezetes, mint az elődben. A látvány pedig kifogástalan. A forgószelekből nem csak több van, de nagyobbak és olykor lángolnak is. Sőt, még pár meglepően kreatív gegkre is futotta ezzel kapcsolatban – de sajnos a repülő tehén ezúttal elmaradt. Az pedig, hogy mindeközben mennyire tudunk szórakozni a narratíva butaságain és a megmosolyogtatóan elhasznált sablonjain már csak attól függ, hogy mennyire égette ki a nap az agyunk. De, ha hideg a kóla és sós a popcorn, akkor tulajdonképpen nem is olyan rossz minden idők legötpertizesebb filmjével hűsölni egy kánikulai délután.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
